József Attila: Bartók Béla disszonanciájáról

1936 őszén nemcsak József Attila költészete gyarapodott minőségben és mennyiségben is egyedülálló mértékben, hanem a gondolkodó is jelentős lépést tett művészetbölcselete továbbfejlesztése terén az 1932-ben született vers és a címét kötetcímmé emelő válogatott versgyűjteménnyel azonos, Medvetánc című tanulmánytervben.

A tanulmányvázlat művészetelméleti kérdéseket feszeget, Bartókkal példálózva. Bartók nem téma, hanem hivatkozási alap volt számára. Egyúttal hommage, tiszteletadás, főhajtás a mester előtt. Zenei képzésben nem részesült zeneszerető szövegét olvassuk, aki viszont a tervezet számos pontján általános filozófiai, művészetelméleti kérdésekben nagy otthonosságról tett tanúbizonyságot. Kinek szánta a költő a Bartók figyelmébe ajánlott tervezett tanulmányt? Alighanem saját magának. A töredék tétje saját művészetbölcseleti koncepciójának továbbfejlesztése volt. Bartók zenéje e koncepció sikeres megvalósítására idézett példaként szolgált. Művészetbölcseleti téren eddig a pályaszakaszig az utolsó szót a költő a nehezen keltezhető A müvészet kérdése és a proletárság című töredékében mondta ki. E kifejezésesztétika középpontjába a szublimáció kérdése került. A költő és általában a művész ezek szerint a lelke mélyrétegeiben gomolygó, lávázó, viharzó ösztöntartalmak felszínre hozására törekszik. Ezeket az indulati erőket rendezi alkotás során magasrendű szellemi tartalmakká, remekművekké.

A fennmaradt írásos hagyatékban nagy fokú egyensúlyhiányt tapasztalunk. A költő figyelmének túlnyomó részét az ösztöntartalmaknak szentelte, és elméleti szinten jóval kevesebbet foglalkozott azokkal a folyamatokkal és műveletekkel, amelyek során ezek az ösztöntartalmak szellemi termékké alakulnak át. A szublimáció jelenségét több helyen jól felismerhetően körülírta, de a terminust kerülte.

TVERDOTA György írásának teljes szövege az Irodalomtudományi Közlemények 130. évf. (2026) 2. szám 160-173. oldalán olvasható.

LETÖLTÉS