Kosztolányi Dezső és József Attila különös barátsága

A „különös”: a jelzőt nem csupán közönségcsalogatónak szántam.

Valóban kivételesnek számít és magyarázatra szorul, hogy két annyira távoli égtájról érkező ember hogyan kerülhetett olyan közel egymáshoz.

Kézenfekvő a származásuk és neveltetésük különbözősége.

Közismert, hogy József Attila proletár családba született, apja szappanfőző munkás, aki elhagyta családját, amikor a fia még csak három éves. Édesanyja parasztlány, aki három gyermekével magára maradt, cselédkedett, mosást vállalt, a legnagyobb nehézségek között igyekezett felnevelni két lányát és egy szem fiát → József Attila gyermek- és kamaszkori szocializációját a „szegénység kultúrája” formálta. Édesanyja korán meghalt, s a fiatalon árvaságra jutott József Attila költészetének egyik alapvető élménye szüleinek hiánya, mindkettejüket utólag, költőileg próbálta megteremteni. Az is figyelemre méltó, hogy nemcsak ő tehetséges, hanem idősebb nővére, Jolán is → mindketten első generációs értelmiséggé váltak.

Kosztolányi apja, Kosztolányi Árpád Pesten és Berlinben végezte el az egyetemet, fizika-kémia szakos diplomát szerzett → a szabadkai főgimnázium tanára és 18 éven át igazgatója. Kosztolányi Dezső édesanyja Franciaországból bevándorolt patikus dinasztiába született. A Kosztolányi-család a honfoglalás koráig vezette vissza nemességét (nem biztos, hogy joggal). Kosztolányi nagyapja (aki gyermekkorában a legnagyobb hatással volt rá) 1848-ban szerepet vállalt, utána emigrált, majd hazatérve rövidárusboltot nyitott, és a polgárosulás útjára lépett. Kosztolányi neveltetése alapján közelebb állt a polgársághoz, mint a legtöbb nemzedéktársa. Anyai ágon unokaöccse Brenner József, aki Csáth Géza néven vált neves íróvá és kritikussá. Rendkívül közel álltak egymáshoz, a gimnáziumi önképzőkörben ketten küzdöttek a konkurens zsidó fiúkkal (a „zsidó párttal” – írta Csáth a naplójába) → Csáth korai halála (1919) sorsfordító hatással volt Kosztolányira: részben ennek, részben Trianonnak következménye, hogy regényeket kezdett írni.

A szülői ház légköre szinte üvegházian szeretetteljes, bensőséges, konfliktus-helyzetekben a család összezár. Az utolsó gimnáziumi évében Kosztolányi  az önképzőkörben (a rivális zsidó diákokkal összekülönbözve) megsértette a felügyelő tanárt, ezért kicsapták a gimnáziumból, amelynek apja volt az igazgatója. Az érettségit magánúton kellett letennie. El lehet gondolni, hogy milyen életre szóló seb volt ez a mintatanuló Kosztolányi számára, családja azonban feltűnő toleranciával kezelte a fiaskót. A családi kötelék mindvégig szoros maradt, írói jövedelmeiből támogatja szüleit, kivált 1919 után, amikor Szabadka Jugoszláviához került, és apját megfosztották állásától. Kosztolányi Árpád is írt verseket, tárcákat, idős korában a hírneves fia mindent megtett azért, hogy apja gyengécske verseit publikáláshoz segítse.

Fontos megjegyezni azt is, hogy más nemzedékbe tartoztak, Kosztolányi már befutott költő és novellista, amikor József Attila csupán pályakezdő. A két nemzedék helyzetének és gondolkodásmódjának különbségével Kosztolányi igencsak tisztában volt: Ezerkilenszázharminchárom című elbeszélésének hősévé éppen József Attilát tette meg. (Később még visszatérek a novellára.).

De ha közelebbről megvizsgáljuk, a származás mégsem tűnik annyira perdöntő tényezőnek életük alakulása szempontjából.

Kosztolányi nem végezte el az egyetemet, újságíró lett, ami polgári nézőpontból félig-meddig kétes egzisztenciának számított. Kiszakadva otthoni környezetéből, a nagyvárosi fiatal értelmiség lázadó, bohém életviteléhez igazodott: éjszakázott, kártyázott, még drogokat is fogyasztott, könnyelműen szórta a pénzt. De amikor megházasodott, mindezzel szakított; családjáról gondoskodó, szinte példás („nyárspolgári”) életet élt. Írói életművének nemcsak a minősége lenyűgöző, hanem a mennyisége is – Krúdy mellett egyedül ő publikált a kor valamennyi irodalmi fórumában. Bár a kortársai jelentős alkotónak ismerték el, de nem annyira, ami kielégítette volna. A maga művészi teljesítményét – kivált az ellenlábas Adyéval összevetve – jóval magasabbra helyezte. Az egyik leghívebb barátjához, Füst Milánhoz írt 1928. június 5-i keltezésű levele kellőképpen érzékelteti, hogy rossz pillanataiban mennyire visszhangtalannak ítélte írói működését: „Nekem fáj, hogy itt vagyok az életem közepén, haszontalanul, kezemben egy mesterséggel, melyet úgy ismerek, mint kevesen, elég tudással, bírhatatlan becsvággyal, jóindulattal, szorgalommal, s nem figyel rám senki. Értsd meg: senki.” Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a mélyen alul értékelt József Attilához a kortársainál sokkal megértőbben közeledett.

József Attila sem végezte el az egyetemet, bár négyszer is belefogott, de ismételten megszakította tanulmányait. Mintha kedvére lett volna az „örökös” diák pozíciója és életvitele. Nővére előnyös házassága Makai Ödön ügyvéddel biztosította számára a kispolgári életmódot. Igyekeztek elfelejteni a nyomorúságos életüket; amikor Attila a makói gimnáziumba került, Jolán ráparancsolt, hogy ne beszéljen gyermekkoráról. Csak jóval később, a pszichoanalitikus terápia idézte fel gyermekkori élményeit, ekkor élte meg tudatosan a proletár helyzetét.

József Attila hamar letett a kispolgári életvitelről, ő is bohém, de pénztelen életvitelt folytatott, kezdetben a századfordulón népszerű nonkonformista művészidentitás kínált számára fogódzót, amely radikálisan megkülönböztette magát a prózainak tudott polgári egzisztenciától. Később a „nép”, a „nemzet”, a „proletariátus” vagy az egész „emberiség” ügyének szolgálatát tekintette méltó feladatának, és ezzel próbálta igazolni önmaga előtt is, hogy nem vállal semmiféle legitim munkát, nem akar betagozódni a fennálló társadalmi hierarchiába. Mecénásokat próbált találni (ez néha-néha sikerült), és jobb híján elfogadta, hogy élettársa tartsa el őt. A költői szerep felfokozott öntudata életre szóló identitássá szilárdult benne, kizárólag költő kívánt lenni, méghozzá az általa szolgált közösség költője – ami azt is jelentette számára, hogy a közösség által honorált költő. E ma már könnyen belátható és indokolt önérzetét kortársai korántsem fogadták el, csak a halála után került a figyelem középpontjába, és vette kezdetét mindmáig tartó kultusza.

Tehát szereptudatuk nem állt távol egymástól. Kosztolányi azonban ifjúkorát követően életmódjában (a származását jellemző) polgári életeszményt követte, szemben József Attilával, aki kitartott a status quo értékrendje ellen szegülő, „destruktív” életvitelénél. Nem könnyű eligazodni a fiatalabb költő identitásának meghatározásában; van, aki (paradox módon) a proletársorsot magára nézve nem vállaló proletárköltőként veszi számba őt, mások pedig a mannheimi értelemben vett „szabadon lebegő értelmiség” mintapéldányát látják benne.

Kettejük művészeti kapcsolata kezdetben természetesen egyoldalú volt: magától értetődik, hogy a Nyugat már nevet szerzett költője volt hatással a pályakezdő József Attilára.

József Attila folyamatos kihívásként élte meg a századelő költészetének eredményeit, és mindenekelőtt ezeket próbálta „felülírni” különleges empátiájával és nyelvi tehetségével. Pályakezdésének különleges sajátsága, hogy sokáig nem hagy fel az elődeit – és a kortársait is! – áthasonító kísérletezésével, jóllehet már korán megszólal a maga különálló, eredeti hangján is. Két korai verseskötete anyagából össze lehetne állítani egy kis magyar líratörténeti antológiát, amelyben Petőfi és Arany, valamint Ady, Kosztolányi, Babits és Füst Milán mellett Kassák, Szabó Lőrinc és Erdélyi József keze nyomát is fel lehet ismerni. Figyelemre méltó, hogy Ady mellett Kosztolányi a leggyakoribb mintája. Példaképpen József Attila legsikerültebb „Kosztolányi-versét” idézem:

Tél (1922)

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új meg ép,
Gyerekjátékot, − ó, boldog fogócska! –
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek…
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

József Attila stílus-imitációja Karinthy Frigyes Mint aki halkan belelépett kezdetű kiváló Kosztolányi-paródiájával vetekszik. Nemcsak az utánzott költő kedvelt szavait idézi fel (csorbát, töröttet, ócska, fölszaggatni) és önértelmező közbevetéseit (ó, boldog fogócska!; ó jaj), hanem A szegény kisgyermek panasza című kötet heterostrofikus versformáját és vágyvezérelt emberbarát gesztusát is. Az utóbbi igen közel állt József Attilához is, később költészetének egyik fontos szólama lett. (Vö. Eszmélet: „Nem tudok mást, mint szeretni / görnyedve terheim alatt”.) Szeretetvágya valószínűleg az árvaságából is következett.
József Attila imitációs képességével vetekedett bámulatos memóriája, több száz verset tudott fejből idézni. Nem egy költő-társát sikerült zavarba hoznia, amikor verseiket elszavalta neki. Egy anekdota szerint Kosztolányi és ő együtt úsztak a Balatonban, és amikor egyik versét fújta a másik után, szerzőjük kis híján beleszédült a vízbe.

Az 1920-as évek végén írt cikkeiben József Attila többször is hangot adott annak, hogy milyen nagyra becsüli Kosztolányit (szemben az irodalmi életben bálványozott Babitscsal).

Első jelentős irodalomkritikusi fellépése az A Toll című liberális hetilapban megjelent vitacikke volt, amellyel Kosztolányinak Az írástudatlanok árulása című „különvéleménye” nyomán kirobbant, Adyt és a körülötte kialakult kultuszt támadó-védő vitához szólt hozzá (Ady-vízió, 1929). Bírálta Kosztolányit azért, hogy Adyt tárgyválasztása (politikai költészete) és anyaga (messianizmusa) alapján ítéli meg, holott ez nem mond semmit művészi értékéről. Ugyanakkor az ellentábor legfőbb ütőlapját (miszerint Kosztolányi pamfletje mögött a féltékeny és elkeseredett versenytárs áll) azzal tromfolta le, hogy „Kosztolányi nevű úr nincs, nem létezik, ellenben vannak Ady-versek, meg egy cikk [mármint Kosztolányié], amelyek egymással való vonatkozásukban megvizsgálandók”. Tehát kizárólag a szövegek számítanak, és az elemzést nem helyettesítheti a szubjektív vélekedés (mint ahogy – mondja József Attila − a tárgyszerű ítéletet nem válthatja ki egy „népszavazás” sem.)

Ugyanakkor éppen Kosztolányi fellépése bátorította fel József Attilát arra, hogy egy évvel később ugyancsak A Tollban közzétegye Babits Mihály Az istenek halnak, az ember él című verseskötetéről a „tárgyi kritikai tanulmány”-nak nevezett és tervezett, de valójában megsemmisítő kritikának sikeredett írását. Már az Ady-vízióban is – miközben védelmébe vette Adyt – megértőbbnek mutatkozott az Adyt támadó K., mint az Adyt védő Babits iránt. Újabb bírálatában pedig Babitstól megtagadta a „formaművészet” rangját, és odaítélte a prózaíró Kosztolányinak. (Ami már csak azért is meglepő, mert a kortársak ekkor K-t elsősorban költőnek tekintették.) József Attila brutális hangnemben támadta Babitsot, még átiratokat is ajánlott egyik versére, mintegy kioktatta a már befutott pályatársát. Ezzel félig-meddig sikerült kizárnia magát az irodalmi életből. (Igaz, Babitsnak ez nem igazán sikerült verseskötete, de később Kassák Lajos 35 verscímű kötetét is hasonló hangnemben kritizálta, holott Kassák talán legjobb kötetéről van szó.)

Az Ady-vízió nem aratott sikert Kosztolányinál sem, „nagyon éretlennek” találta. Nem értett egyet Babits megszégyenítésével, de legalább két jó oka volt rá, hogy megértőbb legyen a bírálat iránt. József Attila esztelen bátorsága a sajátjáéra emlékeztette, és nem kerülte el figyelmét, hogy tisztán irodalmi szempontból támadja Babitsot, éppen úgy, mint ő is Adyt – legalábbis a szándéka szerint. Másrészt Kosztolányi kapcsolata Babitscsal végletesen megromlott az Ady-revízió körüli csetepaté során. Később látványossá vált a két hajdani barát ízlés- és szemléletbeli szembehelyezkedése egymással. Az 1932-es Uj anthológia, melyet Babits szerkesztett, Illyés Gyulát és Erdélyi Józsefet favorizálta, Kosztolányi viszont pártfogásába vette József Attilát, és az ő díjazását szorgalmazta, ugyanakkor 1934-ben a népiek (és személy szerint Illyés) ellen ironikus cikkben kelt ki (Vojtina új levele egy fiatal költőhöz, a Pesti Hírlap 1934. március 11. számában). Babits és Kosztolányi ars poeticáikban és prózai nyilatkozataikban is ismételten vitáztak egymással.

Az viszont nem kétséges, hogy a két költő neveltetése, életútja és politikai nézetei igencsak távol álltak egymástól.

Előbb Kosztolányi viselt dolgairól:

Kezdettől fogva bizalmatlan volt a politika iránt, a politikai költészetet eleve alacsonyabb rendűnek tekintette, Ady ellen is ez volt az egyik fő kifogása. De nem tudott ellenállni a századelőn fellépő progresszíó áramának, és azzal kellett szembesülnie, hogy az új irodalmat (melyhez szívvel-lélekkel csatlakozott) nemcsak a konzervatív irodalmi nagyságok támadják, hanem a kormányzati körök is, élükön Tisza István miniszterelnökkel. (Más kérdés, hogy kétélű dolog volt ez, mivel a politikai támadások olyan fokú nyilvánosságot szereztek Adynak és a Nyugat gárdájának, valamint a Huszadik Század tudósainak és publicistáinak, amihez foghatóra nem volt példa korábban.) Kosztolányi belépett egy szabadkőműves páholyba, esküvői tanúi is onnan kerültek ki, és tőle szokatlan bátorsággal állt ki a Nyugat mellett. Az őszirózsás forradalmat örömmel fogadta, a kommünt viszont nem, mégis felajánlotta, hogy egy kollektíva élén lefordítják A tőkét. A terv megvalósítására nem került sor (az előleget mindenesetre felvették rá)

1919 után részben a felelősségre vonástól való félelme, részben a trianoni sokk hatására átigazolt a szélsőjobb táborába, egyik szervezője a Szabó Dezső vezetésével alakult Magyar Írók Nemzeti Szövetségének, irredenta irodalmi antológiát szerkeszt, majd a berendezkedő keresztény-nemzeti kurzust harcosan támogató Új Nemzedék belső munkatársa és annak hírhedt, vitriolos-epés hangon vádaskodó glossza-sorozatát, a Pardon rovatot szerkeszti és részben írja. A korábban liberális elveket valló, szabadkőműves lapokban publikáló, páholytag Kosztolányi teljesen azonosulni látszott új lapjának liberális-, szabadkőműves- és zsidóellenes álláspontjával. (Jóllehet felesége és néhány közeli barátja is érintett volt.) Ekkor már szembeállította egymással a magyar és a „zsidó” irodalmat, és úgy vélekedett, hogy az irodalmi és politikai progresszió nemhogy nem társul, de egyenesen ellentétes egymással.

Szerencsére Szabó Dezső Kosztolányi ellen fordult, nem alaptalanul vetette szemére őszintétlenségét, „kétkulacsosságát” → Kosztolányi kihátrált a szélsőjobb táborából, és a konzervatív liberális Pesti Hírlaphoz szegődött. Önkritikusan annyit elismert, hogy nem lett volna szabad beleártania magát a politikába. Szélsőjobboldali kilengését sokáig nem bocsátották meg neki, csak a húszas évek derekán az Édes Anna, valamint a harmincas évek elején a Móricz és Krúdy melletti kiállása békítette meg a baloldali és liberális közvéleményt.

A történelem zűrzavarának tapasztalata és saját sorsának alakulása elmélyítette Kosztolányi rezignációját, Schopenhauer nyomán siralomvölgynek látta és láttatta a világot, egyedül az elesettek iránti szolidaritást vállalta (a menteni a menthetőt alapon). Élesen elutasította a népámító délibáboknak felfogott bal- és jobboldali megváltáseszméket, ami – a húszas-harmincas évek diktatúrába torkolló populista mozgalmaival szembesítve – nem nevezhető megalapozatlannak. Az egyéniség védelmében fordult mindenfajta kollektivizmus ellen:

„… nem teszünk jó szolgálatot az irodalomnak – írta 1932-ben −, ha a költőt […] bármiféle érdek szolgálójává nyomorítjuk, akár az emberiség szolgájává is. Ez a század szadista. Kéjes örömét leli abban, hogy ezen vagy azon a címen boldogítsa az embert, ha mindjárt bele is döglik […] hogy megsemmisítse a boldogság egyetlen szigetét, az egyéni életet, és mindenkit egy sötét, szellemi kaszárnyába zárjon. Ez a folyamat – jobb- és balfelé egyaránt – tagadhatatlan. Sorvad az egyéni élet. Helyébe a tömegélet lép. Az egyén szabadságát, függetlenségét, öncélúságát – legnagyobb emberi kincsünket – mind hangosabban erkölcstelenségnek nevezik, ellenben a tömeg zsarnokságát szabadságnak, a tömeg erőszakosságát igazságtevésnek, a tömeg önzését erkölcsnek. Nekünk, íróknak […] nincs túl sok okunk tapsolni ennek a zsarnokságnak, […] s legkevésbé cselekszünk bölcsen, ha a költőt is besorozzuk ebbe a hadseregbe…”

József Attila pályája – fiatal kora ellenére – jóval mozgalmasabban alakult.

Eszmei tájékozódása és közösségkeresése nem mindig esett egybe. Bár kevés adatunk van róla, de az első jelentős szellemi hatásnak Schmitt Jenő Henrik „ideális anarchista” tanítását kell tartanunk, akinek felfogása szerint az államrend a törvényesített erőszakot testesíti meg, amit le kell bontani, de erőszakmentesen. Tehát a költőt jellemző szeretetvágynak (amelyre már idéztem az Eszmélet emlékezetes sorait) a forrása nem keresztényi vagy buddhista eredettű (mint ahogy sokan gondolták), hanem tolsztojánus és gnosztikus (azaz Schmitt Jenő-i) ihletésű. Föltehetően ezzel függ össze, hogy párizsi tartózkodása idején tagja lett egy anarchista szervezetnek. Mindez tartós nyomot hagyott szemléletében (újabb emlékeztető: az 1935-ös Levegőt! című versénekzárlatában a „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet” sorrendje is anarchista gyökerű).

Ugyanakkor Juhász Gyula közvetítésével 1922 végén vagy 1923 elején felvette a kapcsolatot a szociáldemokrata mozgalommal, majd 1925-ben belépett a Vági-féle Magyarországi Szocialista Munkáspártba, Párizsban pedig eljutott a Francia Kommunista Párt magyar szekciójának ajtajáig. Kezdeti mozgalmi lépéseivel jól megfértek anarchista nézetei.
1928 tavaszán fontos fordulat következett. A Vágó Márta-szerelemben szerepet játszott szellemi útkeresése is, mivel a lány révén ismerkedett meg a Századunk című folyóirat polgári radikális-liberális (és zsidó) körével. A művelt Kecskeméti fivérekkel folytatott elmetornái nagymértékben kitágították filozófiai látókörét, és arra késztették, hogy belevágjon egyetlen nagyobb szabású művészetbölcseleti munkájának megírásába. Amikor később csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, 1930-ban megtartott Irodalom és szocializmus című szabadelőadásában a marxizmustól kölcsönzött szavakkal „feljavítva” szocialista művészetkoncepciónak tüntette fel a maga irracionalista, alkotásközpontú esztétikáját. A marxistának kikiáltott esztétika központi fogalmát, a „tükrözést” sohasem fogadta el; egyetlen alkalommal használta, akkor is merőben más jelentést adva neki.

1928 őszén – miután Vágó Márta családjának beavatkozása véget vetett kapcsolatuknak – ellenhatásként merőben más irányba fordult. Tagja lett a népi-nemzeti Bartha Miklós Társaságnak (igaz, a társaság belső konfliktusaiban annak baloldalához tartozott). 1929 végén átmenetileg Bajcsy-Zsilinszky Endre nemzeti radikális lapjának, az Előőrsnek lett munkatársa. Egy nem publikált cikkében sajnálatosnak nevezte, hogy hazánkban a szocializmus megmaradt a nemzeti sajátosságokra nem figyelő „német szocializmusnak”, azaz szociáldemokratának. Bár a népi-nemzeti csoportkötelékben eltöltött idő meglepően rövid volt, József Attila igen intenzíven élte meg, és távlatos hatással volt rá – mint azt kései szonettciklusa, a Hazám (1937) is bizonyíthatja a vers egyik fő szólamaként. (A népi írók mintegy elveik összefoglalásaként üdvözölték a verset.)

Még aktív szerepet játszott a Bartha Miklós Társaságban, amikor már az illegális kommunista párthoz keresett és talált kapcsolatot. 1930. szeptember 1-jén részt vett a nagy budapesti munkástüntetésen, amely az ő szemében a proletariátus eljövendő győzelmének hírnöke. 1931 márciusában jelent meg az új politikai elköteleződését kirakatba tevő, címében is provokatív Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötete, amelynek példányait a rendőrség lefoglalta. Ebben néhány korábbi versét átírta szocialista szelleművé.

A „proletár” szó jelentése magától értetődik számára, de nem szociológiai értelemben, hanem marxista fogalomként, azaz ideologikus (történetbölcseleti) nézőpontból. Olyan társadalmi-politikai erőnek fogja fel, amely a kapitalizmus elleni küzdelmében egyúttal az egész emberiség felszabadulásáért harcol. Azt remélte, hogy a munkásmozgalomban nemcsak új közösségre talál, hanem új közönségre is. Várakozásában csalódnia kellett, kénytelen volt bevallani, hogy a remélt munkásközönség művelődési szokásai és lehetőségei igencsak korlátozottak.

Vitát provokáló habitusa és szofisztikus fogalmazásmódja is idegenkedést váltott ki. A Szabad-ötletek jegyzékében sérelemként említi, hogy okoskodó értelmiségiként tartották számon. Még meg sem melegedett a mozgalomban, amikor a moszkvai emigráció a Sarló és Kalapács 1931. júniusi számában lefasisztázta őt. Idehaza sem nézték jó szemmel az Egyéniség és valóság című cikkének túlbonyolított nyelvét és freudomarxista beállítottságát. 1933 májusában pedig végképp töréshez vezetett, hogy az Uj Harcos című folyóiratban (Az egységfront körül) nyíltan bírálta a baloldal politikáját. A német szocdemeket és kommunistákat egyaránt felelőssé tette azért, hogy egymással hadakoztak, mert így lett Hitler a nevető harmadik. Ekkor végképp betelt a pohár, és kitessékelték őt a kommunista mozgalomból. Valójában már ő is eltávolodott a párttól.

De ezt követően is kitartott amellett, hogy valójában ő az igazi marxista. 1934-ben, amikor nem hívták meg a szovjet írókongresszusra, a felháborodás szülte pamfletjében is erre hivatkozott. (Ennek szövege elveszett ugyan, de a tanúk emlékezéseiből ismerjük tartalmát.)

Szakítása a párttal nem változtatott marxista beállítottságán, sőt ekkor vált – a merev mozgalmi kötöttségektől megszabadulva –képzett teoretikussá, autonómértelmezővé. Szinte az elsők között figyelt fel Marx ifjúkori szövegeire, mindenekelőtt azokra, amelyek Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből címmel váltak ismertté, és amelyek fordulatot hoztak a marxi koncepció filozófiai interpretációjában. József Attila mintegy predesztinálva volt arra, hogy végül ellenzéki pozíciót foglaljon el a marxizmuson belül és renegátnak számítson a bolsevik mozgalomban.

Amikor szakított a kommunista párttal, átmenetileg visszakanyarodott a barthás időszakban képviselt, a nemzeti egységet hirdető álláspontjához. A kalandor jobboldali politikus, Rátz Kálmán befolyására utaló és Hitler hatalmának megszilárdulásából kiinduló, föltehetően 1933 nyarán írt kiáltványtervezetében a nemzetköziség eszméjének bukását diagnosztizálta. De ez nem volt több pillanatnyi megingásnál – nem véletlen, hogy lemondott írása közzétételéről.

Tulajdonképpen – jóllehet Kosztolányi és József Attila nagyon különböző társadalmi és politikai közegben mozogtak – feltűnő párhuzamnak tűnhet közöttük, hogy mindkettejük fordulatai (melyeket a kortársak részben pálfordulásként is értelmezhettek) komolytalannak mutatták őket környezetük szemében. (József Attilát egyenesen „szélkakas költőnek” is nevezték.) Más kérdés, hogy mindketten önérzetesen vállalták a maguk cikk-cakkokon keresztül vezető útját.

Hogyan kerülhettek közel egymáshoz?

Személyes kapcsolatuk kezdete talán Juhász Gyula 1923. május 20-i szegedi jubileumához köthető, melynek ünnepségén mindketten részt vettek. József Attila költőként a Nincsen apám se anyám című verseskötetével (1929) hívta fel magára Kosztolányi figyelmét. 1930-tól, legkésőbb 1932-től kerültek közelebbi kapcsolatba egymással. 1933 májusában közös szereplést is terveztek, ami végül meghiúsult.

Kosztolányi Ezerkilencszázharminchárom című (utóbb Barkochba címre mődosított), 1933 szeptemberében megjelent novellájának Jancsi János nevű hősét József Attiláról mintázta, akivel valóban megtörtént, hogy barkochbajáték révén számolt be élettársa öngyilkossági kísérletéről. Kosztolányi a történetet, melyet Németh Andortól hallott, groteszknek és szívszorítónak találta, hősét pedig – aki „Rövid életének hosszú éveit azzal töltötte el, hogy várakozott. […] De hogy miért várt arra, vagy erre, azt maga se tudta volna megmagyarázni.” – az egész háború utáni tanácstalan nemzedék jellegzetes képviselőjének. A novella eredeti címe mintegy ellenpontozza a talajt vesztett generációnak kiesését az időből: Jancsi János és társai „feleslegessé vált életükkel fizetnek hadisarcot azért a véres dáridóért, melyet annakidején tudtuk és beleegyezésük nélkül rendezett egy másik korosztály”.

Kosztolányi tulajdonképpen a Hitler hatalomra kerülését követően válságba jutott, csalódott, a kommunista pártból kizárt és egyúttal önszántából is a mozgalom peremére sodródott József Attilával alakított ki szorosabb baráti kapcsolatot. (Mint ahogy a párt megbízásából József Attila ellen írt, Garai János Ha a költő jobbra tér… című gúnyverse sem mulasztotta el 1934-ben a költő szemére vetni vonzódását a hangsúlyozottan polgári Kosztolányi iránt: „Mondd, mit érlel annak sorsa / ki Kosztolány[i]ért lelkesül”.)

1934 derekán közös társaságuk alakult. A lelkileg rossz állapotban levő József Attilának Kosztolányi közvetítette Hollós István ajánlását új analitikusa, Gyömrői Edit személyére. (Ez utóbb szerencsétlen ötletnek bizonyult.) A Medvetánc-kötet kiadását is támogatta e kör, Kosztolányi szerepet vállalt a kötet reklámozásában is.

Kosztolányinak sikerült keresztülvinnie, hogy az egyik 1935. évi Baumgarten-jutalmat (az ezerpengős „kisdíjat”) József Attila kapja. Jóllehet a következő évben már nagydíjra javasolta őt, súlyos betegsége miatt nem tudott részt venni a kuratórium ülésén, és később furdalta a lélek, hogy e miatt esett el József Attila a nagydíjtól. (Valójában nem ezért történt.)

Az ötvenesztendős Kosztolányit József Attila és élettársa, Judit így köszöntötték az 1935. március 29-én kelt táviratukban: „Üdvözöljük a félévszázados újszülöttet”. A tréfás, intim hangvétel kapcsolatuk bensőségességét, egyenrangúságát jelzi. Mint ahogy később, a költőtárs halála után írt megrendült búcsúversében is József Attila ekképpen fogalmazott: „Testvérünk voltál és lettél apánk”. (Kosztolányi halálát még a Thomas Mannt üdvözlő versébe is fontosnak vélte belefoglalni.)

Eltérő politikai-ideológiai orientációjuk miért nem jelentett akadályt?

Figyelemre méltó, hogy míg Adyt elsősorban politikai költészete miatt támadta Kosztolányi, addig József Attila esetében nincs nyoma annak, hogy hasonló ellenérzései lettek volna. Ady esetében kivált azt sérelmezte, hogy tudatos számítás vezeti politikai verseiben, következésképp őszintétlen, mesterkélt. Úgy látszik, József Attila politikai költészetét hitelesnek tartotta, alkotóját pedig kellőképpen „elvarázsoltnak” ahhoz, hogy ezt elismerje vagy legalább elnézze neki.

1929-es Ady-pamfletjében ugyanis Kosztolányi egy feltétellel megengedte a politikai költészet létjogosultságát: „Csak egyetlen dolog indokolja és fogadtatja el a politikai költészetet – írta −: a teljes elfogultság. Az az elfogultság, amely nem tekint se jobbra, se balra, hanem vakon hisz abban, amit hirdet, végletek közt hánykolódik, nem bánva, hogy fölszakad belőle a természet minden sara, önzés, gyűlölet, harag. Efféle kitárulás megrázó, mert emberi és szép is lehet, mert a költőnek művészi lendületet, teremtő erőt adhat a dühe.” (Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről)

Bizonyára voltak politikai vitáik, de ezeket baráti tapintattal simították el, mint abban az (1935. végi vagy 1936. eleji) esetben, melyről Szántó Judit emlékezésében olvashatunk: „Akkor volt az olasz-abesszin háború és Kosztolányi erősen olaszpárti volt. Ahogy ő mondta: »kultúrapárti«. Attila nem hagyta magát, igyekezett meggyőzni Kosztolányit, aki mereven ragaszkodott nézetéhez. »Miért, Desiré bátyám? Te a németeknél kultúrát látsz?« Erre Kosztolányi nevetett és vicceket mesélt a német alaposságról, mint például, amikor már látható a tenger, a németek egy táblát függesztenek, kijelölve, hogy itt a tenger.”
József Attila replikája azért bizonyult hatásosnak, mert Kosztolányiban is mély ellenszenv élt a náci Németországgal szemben. (A fölös német alaposságról szóló példázatát pedig megírta Az Elnök című, 1933-ban publikált elbeszélésében, amely utóbb az Esti Kornél-kötet 12. fejezete lett.)

A politikai nézetkülönbségek tehát nem ártottak a két ember kölcsönös nagyrabecsülésének.

József Attila utolsó évtizedéről:

József Attila a mozgalomból kikerülve átmenetileg légüres térbe került. és új szövetségeseket próbált keresni. A szociáldemokrata Mónus Illésnek sikerült megnyernie őt a Szocializmus folyóirat körének számára, és József Attila néhány írásában átvette a Szovjetunió fölött gyakorolt szociáldemokrata kritikát. De közeledésük egymáshoz nem fordult át szoros és tartós kapcsolatba.

1935-ben megnőtt József Attila harci kedve, szinte egymásra torlódtak cikkei és lapalapítási tervei. Ekkori publicisztikája szándékosan kihívó, és szinte tervszerű sorrendet mutat.

Az Új Szellemi Front néven fellépő, Gömbös Gyulával szövetkezni próbáló népi írók ellen azonnal felemelte szavát, és a vele azonos nézetet valló Ignotus Pállal szövetkezett, ami végül a kettejük által szerkesztett baloldali folyóirat, a Szép Szó megalapításához vezetett.

Részt vett a nagypolgári, liberális Magyar Cobden Szövetség középosztály-ankétján. Ezen „felekezeten kívüli” marxistaként próbálta meg értelmezni a munkásmozgalom által figyelembe nem vett középosztályt, amely aztán azzal vétette észre magát, hogy uralomra segítette a fasizmusokat.

Ezzel egy időben a vele baráti viszonyt ápoló Kosztolányi költészetéről megjelent írásával nyilvánosan demonstrálta a polgári költő iránti megértését és nagyrabecsülését.

Ezt követően pedig egy olyan könyvről ír recenziót, amely a reformista Hendrik de Man különutas szocialista irányát propagálta (Új szocializmust! Hort Dezső könyve). Valószínűleg ez a könyv szolgált mintául számára, amikor utolsó jelentős, sajnos töredékben maradt tanulmányának (Hegel – Marx – Freud) megírásába fogott. Ebben fogalmazta meg a legradikálisabb Marx-kritikáját, és egyúttal kiutat próbált találni Európa és a marxizmus válságából.

A költő által már korábban, a mozgalomban is képviselt összefogás igénye, a nácizmus és a többi diktatúra ellenében megvalósítandó népfrontpolitika szükségessége felmerült a Cobden-vita során is. Később ennek jegyében került sor a Szép Szó megalapítására, ezt tükrözi a lap szerkesztőinek és szerzőinek összetétele.

1936-ban a lap előfizetési felhívásában, melyet együtt írtak Ignotus Pállal, leszögezik, hogy a munkásosztály nem töltötte be történelmi küldetését, nem váltotta meg az emberiséget, amely éppen a teljes széthullás állapotában van: „Korunk emberisége – olvashatjuk a felhívás szövegében – a skizofrénia kórképét mutatja. »Nemzeti öntudat«, »osztályöntudat«, »faji öntudat« önállósították magukat és szét akarják tépni az emberiséget, melyet saját alkotásai, a tudomány, az irodalom, a művészet, az ipari és mezőgazdasági technika ma jobban egybekötnek, mint valaha.” A Szép Szó programszerűen kívánt fellépni a nemzeti, a faji és az osztályok szerinti kirekesztés ellen. Összebékítenének mindenkit az „emberi egység” helyreállítása érdekében. Legjelentősebb kései közéleti verseit József Attila a lap megrendelésére írta. Közülük a legkorábbi, A Dunánál voltaképpen az előfizetési felhívás programját emeli költészetté.

József Attila írása Kosztolányi költői életművéről:

József Attila valamennyi írásában vállalta a maga marxista orientációját. Ennek tükrében nem meglepő, hogy a Kosztolányi költői életművét bemutató és magasra értékelő bírálatában is nyíltan kimondja: nem ért egyet költőtársa világszemléletével, A Kosztolányi-versek jellegzetes álom-szerűségét szerzőjük „szociális nihilizmusából” származtatja. Bár méltányolja, hogy Kosztolányi szembe mer nézni a társadalmi ürességgel, de ezt önmagában elégtelennek tartja, és hozzáteszi: „A nihilizmus, ha tudatossá lett, nem folytatható.” Következésképp azt reméli, hogy Kosztolányit is elvezérli majd „latin világosságú értelme a társadalmi elvben fölfogott igazságig, mely a gyermeklelkű költőt férfivá avatja napjainkban”.

E recenziót joggal tartják József Attila legsikerültebb irodalomkritikájának. A polémia ellenére a megértés és elismerés szándéka vezeti, azaz messzemenően belehelyezkedik a bírált szerző művészi világába, és csak miután felidézte annak logikáját és hangulatát, tér rá – meglehetős visszafogottsággal – a maga eltérő szemléletű pozíciójának jelzésére.

A szegény kisgyermek panaszai kötet mellett egy kései verset, az Őszi reggeli-t (1929) választja az életművet reprezentáló példává. Teljes egészében idézi Kosztolányi „kis remekét”:

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Ezt követően József Attila szinte aprólékos szövegértelmezésre vállalkozik, még az akusztikai sajátosságok jelentést sugalló szerepére is kitér:

„Hatalmas jáspisfényű körte! Nehéz, sötétsmaragd szőlő! Érzi-e olvasóm, hogy a szót, sötétsmaragd szőlő, nem oly könnyű kiejteni, mint azokat a szavakat, amelyekkel közönségesen élünk? Már csak a mássalhangzók torlódása miatt sem. Így hát a szőlő – nehéz. Pedig ha valaki hozzányúlna, megfogná, fölemelné azt a szőlőt, mindjárt meggyőződne róla, – nem oly nehéz, hogy említésre érdemes volna. […] Márpedig Kosztolányi nem a szőlőnek, a körtének, hanem önnön magának végzetét sejteti. De ő […] a körtét mondja hatalmasnak s nem önmagát erőtlennek, hanem a szőlőt nehéznek. Jobb volna élni – jobb volna enni a gyümölcsöt, de nem lehet. Nem a szőlő nehéz tehát és nem a körte hatalmas, hanem a vágy, a teljesítetlen vágy. Ebben csak az a feltűnő, hogy nem az ékszer a teljesületlen vágy tárgya, hanem a gyümölcs; a teljesületlen vágy nem szociális, hanem animális, nem felnőtté, hanem a gyermeké. Itt a Kosztolányi-versek álomszerűségének kulcsa: ha ír, ötven esztendős korában is oly sóvárogva nézi az immár elérhetővé vált tárgyakat és az egész világot, mint gyermek a tiltott gyümölcsöt.”
József Attila tehát a szoros szövegértelmezésből kiindulva következtet a vers modalitására („álomszerű” látásmódjára) és – a mögötte meghúzódó – „gyermeki” nézőpontra, amivel túllép a vers közvetlen szövegterén. Tulajdonképpen nem az Őszi reggeli alapvető konfliktusára kérdez rá, az életvágy és a halál elkerülhetetlenségének tudata közt feszülő ellentétre. Hanem arra, ami nem annyira a vers, mint inkább az életmű jellegzetes problémája. Az élet elérhetetlenné váló értékeit jelképező-képviselő tárgyak (a gyümölcsök) megválasztásának szemléleti előfeltevése érdekli.

Miközben megragadja Kosztolányi nézőpontjának egyedi, sajátszerű voltát, egyúttal szembesíti is őt egy másfajta – József Attila által is képviselt – szemléletmóddal. Úgy vélem, jól példázza ez kettejük egymást egyszerre vállaló és ugyanakkor egymástól különböző attitűdjét.

Hasonlóképp formált véleményt József Attila az Esti Kornél című Kosztolányi-kötetről is, amelyről nem írt ugyan kritikát, de Bóka László visszaemlékezése szerint megértően nyilatkozott róla. Nem értett egyet az Esti Kornél-jelenségben (is) nihilista játékot látó Babits Mihály – sokak által osztott – vélekedésével: „Csak József Attila nem osztotta véleményünket – írta Bóka. − Babits ítéletét »értetlenségnek« nevezte, és az Esti Kornélt »nagyon fontos műnek« nevezte nem is egyszer; azt mondta róla, hogy »funkciója van«.” Valószínűleg hasonló „társadalom-alkotó erőt” értett e funkción, mint amiről a Kosztolányi-bírálat végén ír. (Az Esti Kornél-kötetet a kortársak idegenkedve fogadták, egyedül Németh Andor sejtette meg, hogy radikálisan új útra lépett vele Kosztolányi. Az 1980-as években viszont a posztmodern irodalom egyetlen jelentős előzményeként tekintettek rá.)

Még mindig nyitva maradt, hogy min alapult a két költő barátsága. Még azt is megkockáztatnám, hogy talán többről volt szó: a két költő egyfajta kivételes közösségéről.

Egymásra találásuk motívumai között az elsők között volt, hogy mindketten hittek a „névvarázs-elméletben”, osztották azt a romantikus eredetű elképzelést, hogy „a költészet az emberiség anyanyelve”. Eszményük és ambíciójuk annak a varázserőnek birtoklása volt, amellyel az ősi költő és az ősi nyelvállapot rendelkezett. Mindketten saját hivatásukat az ősi és a jelenkori nyelvállapot között közvetítő missziónak tekintették. József Attila még a nemzetet is a nyelv és a költészet által teremtett alkotásként gondolta el, az Adyról kirobbant vita során írt vitacikkében így formulázta álláspontját: „A nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs.”

S mivel a Kalevalát eredeti népi költészetnek, az eszményinek vélt ősi nyelvállapotnak dokumentumaként fogták fel, fejből idézték − egymás szavába vágva − a magyar fordítás hosszú részeit.

Tverdota György szerint ebből a felfogásból kiindulva keresték a további közvetítő csatornákat. Mindketten hangsúlyozták a gyermek és a költő nyelvhez kötődő rokonságát is, és hasonlóképp összefüggést feltételeztek a költő és a mentálisan kóros állapotban levő ember nyelvteremtő képessége között is. Végül (negyedik) közvetítő csatornának vélték az ősi és a jelenkori nyelvállapot között a civilizált társadalom alsó néprétegének nyelvét, amelynek leginkább sikerült megőriznie az archaikus idők emlékét. (A gyermek és a költő viszonyával kapcsolatos elképzelésük találkozása tetten érhető József Attila említett Kosztolányi-írásában is.)

Ez is magyarázza József Attila vonzalmát a népköltészethez; kivált a barthás időszakában írt maga is kiváló népdalszerű verseket.

Az sem maradhat említetlen, hogy igen nagyra tartották Freudot, nyolcvanadik születésnapján mindketten levélben köszöntötték. (Bókay Antal utánanézett a Freud-archívumban: mindkét költő elküldött levele szerepel az írásban megkapott köszöntések listáján.) Kosztolányi a század legjelentősebb tudósának nevezte őt, József Attila pedig − Hitler hatalomra jutását követően, a proletárforradalom elmaradásának okait keresve − a marxi elmélet magyarázó erejének visszaszerzését a korszerű természettudománynak tekintett mélylélektannal való kiegészítésétől remélte.

De nem csak elveik fűzték őket egymáshoz.

Ma már jól látható, hogy nemcsak a költői nyelvvel kapcsolatos elveikben találkoztak, hanem kései korszakuk költői gyakorlata között is meglepően sok a hasonlóság, az átvétel – és az idősebb költő is tanult a fiatalabbtól. Nem véletlenül becsülte és tartotta József Attilát Baumgarten-díjra érdemesnek Kosztolányi, aki – akkor a kevesek egyikeként – felismerte e költészet igazi értékét.

Vas István az elsők között figyelt fel a két költő kései költészetének kölcsönhatására: „Kosztolányi kedvence az ún. második nemzedékből József Attila volt, aki nemcsak Babitscsal helyezte magát hadiállapotba, hanem […] azóta politikában is, poétikában is annyira eltért az útja a népiesektől. Hogy Kosztolányi a maga egészen másféle megújulásához ugyanannyira felhasználja József Attila verselési frissességét, mint Babits a magáéhoz Illyését, ezt akkor nem vettük tudomásul, részint azért, mert József Attila nyomai nem voltak olyan kirívóak Kosztolányi költészetében, mint Babitséban az Illyéséi […] részint meg azért, mert József Attilát nemigen tekintettük úgy, mint akitől egy kiforrott, nagy költő technikát tanulhat – azt is csak kevesen vettük észre, hogy József Attila tanult Kosztolányitól. Csak ma, visszatekintve merem állítani, hogy életük legutolsó, legérettebb korszakában termékeny kölcsönhatásban voltak – aki nem hiszi, tegye egymás mellé egyfelől a Külvárosi éj-t és a Hajnali részegség-et, másfelől a Számadás és a Hazám szonettciklusát – pusztán a verskezelés szempontjából […] A Számadás-on József Attila világának a közelségét érezni.ˮ

Közismert a párhuzam Kosztolányi sorai (1914): „Beírtak engem mindenféle Könyvbe / és minden módon számon tartanak.” és József Attila  ismert költeménye (1935) között: „Számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor miért, kinek. / Aktákba írják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg.” Szőke György hasonló megfeleléseket figyelt meg Kosztolányi Énekek éneke és József Attila Kései sirató és Gyermekké tettél című versei között. Kosztolányinál:

Mint szajha kínálsz csók ízével
és körmeidnek éle metsz,
itatsz a könnyein vizével,
kongó reményekkel etetsz.

József Attilánál:

Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,
kinyújtóztál a halál oldalán. […]
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.

Kosztolányinál:

futnék tőled s visszamennék,
dajkáld el az én kínomat.

József Attilánál:

hozzád vonszolnak s löknek tagjaim.

Persze csínján kell bánni a párhuzamokkal, a hasonlóság megtévesztő is lehet.

Például Kosztolányinál:

Hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan

József Attilánál viszont:

Légy ami lennél: férfi.

A kijelentő mód a vállalás melletti kiállást, míg a feltételes mód éppen ellenkezőleg, a vállalás hiányát jelzi.

A végjáték:

1936 végén meghalt Kosztolányi. Halálos ágyán egyedül József Attilának sikerült megnevettetnie (azzal rontott be hozzá, hogy miért szimulál?). Kosztolányi tulajdonképpen apa-pótlék is volt számára → elvesztése különösen nagy csapást jelentett. Az idősebb költő nagyrabecsülése hitelt érdemlően igazolta József Attila előtt az élete értelmét adó költői elsőségét. Kosztolányi halála után nem volt senki, aki hasonlóképp jelentős támasza lehetett volna. És amikor költői identitása megkérdőjelezhetővé vált önmaga számára is, ez nem vezethetett máshová, mint a szárszói sínekhez.

Figyelemre méltó, hogy a Kozmutza Flórának írt búcsúlevelében József Attila Kosztolányi Dezsőt idézi, a Számadás egyik sorát:

„Tudom, hogy szeretett, és tudta, hogy szeretem. A többi nem rajtunk múlott. »Aztán mit sírsz, ha sorsunk írva van már« – ezt Kosztolányi írta.” – József Attila Kozmutza Flórának, [Balatonszárszó, 1937.] december 3.

VERES András

Az alábbi szöveg a Vekerdi László Szakosztály keretében 2025. szeptember 25-én elhangzott előadás „súgópédánya”.