József Attila és Illyés Gyula

N. Horváth Béla Illyés Gyula-könyvének egyik fejezetéről

N. Horváth Béla Illyés Gyula-monográfiájának első része a Nap Kiadónál jelent meg 2021-ben, ha jól emlékszem, a könyvhéten.(1) A kötet 1902-től 1944-ig tekinti át Illyés életét és pályáját. Önálló fejezetet kap benne a József Attilával való viszonyának alakulása, ezzel a találó címmel: Az irodalmi vitában. Barátból ellenség, Illyés Gyula és József Attila(2). Bevallom, amikor kézbe vettem a könyvet, elsőként ezt a fejezetet olvastam el, mohó kíváncsisággal a téma iránt. S nyilván érthető, hogy jóllehet az egész kötet recenzióját készülök megírni, most csaknem kizárólag erről a fejezetről fogok szólni, tekintettel könyvszemlénk József Attila-centrikus érdeklődésére.

N. Horváth Béla nem először vállalkozott a két költő kapcsolatának bemutatására. A 2015-ben ugyancsak a Nap Kiadónál megjelent József Attila és kortársai című tanulmány-, illetve esszékötetben is megjelent egy írása József Attila és Illyés Gyula címmel. A korábbi szövegben a magyar líra „két óriásának” nevezi őket, amivel nem tudok egyetérteni, hiszen ha Illyés óriás,  akkor nemigen találhatunk megfelelő jelzőt József Attilára. Azt gyanítom, hogy Béla is revideálta véleményét, amit nemcsak az jelez, hogy utóbb elhagyta ezt a minősítést, hanem már maga az a tény is, hogy a József Attiláról írt monográfiájában nem kapott önálló fejezetet az Illyés Gyulához fűződő viszony, most viszont igen.

A korábbi tanulmány összefoglalja a két költő személyes kapcsolatáról való ismereteinket. Elsősorban életrajzi megközelítés, hellyel-közzel utalásokkal pályájuk részben párhuzamos, részben eltérő alakulására. Barátságuk megszakadását Illyésnek ahhoz a fanyalgó kritikájához köti, melyet a Nyugatban publikált a Külvárosi éj című verseskötetről (1932). Béla ennek okát részben József Attila „balra térésé”-nek tudja be, részben pedig Illyésnek a Nyugat társszerkesztőjéhez, Babitshoz való törleszkedésének. Recenziójában Illyés ironizál József Attila „forradalmárkodásán” (ez az ő szóhasználata), és bár nem mondja ki, de félreérthetetlenül mesterkéltnek ítéli. Ekkor kezdődő eltávolodásukat egymástól az pecsételte meg, hogy Illyés a népi írók mozgalmának és a Válasz című lapnak lett reprezentáns személyisége, szemléletét illetően mintegy ellenpólusa József Attilának és az urbánus Szép Szónak. Az irodalmi és szellemi életben elért sikerei érthető módon váltották ki a sikertelen József Attila ellenszenvét, ez vezetett az Illyés által utóbb letagadott „költői párbajukhoz” is. Szembenállásukat mintegy megkoronázta a Béla szerint is „már-már görög sorstragédiába illő” szerelmi vetélkedésük Flóráért.

A tanulmány mindkét irányban igyekszik elfogulatlan lenni, számba veszi a tényeket, mellőzi az ítélkezést. Teljes joggal állapítja meg, hogy József Attila költői replikája, az Egy költőre „nem Illyés-ellenes vádirat, még csak nem is [az őt támadó Illyés-vers,] a Szolga hangnemében megírt válasz”.(3) De mivel a tanulmány (értelemszerűen) a túlélők, Illyés és Flóra kései interpretációival, valamint az ellenük folytatott igaztalan hajsza felemlegetésével végződik, óhatatlanul átveszi az ő nézőpontjukat.

A már említett József Attila és kortársai című kötetben olvasható Béla recenziója is a Domokos Mátyás által szerkesztett és 2006-ban megjelent dokumentumkötetről, amely Illyés Gyulának József Attilával kapcsolatos szövegeit gyűjti egybe.(4) Itt is elbeszéli a két költő személyes kapcsolatának históriáját, különösen részletesen beszámol „költői párbajukról”. De nem ejt szót arról, hogy a szerkesztő Domokos intenciója, miszerint „hallgattassék meg a másik fél” is, végül oda vezetett, hogy a könyv beállítása – mint azt Murányi Gábor méltán vetette Domokos szemére – „legfeljebb Illyés szemszögéből helytálló”.(5) Abban is teljesen egyetértek Murányival, hogy „Illyés a József Attila-ügyben sem tudott, sem akart őszinte lenni önmagához s az elképzelt utókorához. Önnön felmentését pedig nem ott kereste, ahol joggal megtalálhatta volna.”(6)

N. Horváth Béla többször is hangsúlyozza, hogy sok a tisztázatlan pont a két költő viszonyában. Én is így gondolom. Példaképpen hivatkozom egy olyan kevéssé ismert epizódra, amely sajnálatos módon kimaradt a Domokos-féle kötetből és Béla könyvéből is. 1941-ben a Nyugat hasábjain vitába keveredett a folyóirat neves mentora, Fenyő Miksa és a lapot akkor már ténylegesen szerkesztő Illyés Gyula. Amikor Illyés gondozásában megjelent a Kosztolányi-sorozat Kortársak I. című kötete, a hozzá írt előszót Fenyő megtámadta. Illyés szemére vetette, hogy – Kosztolányi véleményét osztva – azt írta Adyról: nagy költőink közül neki van a legtöbb rossz verse. Válaszában Illyés arra hivatkozott, hogy Fenyőnek és neki (mint ahogy kettejük nemzedékének is) merőben más az Ady-élménye. Az első Ady-vers neki úgy jelent meg, mint gimnáziumi tananyag. Itt átadom a szót Illyésnek:

„Fenyő Miksa oly megtisztelő megrovásában legjobban ez a mondat illetett meg: »számomra Ady Endre élete műve valami nagyszerű egységként jelentkezik…« Ez a valami, ez a szép egység – bocsásson meg a személyeskedésért – azt hiszem, mindenekelőtt saját magában van; a közös ifjúság, a közös élmények és harcok gyönyörű egysége ez. Sajnálom, hogy nem lehetett benne részem, sajnálom, hogy nem élhettem abban a szép egységben; hogy csak egy ifjúságom volt. Mert egy ilyen érzelmi, ifjúi egységet, amelynek minden rezzenete mond valamit, én is érzek; minél jobban telik az idő, annál inkább érzem az én ifjúkori élményeim és harcaim társának, József Attilának művében. Köröttünk már a nemzedék, amelynek természetszerűen Ady művénél is sokkal többet jelent az ő életműve. Egyetlen soráról sem mondanék le. De nem esztétikai szempontból.”(7) Nem akármilyen vallomás ez Illyés szájából, még ha esztétikai megszorítással él is. Ilyen messze soha többé nem ment el József Attila elismerésében.

Talán meglepő, hogy ez után a viszonylag hosszú bevezetés után térek rá N. Horváth Béla könyvfejezetének ismertetésére. Csakhogy eddig is többé-kevésbé arról beszéltem, mivel csaknem szó szerint megegyezik a korábbi tanulmány szövegével. Igaz, néhány ponton bővíti. Például József Attilának a Szolga című Illyés-versre írt első, töredékben maradt válasz-kísérletével, valamint Dési Huber István feleségének értelmezésével férjének Illyés Gyulát és a háttérben József Attilát ábrázoló képéről. Továbbá idézi Illyés 1961-es naplójegyzeteiből a következő, valóban fontos (egyébként közismertté vált) mondatokat Flórával kapcsolatban: „Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhattam versbe. Korosztályom legnevesebb költője tette rá kezét.”(8) N. Horváth Béla megrendítően szép vallomásnak nevezi e sorokat, amelyek „igazi, emberi […] megrendítő traumá”-ról szólnak. Egyetértek vele, de úgy vélem, hogy monográfusként ennél árnyaltabban kellene állást foglalnia. Tartok attól, így Domokoshoz hasonlóan túl közel kerül Illyés szemszögéhez.

Talán még fontosabb bővítménye a könyvfejezetnek, hogy a két költő személyes kapcsolatának megbomlásában lényegesnek tartja hangsúlyozni ellentétes életvezetési stratégiájukat. Lengyel Andrást idézi, aki szerint József Attila voltaképpen eltartatta magát, miközben megőrizte intellektuális függetlenségét, szemben Illyéssel, aki (Lengyel szavaival) „a napi életben óhatatlanul intellektuális igazodásra kényszerült, s pályája voltaképpen a korán jelentkező, gyors és tartós siker, valamint a folyamatos intellektuális »taktikázás« kettősével írható le.”(9) Ismét nem kívánom kétségbe vonni e megállapítás igazságát vagy fontosságát, de a kiemelését szerencsétlennek tartom, mert azt a látszatot kelti, mintha csupán alkati adottságok, életrajzi tulajdonságok lennének igazán meghatározóak a két költő pályájának eltérő alakulásában. Hivatkozhatom Németh Lászlóra, aki ugyancsak Illyés „összebékítő természetét” említette, de ezt költészete nyelvi-stilisztikai sajátosságaként értette, nem életrajzi vonásaként.(10)

Fölvethető ellenem, hogy miért ne lehetne egy korábban megírt szöveget beemelni, amikor monográfiát írunk. Hiszen valamennyien ezt tesszük, így járok el magam is, amikor valamiféle szintézis megírásához felhasználom előtanulmányaimat. Szeretném egyértelművé tenni: nem az a bajom, hogy Béla beledolgozta könyvébe korábbi szövegét, hanem hogy nem dolgozta át kellőképpen. A monográfiával szemben merőben mások, hasonlíthatatlanul szigorúbbak a követelmények, mint egy tanulmánnyal szemben.

De semmiképp sem akarok igazságtalan lenni. Béla könyve azáltal, hogy bemutatja a korabeli irodalmi és társadalmi vitákat, mindenekelőtt a népi-urbánus vitát, olyan kontextust teremt a két költő szembenállása mögé, amilyenre korábbi tanulmányában nem volt mód. Csakhogy ebből még nem tudunk meg többet művészi attitűdjük eltéréseiről. Például merőben elvont marad költői indulásuk avantgárd karakterének bemutatása, ha csak a párhuzamukat emlegetjük. Egy tanulmányban a terjedelmi korlát magyarázhatja a leegyszerűsítést, de a monográfia esetében kevésbé szűkösek az efféle korlátok.

József Attila pályája ugyanis nem az avantgárd jegyében indult, mint Illyésé, igencsak hatással volt rá Ady és a Nyugat költészete, amit Illyés tudatosan megkerült. Avantgárd korszakukban is más mintát követtek: József Attila Kassákot, Illyés Gyula a franciákat, az avantgárdtól eltávolodóban pedig Füst Milánt. Németh László, aki nagy revelációval üdvözölte Illyést első kötetének megjelenésekor, az új nemzedékről 1931-ben adott jellemzésében éles szemmel vette észre Illyés mögött Füst Milán árnyékát. N. Horváth Béla is megemlíti könyvében ezt, de meg sem próbálja elemezni, hogy milyen következményekkel járt ez. Holott Németh László véleménye is kritikára szorulna, ő ugyanis kedvezően ítélte meg Illyés mintakövetését.

Szerintem a Füst Milán által feltalált-felújított drámai monológ kirakatba tett szerepjátéka és tudatos archaizáló retorikája szándékoltan kívül helyezi magát a jelen (a „modern kor”) világának és költészetének tér- és időbeli koordinátáin, és keresetten ódivatú gesztusaival saját koordinátákat teremt, amelyekhez mindenkor következetes marad. Lehet, hogy amikor Illyés Gyula hasonlóképp archaikus retorikával próbálkozott a zsellérség létmódjának kifejezésére, valamifajta megfeleltetést kívánt létesíteni egy tradicionális társadalmi sors és egy tradicionális nyelvi stílus között. De mivel a zsellérsors nyomorúságát, elesettségét mégiscsak modern életproblémaként igyekszik felmutatni, a Füst Milán-féle líra időtlenítő gesztusa funkcióját veszti, és alapjaiban kezdi ki Illyés verseinek esztétikai hitelét. Nem gondolom, hogy osztani kellene az álláspontomat, de egy monográfiában a probléma értelmezése és megítélése nem kerülhető meg.

Nyilvánvaló, annak egy József Attiláról szóló könyvben van inkább helye, hogy az ő költészete a népdalokhoz fordulását követően miért kanyarodott más irányba, és e folyamatban szerepet játszottak alkati adottságok és szemléleti változások is. Az viszont az Illyés-monográfia illetékessége, hogy miért vezetett másfelé az ő útja. A félreértéseket elkerülendő nem azt kérem számon, hogy a két költészet nincs részletesen összehasonlítva, hanem azt, hogy legalább nagy vonalakban, karakterüket tekintve nincs megoldva. Végül is költőkről van szó.

Tisztázandó, hogy Illyés Gyula fogadtatásának meglepően nagy sikerén túl milyen irodalmi és irodalmon túli tényezők szóltak amellett, hogy kezdeti baloldaliságát alárendelje népképviseleti és nemzetmegtartó küldetésének. Vajon utólagos visszavetítés-e, amit mintegy társadalmi krédóként fogalmazott meg egyik 1935-ös naplójegyzetében: „Egy célom volt mindig. A zsellérség és a cselédség sorsán javítani. E célból mindenkivel társulok.”(11) Ha pedig nem utólagos visszavetítésről van szó, mikor és minek hatására következett be. Más szóval: valójában mikor és miért vált el egymástól a két költő és jó barát útja.

Ami pedig Illyés korabeli sikerességét illeti, csak magyarázni tudom, megérteni nem. Babits Mihály az általa szerkesztett, 1932-ben megjelent Uj anthologia című gyűjteménybe, amely harminchárom fiatal költő száz „legszebb” versét kívánta közreadni, Illyéstől nyolc verset válogatott be, József Attilától kettőt. Ebben az arányban vagy inkább aránytalanságban nyilván közrejátszott az ő ízlése. Állítólag azt nyilatkozta József Attiláról, hogy bár minden versét elolvasta, kettőnél több megfelelőt a legjobb akarattal sem talált.(12)

Nem az szorul mentségre, hogy miért csak a Tiszta szívvel és a Megfáradt ember képviseli József Attilát a gyűjteményben, hiszen mindkettő a költő korai korszakának kevés számú tökéletes darabja közé tartozik. Ami jóval kevésbé érthető és fogadható el, az az Illyés Gyulától beválogatott versek szembetűnő szürkesége és szónokiassága. Mintha a 19. század eleji almanachlíra szentimentális fordulatai kísértenének bennük, amit két példával érzékeltetnék. Az első az Amit már majdnem elfeledtél című versből való:

Második példám a Szerelem című versben található:         

            Ott ülök a lagzin, eszem s szívem zokog –

            Ó drága hajadon, akit bekötöttek!

            Hogyha te azt tudnád! Ha tudnád mennyire

            értem én vibráló-hajlongó lelkecskéd…

A két példa közül az elsőben jól érzékelhető a stílustörés: a zsellérek megszólalását megjelenítő „csomós mondatok” és a költői én együttérzését szépelegve érzékeltető beszédmód egybekapcsolása. A második idézetben legalább az illemnek eleget tevő behelyettesítés magyarázza (ha nem is menti) a „vibráló-hajlongó” jelzők után következő „lelkecskéd”-et, de a kicsinyítés ma éppen olyan anakronisztikusnak hat, mint a patetikus megszólítás („Ó drága hajadon”).

Úgy vélem, a monográfusnak meg kellene magyaráznia, hogy ezek fölött a melléfogások fölött miért siklottak el a lelkendező kortársak. N. Horváth Béla is – mint Tverdota György az Illyés kritikai fogadtatása a 30-as években című tanulmányában – a Nyugat első nemzedéke ellen lázadó második nemzedék önállósulásaként írja le a formakultuszra következő prózaiságot, a versritmus szándékolt döccenéseit. Hozzáfűzném: érdekes megfigyelni, hogy a ténylegesen fennálló tematikus megújulással szemben a formai különbözőséget emelte ki a korabeli kritika, és nem győzte hangsúlyozni az eltérést Petőfihez és a népies költészethez képest, talán azért, mert a tematikus rokonság Petőfivel túlságosan kézenfekvő volt. Én úgy látom, hogy bár irodalmi álcában történt, valójában irodalmon túli indítékok hívták elő Illyés Gyula korai felértékelését is, mintegy megelőzve a népi mozgalom ugyancsak nem irodalmi természetű fellépését.

Más kérdés, hogy Illyés korai kötetei (a Nehéz föld, 1928, a Sarjúrendek, 1931 és a Három öreg, 1932) esetében inkább meg lehet érteni, hogy frissességük, szokatlanságuk révén miért váltottak ki annyira kedvező visszhangot. Következő kötetei azonban jóval kevésbé sikerültek, szinte egyhangúan ismétlik a költői szerepével kapcsolatos aggályait-vívódásait, és találónak tartom Németh László megállapítását, mely szerint „[v]erseiből nem annyira a közlenivalót, mint inkább a közlés kényszerét érezzük”(14). Ezzel szemben József Attila harmincas évekbeli költészetében szinte szemet kápráztató a változatosság, még az 1935-ös szonettjeinek monomániásan kényszeres beszédhelyzete esetében is.

Itt félbeszakítom magam, hiszen nem az a cél, hogy a magam fejezetét adjam közre a két költő különbségeiről. És, persze, az is lehetséges, hogy voltaképpen a saját felfogásomat kérem számon N. Horváth Béla könyvfejezetén.

VERES András

Bemutatott kötet: N. Horváth Béla: Nép és nemzet. Illyés Gyula I. 1902-1944. Nap Kiadó, 2021.

A József Attila Társaság 2023. január 16-án tartott évnyitó ülésével egybekötött könyvbemutatón elhangzott előadás szerkesztett változata.

JEGYZETEK