Miért embertelenül nehéz József Attila monográfiát írni?
Tverdota György: Gondoljátok meg, proletárok I.: Az ifjú József Attila című könyvéről
1. A könyv lektoraként nem publikálhatom véleményemet, ezért különösen örülök annak a lehetőségnek, hogy itt elmondhatom. Magától értetődik, szerzőé a felelősség, hogy mit fogad meg és mit nem a lektori javaslataimból, észrevételeimből. De attól még sajnálhatom, hogy egyik-másik tanácsomat figyelmen kívül hagyta. Pl. a József Attila című korai verset Gyuri szerintem nem értékeli kellőképpen, holott nemcsak a vers, hanem a róla szóló vita is jelentős és tanulságos volt. Igaz, Gyuri általában erősen korlátozta magát a JA-irodalom bírálatában, csak a legszükségesebb esetekben bocsátkozik vitába. Egy másik apróság, amit kifogásoltam, hogy a Hull a levél című vers esetében hiányolja a saját költői leleményt, én viszont látok benne ilyet: a dacos gesztust, hogy ha már a Teremtő nem adott szeretőt, akkor magam megyek keresni.
2. Miért nehéz monográfiát írni? Nem azért, mert a műfajt pozitivista múltja miatt némelyek idejétmúltnak hiszik, hanem a teljesség-igénye miatt, hiszen egyszerre kell tartalmaznia az életrajzot, a művek hitelesített számbavételét, a róluk szóló irodalom figyelembe vételét, és ráadásul még saját értelmezéseket is, valamint ezt valaminő összegező és meggyőző koncepció alá kell rendezni. Monográfiát írni cellamagányt kényszerítő robotmunka. Bár az internet már felbecsülhetetlen segítséget jelent, de nem eléggé megbízható a filológus számára. Az anyag elrendezése részben formai szempontok szerint történik ugyan, de elkerülhetetlen, hogy dönteni kell alapvető tartalmi kérdésekben. Amit történelemnek hívunk, valójában az események meghatározott szempontú rendezése és rendszerezése. Napjainkban a monográfia ismét kezd divatba jönni, többnyire annak hangsúlyozásával, hogy a hagyományos műfajt igyekeznek megújítani. Csakhogy az „újítás” valójában elleplezése annak (mint azt megpróbáltam kimutatni Szilágyi Zsófia Móricz-monográfiája esetében), hogy fontos szempontokat kihagynak a hagyomány által előírtak közül.
3. Miért embertelenül nehéz József Attila monográfiát írni? Mindenekelőtt az áttekinthetetlenül nagy irodalma miatt. Szabolcsi Miklós megpróbálkozott számot vetni vele, de neki sem sikerült-sikerülhetett érdeme szerint kitérni mindenre. Gyurinak elképesztő memóriája van (irigylem is érte), mindannyian tapasztalhattuk, hogy ha hozzáfordultunk konkrét adatok azonosítása miatt, kapásból meg tudja mondani azokat. Ám ekkora kásaheggyel ő sem birkózhat meg. → Azt a megoldást választotta, hogy (Occam borotváját követve) erőteljesen korlátozza hivatkozásai számát. Ez nemcsak a még élő érintettekben kelt rossz érzést, hanem méltánytalan az elhunyt jeles JA-kutatók esetében is. Kivált az egyes művek értelmezésében hiányolom mások meglátásainak beépítését. (Én persze javíthatatlanul lelkesedem a recepciótörténetért.) Valami olyasmit érzékelek Gyuri attitűdjében, hogy nyíltan, dacosan vállalja: ez az ő könyve, az ő megközelítése, nem másoké.
4. Egy JA monográfia megírására óhatatlanul ránehezül Szabolcsi Miklós hatalmas vállalkozása, ámbár ez kétarcú jelenség. Ma már érdemnek tartjuk, hogy Szabolcsi aprólékosan utánajárt az életrajzi adatoknak, és kifaggatta az akkor még élő kortársakat (amire nekünk már nincs módunk). Manapság rehabilitáljuk Szabolcsi első kötetét, a Fiatal életek indulóját is. Gyuri tökéletesen tisztában van elődje munkájának jelentőségével, elutasítja a „lapos pozitizmus” és az „idejétmúlt biografizmus és pszichologizálás” vádjait. A második kötet, az Érik a fény 1977-ben jelent meg, a Nyugat körének elismerését követően, de az avantgárd rehabilitálása előtt. Szabolcsi nem akármilyen potentátokkal fordult szembe az avantgárd érdekében. Az utolsó, 1998-ban megjelent kötete, a Kész a leltár pedig sikeresen néz szembe az ún. „kényes” kérdésekkel is, igyekezve korrigálni saját korábbi megalkuvásait.
Milyen lehetőségei voltak-vannak Gyurinak a Szabolcsi-féle vállalkozáshoz képest, meghaladhatja-e azt, illetve hogyan teheti meg ezt? Én úgy látom, hogy háromféle módon léphetett tovább.
Elsőként kiegészíthette Szabolcsit a hiányzó részletekkel. Szabolcsi (jóllehet kiváló érzéke volt a pszichológiához és meglehetősen ismerte a pszichoanalitikus irodalmat) elvi okból alig-alig tért ki JA ún. pszichoanalitikus irataira (amelyeket a költő magánügyének tekintett), holott pl. a Szabad ötletek jegyzéke két ülésben című szöveg fontos életrajzi vonatkozásokat tartalmaz (többek között JA trágár nyelvére vonatkozóan, amely még utcagyerek korából ragadt rá). Gyuri nem habozik kihasználni ezeket az információkat.
Még fontosabb, hogy Szabolcsi monográfiájának neuralgikus pontja JA elméleti életművének fogyatékos értelmezése. Ennek pótlása persze a folytatásra marad. Gyuri már támaszkodhat a kritikai kiadásokra, bennük a saját kutatásaira, N. Horváth Béla könyvére, és persze a többiek munkájára is, amiért köszönetet mond könyve előszavában.
És még ennél is fontosabb az egyes versek értelmezésében mutatkozó hiány, Szabolcsi ugyanis az életrajzban volt inkább otthon. Gyuri erőteljesen próbálja pótolni a versek értelmezését, ami már csak azért is figyelemre méltó, mert Szabolcsi még leginkább a korai pályaszakaszban bizonyult a versek eredeti értőjének. Az utolsó, negyedik kötetben az értelmezéseit másoktól veszi át.
5. A másik terület, ahol Gyuri továbbléphetett, az újraértékelés a korábbi monográfiához képest. Kezdve olyan apróságokkal, mint az öcsödi paraszti környezet pozitív megítélése (amiben Gyuri nem dől be, mint Szabolcsi, a költő mítoszteremtő beállításának). Folytatva azzal, hogy újraértékeli az egyes verseket. S feltételezem, hogy monográfiája folytatásában egységben (egymásra vonatkoztatva) fogja bemutatni JA értekező és költői életművét. Ennek felismerése a legújabb időkig váratott magára.
6. A harmadik eltérés, hogy Gyuri átértelmezi az életrajzi megközelítést: sokkal inkább a versek életrajzi mozzanataiból következtet vissza a költő élményvilágának referenciális alapjaira, semmint a rendelkezésre álló dokumentumokból és azokat kiegészítve próbálná meg rekonstruálni József Attila gyermek- és ifjúkorát. Az nyilvánvaló, hogy nem lehet figyelemre méltóbb annál egy költő vagy író életében, mint amiből művészete kimutathatóan táplálkozik. Joggal feltételezhetjük, hogy legalább annyira lehet a költő művéből az életére következtetni, mint az életéből a művészetére. Az sem kétséges, hogy ezzel az eljárással sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb leírásra nyílik lehetőség, mint a hagyományos életrajz módszerével.
De nem tagadható az eljárás kockázata sem, hiszen fikcióból következtetünk vissza valóságos eseményekre. A filológia eleve különbséget tesz az egyértelműen bizonyítható és a csak valószínűsíthető vagy csupán elképzelhető adatok között. JA esetében különösen nehéz rendet teremteni a valóságosan megélt történések, a pszichoanalitikus terápia során felidézett emlékképek és a művészileg (irodalmi célzattal) megteremtett alakok és szituációk között.
A közelmúltban megtartott, Múltidézés vagy múltteremtés? című előadásomban éppen azzal érveltem Lengyel Andrásnak a Gyuri könyvéről írt recenziója ellen, azért utasítottam el az általa megfogalmazott túlzó igényt, mert az életrajzot nem gondolom olyan egyértelműen meghatározható, a tényeket könnyen azonosítható megközelítési módnak, mint ő. Általában sem, JA esetében pedig különösen nem. Egyébként maga Lengyel sem mindig jár jó példával elől, mivel gyakran tünteti fel a valószínű vagy csupán lehetséges történéseket úgy, mintha bizonyosságok, más szóval „tények” lennének.
Az viszont kétségtelen, legalábbis számomra, hogy az információk hitelességében mutatkozó különbségeket világosan jelezni kell. Nem gondolom, hogy Gyuri összekeverné az életrajzi tényeket és a versekben megalkotott visszavetítéseket, de szerintem retorikai hibát vét, amikor az életrajzot ismertető részeket igyekszik viszonylag rövidre fogni, miközben tág teret ad a művészileg megformált vonatkozásoknak. Így némelykor az a látszat keletkezik, mintha az életrajz érdemi aspektusát elsősorban a művek adnák. Csakhogy e tekintetben is igaz: nem szabad bedőlni JA szükségképpen, kényszerűen alakult mítoszteremtő gyakorlatának.
7. Gyuri könyvének legnagyobb erényét a versek értelmezésében látom. Be kell vallanom, hogy nem egy korai versre a szövegét olvasva nyílt rá a szemem. Csupán egy-két példát említek: az 1922-es Részeg a síneken, az 1924-es Rög a röghöz és mindenekelőtt a csak 1952-ben előkerült, 1925-ben írt Április 11 címűt – az utóbbit JA állítólag nem tekintette fajsúlyos versének, én viszont annak tartom, és bár Fodor András elemezte, Gyuri nagyobb figyelmet fordíthatott volna rá. Természetesen takarékoskodnia kellett a terjedelemmel, de nem mindig döntött jól. Miközben a Kozmosz éneke elemzését úttörő módon végezte el, nem értem, hogy miért siklott át a Minden rendű emberi dolgokhoz című, fölöttébb bonyolult, szerintem jelentős költemény fölött.
Elemzési szempontjai között a tematikus-motivisztikus elemek vizsgálata dominál, és nemcsak JA költészetén belül, hanem a magyar költészettörténet egészében. Rendkívül imponáló Gyuri asszociációs horizontjának tágassága, irigylésre méltó magabiztossággal tájékozódik a költészettörténeti összefüggésekben, a rokonítható szövegek feltérképezésében.
Megbízható az a fölöttébb széles panoráma, amelyet a JA-ra tett költői hatásokról bemutat. Kiderül, hogy JA szabad verseiben nemcsak Kassák Lajost követte, hanem (legalább egy vers erejéig) Füst Milánt is. Talán csak azt kifogásoltam lektori véleményemben (és most utólag is), hogy Adyhoz és Juhász Gyulához képest elsikkad Kosztolányi (szerintem) hasonlóképp jelentős hatása, pl. az Akkor (1921), Nézem a lámpát (1922), Várlak (1922), A bánat (1922), Tél (1922), Koldus (1922), részben a Hét napja (1924) és [A multkor, szerda este…] kezdetű paródia (1924) is Kosztolányit imitálja. Ráadásul ezek nem rossz versek (kivált a Tél kitűnő).
JA-nak kivételes emlékezőtehetsége és stílusimitáló képessége volt, következésképp kivételes versolvasó. Én úgy gondolom, hogy a nagyszámú minta követése nem csupán az elkerülhetetlen tanulás része volt, hanem valamifajta ösztönös rivalizálás a magyar költészet egészével: végül is nemcsak az elődök teljesítményével próbált megmérkőzni, hanem a kortársakéval is.
8. Gyuri könyvének egyik szembetűnő vonása, hogy meglepően laza szerkezetű. A két nagyobb fejezet közül az első (érthető módon) tisztán életrajzi jellegű és a Mama haláláig tekinti át József Attila útját. A másodikban életrajzi és versértelmező részek váltják egymást, és a költő bécsi útjáig beszéli el az életutat. Az alcímek inkább elfedik, semmint kiemelik a finomabb tagolást, holott a könyv több fordulópontot jelez JA sorsában.
Elsőként a polgári iskola elkezdését (210), majd „döntő fordulat”-nak nevezi az 1920/1921-es tanévet, melynek során következett be a Nyugat költőinek hatása (357). Nem sokkal később újabb jelentős cezúrát állapít meg: „1923. január 10-et (hátterében az 1922. december 17-én megjelent Szépség koldusa kötettel) […] olyan szimbolikus időpontnak tekinthetjük, amikor József Attila költői pályára lépett.” (466) Ezt követően azt olvashatjuk: „1923 első félévében József Attila egy fontos új tapasztalattal gazdagodott, amely döntően meghatározta későbbi életgyakorlatát. Ekkor vált el végképp útja a polgári életviteltől, minden erejét és ambícióját a költészet művelésének rendelve alá. Most élte át először, mit jelent az, ha valaki szuverén módon és totálisan rendelkezik szabadidejével.” (473)
Az alcímek alá rendelt fejezetek nem mindig különülnek el egymástól. Pl. a 2. fejezet első hét alfejezete (S te már seholse voltál → A művész és a polgár) JA és Makai Ödön kapcsolatát tárgyalja, a 8-15. alfejezet (Az otthonom pedig hát ott, Makón van → híres vagy, hogyha ezt akartad) a költő makói életét és körülményeit, első költői próbálkozásait (de életrajzi narratívában), a 16-18. alfejezet a költői példák követését (itt szakad el először az életrajzi elbeszéléstől), a 19. alfejezettől (A korai kéziratos hagyaték) következnek a versértelmező fejezetek.
Az alcímek részben beleilleszkednek az időrendbe (pl. íme a költő, aki indul, magasba és mélybe; A Lázadó Krisztus; A Lázadó Krisztus-pör; Ítélet a Lázadó Krisztus-perben; Szegényember-versek), részben viszont későbbi versek szövegelemei (pl. híres vagy, hogyha ezt akartad; mint világ visszája, bolyog / bennem a lélek; Ehess, ihass, ölelhess, alhass!; Légy fegyelmezett!). A kétféle címadás (megfejelve egy harmadikkal, amely neutrális és operatív) zavaróan hat, mert azt sugallja, hogy a későbbi események, lét- és lélekállapotok vetülnek vissza a korábbiakra. Valójában persze arról van szó, hogy Gyuri az összkép felől méri fel a részleteket.
Ha el akarta kerülni a monográfiákat jellemző banális struktúrát és a didaktikus címadást, akkor ez túlságosan jól sikerült. Azt persze érteni vélem és elfogadom, hogy JA fordulatokban rendkívül gazdag életútja ellenáll valamifajta formális tagolásnak, de azért nem annyira bonyolult, hogy ne lehetne átláthatóbbá tenni. Végül is a fő életrajzi vonulatot a könyv részletesen bemutatja és dokumentálja, a gyermek és ifjú JA szociális helyzetével összefüggő identitásának folyamatos átalakulását: proletár származását, majd a kispolgári létbe való felemelkedését, illetve a polgári életvitellel dacoló művész századfordulón divatos mintájának követését. Jól érzékelteti az életút kedvező alakulását segítő szerencsés véletleneket is: Makai Ödön és a makói intelligencia különleges szerepét. Bizonyára hasonlóképpen fogja hangsúlyozni a folytatásban a Vágó Márta-szerelem és a különféle mozgalmakban való elmerülés jelentőségét.
9. Végezetül pedig annyit mondanék: csak így tovább!
Bemutatott kötet: Tverdota György: Gondoljátok meg, proletárok I., Az ifjú József Attila, Osiris, Bp., 2021.
Elhangzott a József Attila Társaság 2022. december 12-én megtartott könyvbemutatóján.