Gondolatok Gál Jenőről
„Nem volt nagy és kiváló, / csak szív, a mi szívünkhöz közel álló” idézhetnénk Kosztolányi Dezső halhatatlan sorait Gál Jenő barátunkra emlékezve. Az idézet azonban, rá alkalmazva, pontosításra szorul. Jenő ugyanis nagyobb és kiválóbb volt annál, hogysem csak Prágában búcsúzzanak el tőle, akik ismerték. Módunkban állt meggyőződni róla, hogy alakja, szerepe, munkássága érdemesíti őt arra, hogy a prágai elköszönést abban az országban is megismételjük, amelynek nyelve az ő anyanyelve volt. E felismerés értelmében javasolta a József Attila Társaság a ma esti megemlékezést, Pilinszky János Apokrifja sorait rá alkalmazva, amelyet Gál Jenő fordított Jana Stroblová fordítóval együtt cseh nyelvre: „És könny helyett az arcokon a ráncok, / csorog alá, csorog az üres árok.”
Szerénykedő mondatokkal illik kezdenem. Tudatában vagyunk annak, hogy nem a József Attila Társaság a leghivatottabb közösség Magyarországon, amelynek Gál Jenő barátunktól elbúcsúzni illik. Nem a Társaságunk tagjai azok, akik igazán tartósan voltak kapcsolatban vele pályafutása alatt. Megemlékezésünk során tehát távol áll tőlünk, hogy előtérbe toljuk magunkat. A József Attila Társaság és Gál Jenő kapcsolata újabb keletű. Nem a múlt, hanem a jelen idő dominált benne, mi több, közös, egyelőre meg nem valósított tervek fűztek össze bennünket. Talán éppen ez a prezentizmus és futurizmus, valami ígéretes kezdemény félbeszakadása az, ami a mi Társaságunk tagjai számára a gyász forrása. Gál Jenő fogadott hármunkat Veres Andrással és Horváth Bélával, hogy a magyar tanszéken bemutassuk József Attila 1930-1937 között írt értekező prózájának kritikai kiadását. Révkomáromban, Szabadkán, Nagyváradon, Bécsben, Kolozsváron tartott József Attila-konferenciáink után e prágai élményünk nyomán terveztük és tervezzük egy újabb prágai program megvalósítását, amelyben a cseh-magyar kulturális, irodalmi, fordítói konferencia megszervezéséhez kértük Gál Jenő segítségét. Az előkészületek folyamatban vannak, de a további lépéseket most már nélküle, de rá emlékezve kell megtennünk.
Baráti érzésben osztozni és a gyász érzését átélni ezért olyan cselekedet, amire nekünk is épp olyan okunk lehet, mint mindenki másnak, aki tudja, hogy korai halálával mit vesztettünk, aki sajnálja, hogy személyétől idő előtt meg kellett válnia. Amit mi most teszünk, nem több, mint alkalom teremtése mindazok számára, akik fontosnak érzik a részvételt a rá való emlékezésben.
A Társaságból talán én ismerkedtem meg vele legkorábban. A közös nevező, amelyen mindketten álltunk, a nemzetközi magyarságtudomány volt. Őt a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaságban folytatott tevékenysége elismeréseként a Társaság alelnökévé választották. A Nemzetközi Hungarológiai Központ igazgatójaként pedig mi küldtünk vendégtanárt, név szerint Eőry Vilmát, Prágába. Jenő számomra a prágai Károly Egyetem magyar tanszékének vezetőjeként vált ismertté. Már korábban is jártam Prágában, korábban is felkerestem az egyetem magyar tanszékét, s ott először Jenő kedves mestere, a legendás Rákos Péter fogadott. Rákos a rendszerváltáskor lett a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság külföldi elnöke, Klaniczay Tibor mellett a Társaság másik vezetője, a szervezet legígéretesebb éveiben. Erről most nem akarok beszélni, hiszen e feladatra Tuomo Lahdelma professzort, a finnországi hungarológia vezető személyiségét, a Társaság volt külföldi elnökét, a jyväskyläi magyar tanszék professzorát kértük föl.
Szorosabb kapcsolatunkra rátérve, mondandómat egy közkeletű tévedés megcáfolásával kezdeném. A közfelfogás általános szabályként tartja magát ahhoz a feltételezéshez, hogy a barátságok ifjú korban köttetnek, s sorsuk, hogy az évek, évtizedek során kissé megkopjanak, lazuljanak, esetleg észrevétlenül, de akár drámai módon félbe is szakadjanak. Az általános szabály talán ez, de vannak alóla kivételek. Ilyen látványos kivétel volt az a barátság, amely a férfikorban, sőt, annak talán lassan lehajló szakaszában Gál Jenőhöz fűzött. Meggyőződésem, hogy ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, nélkülözhetetlen feltétel volt Jenő jelleme és emberi alkata. Bennünk, magyarországi magyarokban sok a kajánság, amely néha cinizmusba vált át. Szeretünk embertársainkról csípős minősítéseket tenni. Ez a vonás meglepően hiányzott elhunyt barátunkból. Pontosan értette célzásainkat, tisztában volt kritikai megnyilatkozásaink irányával és súlyával. Adott esetben akár egyet is értett vele, vagy együtt mulatott velünk. Ő maga azonban nem vagy sokkal kevésbé sűrűn gyakorolta ezt a kétes értékű szokásunkat. Iróniája finomabb anyagból készült, inkább tréfálkozásba hajlott. Magunk között ezért őt Grál Jenőnek becéztük. Társaságában lenni ezért volt pihentető.
Elgondolkodtam azon, mi lehetett a lényéből áradó nyugalom és kiegyensúlyozottság alapja. Aki a változékony politikai vagy üzleti viszonyok sűrűjében él és tevékenykedik, nem engedheti meg magának a mértéktartás fényűzését. Az érdekérvényesítés kényszere olyan attitűdök kialakulásának kedvez, amelyek offenzívek, rosszabb esetben agresszívek. A magabiztos szelídség azokban alakulhat ki, akik elköteleződnek mások, legtöbbnyire a fiatalabb korosztályok nevelése mellett, akik nem érdekek, hanem értékek képviseletére rendezkednek be, akik nemcsak példálóznak, hanem példát is mutatnak. Tegyük hozzá, hogy a megpróbáltatásokban bővelkedő huszadik században az értékek képviselete defenzív, védekező, óvó stratégiák kiépítését, sokkal kevésbé hódító, terjeszkedő gyakorlat kialakítását részesítette előnyben. Ilyen praxis művelésére a tantermek szélcsendesebb terei voltak alkalmasak, a könyvtárak, levéltárak temperált légköre volt kedvező, s leginkább mester-tanítvány kapcsolatban öltött testet.
Gál Jenő egyetemi oktató tevékenysége elég bizonyíték arra, hogy ő – elkanyarodva a matematika-fizika szaktól –, a közvetlenebbül emberközpontú gyakorlatot, a nyelv és az irodalom tanulmányozását és oktatását választotta. Az általa vezetett doktoranduszok és doktorok szolgálhatnak tanúbizonysággal arra nézve, hogy kertészkedő aktivitása mennyire gyümölcsöző volt. Mesterének, az említett Rákos Péternek a személye nemcsak intellektuális értelemben, a cseh strukturalizmus tanainak átadása révén szolgált biztosítékként életgyakorlatának alakításához, de az a határozott állásfoglalással kéz a kézben járó emberi tapintat, kedvesség, amivel egy interjújában Jenő Rákost jellemezte, átragadt a tanítványára is.
Külföldi egyetemi oktatói munkám során döbbentem rá, mennyire egyenlőtlen nehézségű feladatot jelent a magyarság ügyének képviselete az ismeretek átadása terén. Történelmünk iránt a nyugati világban a szakemberek szűk körén túl a legteljesebb közönnyel találkoztam. Mintha Közép- és Kelet-Európának nem is lenne történelme. A nemzeti történeti tudat átplántálása pedig a kis közép-európai népek körében (beleértve ebbe a legnépesebb Lengyelországot is), a múltban kapott és adott sebek és a jelenlegi érdekellentétek miatt kölcsönösen majdnem lehetetlen.
Nem beszélve a zene és a képzőművészetek előnyéről, amelyet e területek nyelvének nemzetközisége biztosít, a saját hivatásunk körében maradva, amint az ember belép az irodalmi értékek világába, a helyzet látványosan megváltozik. Az emberi lényt az értékek birtokba vétele motiválja. A másik nyelv idegensége sem akadálya annak, hogy az irodalmi javakat befogadjuk. Sokan vannak, akiket helyzetük a közvetítés szerepének vállalása felé sodor. Ilyenek egy más ország nemzeti kisebbségéhez tartozó értelmiségiek, akár mert beleszülettek ebbe a helyzetbe, akár mert emigráció folytán ezt választották. A füleki születésű, tanulmányait Prágában végző Gál Jenő ilyen közvetítői kontextusba került. Hamar fölismerte és vállalta azokat a feladatokat, amelyek a közvetítői szereppel jártak.
Ne higgyék, hogy könnyű ez a szerep, ne higgyék, hogy nem leselkednek csapdák, zsákutcák arra, aki ezen a terepen tájékozódni és hatékonyan cselekedni próbál. Közép-Európa társadalmi és kulturális létfeltételei egy sötét erdőhöz hasonlítottak, (és, sajnos, ez a hasonlat ma sem vesztette érvényét), amely vadonban ezer veszély leselkedett az emberélet útjának felén ide tévedt látogatóra. Gál Jenőnek szerencséje volt azzal a vezetővel, Rákos Péterrel, aki Vergiliusaként első lépteit irányította.
Magyarnak megmaradni Csehországban, ez a származás természetes következménye, spontán választás eredménye. Ehhez nem volt szükség egy Rákos Péterre. Ahogy a magyarság is sokféle nációt asszimilált története során, úgy nem lett volna indokolt Gál Jenő szemére vetni, ha a beolvadást választotta volna. Ahhoz már sokkal inkább jól jött mestere példamutatása, hogy a két nyelv, a két nemzet, a két kultúra között a közvetítés munkájára vállalkozott, és főleg, ahogyan ezt tette. Ahogy kiharcolta és megőrizte a közvetítés hitelét, a minőségi igényességet a kommersz kultúr-kufárkodás és az ideológiával átitatott propagandista „kultúrdiplomácia” szélsőségei között. A közelmúlt történelmének egy szakaszában ezen az arany középúton Magyarországon könnyebb volt haladni, mint az egykori Csehszlovákiában.
A husaki korszak megpróbáltatásainak lezárultával Jenő így lett 1990-ben, tehát a rendszerváltás után a megújuló cseh-magyar kapcsolatok előmozdítására vállalkozó Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének egyik alapítója, a Károly Egyetem magyar szakján oktató Bredár Gyula és Rákos Péter társaságában a Prágai Tükör című lap szerkesztője. Jelképes jelentőségű, hogy ő lett Havel elnök magyar hangja. Ezen a ponton érdemes kicsit hosszabban időznünk. A kisebbségi lét igen sok alibivel szolgál a védekező nemzettudat önigazolása és indokolt mozgásterén történő túlterjeszkedése számára. Aligha tehetünk azonban szert autentikusabb tapasztalatra, mint amilyenre egy másik ország kulturális hagyományainak, gyakorlatának, eredményeinek közegében élő kisebbségi értelmiségi szerezhet arról, hogy ami az anyaország felől nézve periférikus helyzetnek látszik, az egyúttal hozzáférést biztosít olyan tudásterületekhez, amelyek megközelítése más országban élő szakemberek számára csak sokkal nagyobb nehézségek árán közelíthető meg.
Ez nemcsak a hidegháború következtében bekövetkezett kulturális elszegényedést épp az emigráció vállalása révén korrigáló nyugati magyar értelmiségiek esetében látható, hanem változó mértékben és módokon a szomszédos országokban élő magyar értelmiségi kisebbség művelődésében is felmérhető. Elég, ha itt csak a vajdasági példára utalunk. A cseh strukturalizmus, a prágai iskola, a cseh fenomenológia, a prágai szürrealizmus, a kafkai életmű, Hrabal munkássága, a film újhulláma, és a példákat még sorolhatnám, megannyi tudásanyag és ihletforrás lehetett, amely a magyar gondolkodásra is termékenyítően hathatott. Rákos Péter és Gál Jenő, sok más, itt nem felsorolható kisebbségi magyar értelmiségivel együtt ennek a dimenziónak a közvetítőiként működtek.
Számos eseményen vettem részt, amikor a magyar kultúra képviseletére került sor idegen nyelvi és kulturális környezetben. Ilyenkor homogén közösség verődik össze hazánk fiaiból, tartósan ott élők, ösztöndíjasok, turisták, ideiglenes kiküldetésük idejét töltők, magyarokkal rokonszenvező törzslakosok részvételével. Ezeket az alkalmakat valamiféle pátosz lengi be, enyhén szakrális, templomi levegő hatja át. Feltételezem, hogy a Cseh Kultúra jelenlévő képviselői – mutatis muntandis – alátámasztják benyomásaimat. A hazai közvélemény nem vagy ritkán vesz tudomást az ilyen eseményekről, pedig ezeknek a révén részesülünk a nagyvilág érdeklődéséből. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni azoknak a lelkes és buzgó személyeknek a munkálkodásáról, akik ezt a missziót betöltik, akik ezeknek az alkalmaknak a mozgatói.
Gál Jenőre emlékezve szembesülhetünk ezzel a jelenséggel, találkozhatunk olyan személyiséggel, aki példaszerűen betöltötte ezt a küldetést. Az alaphelyzetet a nyelvi szakadék áthidalása, az anyanyelv és a befogadó ország nyelve párhuzamos birtoklása biztosítja. A birtoklás szintet lép, amikor az adott személy idegen nyelvű tanítványok körében gyakorolja anyanyelvét, esetleg oktatja saját nyelvét. További szintemelkedést jelent, ha pedagógiai munkásságával anyanyelve irodalmi és tudományos értékeit adja át idegen hallgatóinak. Megfelelő rangra szert téve a tanár irányíthatja egy ilyen közösség munkáját. Prágai tanszékvezetői feladatköre révén Gál Jenő mindezt a Károly Egyetemen gyakorolta.
A fordítói tevékenység a nyelvek és kultúrák közötti közvetítés újabb dimenziója. Pilinszky kapcsán már jeleztük, hogy Gál Jenő maga is fordítóként dolgozott. De ezen túl otthona valóságos fordítói műhely volt. Felesége, Dana Gálova nevéhez, aki hosszant tartó betegségben hunyt el, amelyben férje kitartóan és gondosan ápolta, egész sor klasszikus és modern magyar író és gondolkodó: Márai Sándor, Esterházy Péter, Kertész Imre, Bibó István műveinek fordítása fűződik. Lányuk, Adéla Gálová folytatja szülei fordítói munkáját. Jónás Tamás Apuapuapu című könyvének cseh fordítását azért emelem ki, hogy a Gál családnak a kisebbségi irodalmak iránti fokozott figyelmére, és Gál Adél romológiai felkészültségére hívjam fel a figyelmet.
Gál Jenő a fordítás kérdéseiről talán élete utolsó nyilvános fellépésén, múlt év novemberében egy József Attila fordításáról és idegen nyelven történt befogadásának cseh vonatkozásairól beszélt egy, a Ferencvárosi Művelődési Központban lebonyolított kerekasztalon. Jenő olyan kiegyensúlyozott, derűs volt, a szellemi képességei teljes birtokában lévő előadóként szerepelt, hogy akik nem tudtak súlyos betegségéről, nem is sejthették, hogy már nem sok ideje van hátra az életből. Talán csak az mutatott rejtett problémára, hogy rutinos tanár és előadó létére hosszabban, kevésbé összefogottan adta elő mondandóját. Virulens szereplése kicsit még engem is megtévesztett, s újra hinni kezdtem a csodában, hogy Jenő talán mégis leküzdi végzetes betegségét. Utólag apró öröm volt a nyomasztó ürömben, hogy talán mi biztosítottuk neki az utolsó alkalmat a nyilvánosság előtti szereplésre.
Adéla Gálová nemcsak fordítói munkájában követte szülei példáját, hanem a budapesti Cseh Centrum vezetésében is édesapja nyomdokaiban lépked. Gál Jenő 2003-2009. között volt a budapesti Cseh Centrum igazgatója, s ebben a minőségében vehette át Hiller István kezéből a Pro Cultura Hungarica díjat 2009-ben. Az általa betöltött tisztség arra is figyelmeztet, hogy nemcsak a magyar kultúrát képviselte Prágában, de – ahogy ez ilyen esetben természetes – a cseh kultúra eredményeit is közvetítette a magyar közönség számára. Adéla Gálová napjainkban tölti be a Cseh Centrum igazgatójának tisztjét.
Aki már látott könyvespolcot idegen nyelvre lefordított árválkodó magyar könyvekkel, például a párizsi Gibert Joseph könyvesboltban, tudja, hogy egy verseskönyv, de még egy regény vagy novelláskötet sem képes helyt állni magáért, és egyedül, segítség nélkül elérni, hogy valaki levegye őket a polcról. A könyvek segítségre szorulnak, hogy rátaláljanak olvasóikra. Ez a segítség nem lehet más, csak az, ha beszélünk róluk konferenciákon, kerekasztalokon, vagy tanulmányokban hívjuk fel rájuk a figyelmet. Gál Jenő közvetítői feladatvállalásai közül ez a tennivaló sem hiányozhatott. Ezért kértük meg Szarka Szilviát, hogy az est adott pontján arról a könyvről beszéljen nekünk, amelyben Gál Jenő utoljára szólt a magyar irodalomról cseh olvasók számára, s amelynek megjelenését már nem érhette meg.
Mint említettem, nemrég elhunyt barátunk a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság alelnöke volt. Tuomo Lahdelmával azon törtük titokban a fejünket, hogy’ lehetne Jenőt megnyerni a Társaság következő külföldi elnöki funkciója betöltésének. Erre azonban felesége betegsége, egyéb okok, és végül az ő betegsége miatt sem kerülhetett sor. Megkérem Tuomo Lahdelma professzort, hogy a Társaság volt elnökeként vegye át tőlem a szót.
Kapcsolódó anyagok
Emlékezés Gál Jenőre
Elhunyt Gál Jenő
A költő és a világváros – József Attila idegen nyelven