A József Attila Társaság 20. évfordulójára
Kedves Barátaim!
Szeretettel köszöntöm az immár hagyományossá vált év eleji, az Attila névnap környékén tartott évindító összejövetelünkön megjelent tagságunkat. Duplán ünnepi esemény a mai találkozónk, mert most ünnepeljük fennállásunk 20. évfordulóját. Először köszöntsük azokat a tagjainkat, akiknek a szüleik József Áronhoz és Pőcze Borbálához hasonlóan a nagy hun király, Attila nevét választották keresztnév gyanánt: Király Attila, Losonczy Attila, Csokonai Attila jut az eszembe hirtelenében, de ha más Attila is van a teremben, attól bocsánatot kérek, ha nem említettem a nevét. A Társaság alapításának éve igazában 2003, s csak a visszatekintésnek az évindítással való egybeesése érdekében csúsztattuk át az eseményt 2024 elejére. Engedjék meg, hogy röviden visszatekintsek történetünk első húsz esztendejére.
Mindenek előtt a kezdeményezőkre: Valachi Annára és Rigó Bélára emlékezzünk. Ők fordultak hozzám azzal a javaslattal, hogy ahogy számos más magyar szellemi nagyság tiszteletére társaság szerveződött, alakítsunk egyesületet József Attila emlékének ápolására. A szándék már 2000-ben megfogant. Idézem a tényleges megalakulás évében általam mondottakat: „egy két éve Pécsett rendezett jó hangulatú József Attila konferencia után folytatott beszélgetésünk alapján Valachi Anna már bejelentette a Népszavában a Társaság megalakulását.” A „jó hangulatú konferencia” 2000 március elején zajlott le, tárgya a Szabad-ötletek jegyzéke volt. Bókay Antal rendezte. A Népszava március 13-ai számában jelentette be Valachi Anna, aki akkor a Népszava újságírója volt, a közös szándékot. A következő lépésben már nekem is kezdeményező szerepem volt. A nem sokkal később Miskolcon rendezett „újraolvasó” sorozat József Attila életművét tárgyaló konferenciáján megjelent Szabolcsi Miklós, akit Veres András társaságában megkerestünk és beszéltünk neki a tervezett alapításról. Szabolcsi, aki nem sokkal ezután elhunyt, inkább csak áldását adta a tervre, nyilván tudatában volt annak, hogy egészségi állapota aggodalomra ad okot.
A terv ezután rövid időre elnapolódott, s a megalakulás haladéktalan bekövetkezéséről a Ferencvárosi Művelődési Központban 2003-ban tartott konferenciánk bevezetőjében beszéltem, amelyből imént önmagamat idéztem. Ezzel egyúttal megjelöltem azt a helyet, az Illés Klára által vezetett Ferencvárosi Művelődési Központot is, ahol az alakuló ülésünkre sor került. Illés Klárának és a beosztásában dolgozó Losonczy Attilának köszönjük, hogy az esemény sikeresen, zökkenőmentesen lezajlott. Illés Klára ez után, a városházára kerülve, többször sikerrel járt közben annak érdekében, hogy a főváros az általunk rendezett programokat pénzügyileg támogassa.
A Társaság első székhelye az akkori MTA Irodalomtudományi Intézete, többünk munkahelye volt, a Ménesi út 11-13-ban volt, majd később áttettük székhelyünket a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Ezen a ponton Csorba Csillát illeti köszönet, mert így egy, a város távolabbi pontjairól is sokkal könnyebben megközelíthető helyen, szinte arisztokratikus körülmények között tudtuk munkánkat végezni. A múzeum infrastruktúrája, az itt dolgozó Kemény Arankának hála, rendelkezésünkre állt. Az a gazdag archívum, amelyet Aranka felépített, és amelyhez adatokért fordulhatunk, ha ilyen beszámolókat készítünk, nem kis mértékben a múzeumi helyszínnek köszönhető. A kulcsévre, 2005-re történő visszatekintésben nagy segítségünkre volt Agárdi Péter példaszerű alaposságú, rendezettségű és bőségű dokumentumanyaga, amelynek alapján Péter könyvben is megörökítette a kiemelkedő év teljesítményeit.
És itt, eme különleges ünnepi alkalomból, engedjék meg, hogy bevalljam egy hátsó gondolatomat, amelyről még soha nem beszéltem senkinek. A József Attila Társaság megalapításában engem nem utolsó sorban az akkori kormánypárt tevékenysége, a polgári körök megalapítása motivált. Már akkor is látni lehetett, hogy a hatalomra kerülő társaság hosszú időre kíván berendezkedni, és minden teret leuralni. Azt gondoltam, hogy tanulni kell tőlük, meg kell alakítani, na nem proletár-köröket, hiszen a polgári köröket megtöltő sok suttyó sem sok polgári erényről tett tanúbizonyságot, hanem olyan társaságot, amelyben liberális, szocialista és általában baloldali kisemberek, értelmiségiek és hivatalnokok ki tudják cserélni egymással gondolataikat – József Attila égisze alatt.
A megalakulás után tervem azonnal érvényét veszítette. Újra a szocialisták és szabad demokraták kapták vissza az irányítást, így a védekező szekértábor elveszítette értelmét. A Társaságba több, a polgári körök szellemiségéhez közel álló személy is belépett (elég, ha itt Mann Lajos nevét említem), ugyanis József Attila intranzigens baloldalisága ellenére paradox módon mindenoldalú tisztelet tárgyát képezte. De jött erre egy újabb csalódás: nagyon úgy tűnt, mintha az új szocialista vezetésnek József Attila túlságosan is baloldalinak tűnt volna, számos jelét tapasztaltam, hogy mint a forró krumplit, nagyon óvatosan dobálták egymás kezébe a javaslatainkat. Összességében mégis pozitív végeredmény jött ki. Az akkori kulturális vezetés már évek óta gyakorolta azt a szokást, hogy egy-egy esztendőt valamely múltbeli szellemi nagyság évének nevezett ki, s az adott személlyel kapcsolatos programokra az átlagosnál sokkal nagyobb pénzügyi támogatást biztosított.
Kezdeményeztük, hogy a 2005-ös év, József Attila születésének centenáriuma József Attila-év legyen. Megfigyeltük, hogy ha a szervezés az adott év elején indul, akkor az év első hónapjai szervezéssel telnek, és a nyári leállás után érdemi programok inkább csak az őszi hónapokra koncentrálódnak. A József Attila Társaság megalakulásának közvetlen célja a 2005-ös jubileumi év méltó előkészítése volt. Az első események, többek között egy sajtótájékoztató a tervezett évről a Ferencvárosi Művelődési Központban már 2004 augusztusában megtörtént, és az iskolai tanévkezdésre hivatkozva számos program már 2004 őszén lezajlott. Például Lugosi Győzővel összefogva a József Attila Szabadegyetem előadás-sorozatának számos előadására még az év őszén sor került a Kossuth Klubban.
Szíves figyelmüket a megalakulás pátoszára és gyakorlatias körültekintésére szerettem volna elsősorban irányítani. A centenáriumi év rendkívüli mennyiségű, szerteágazó jellegű rendezvénytömegét lehetetlen lenne akár röviden is áttekinteni. Csak három dolgot emelek ki példaként. Az egyik, hogy szerencsés perszonálunió révén, tehát annak köszönhetően, hogy társelnökünk, Valachi Anna egyúttal a Ferenczi Sándor Egyesület programjainak irányítója is volt, programjainkban folyamatosan egyeztettünk a pszichoanalízis szakértőivel és a mélylélektan kulturális vonatkozásai iránt érdeklődő népes közönséggel. Szőke György olyan József Attila kutató volt, aki egyúttal otthonosan mozgott a mélylélektan kérdéseiben is. Erős Ferenc pedig olyan szociálpszichológus, aki szívesen részt vett József Attilával kapcsolatos rendezvényeinken. Ilyen volt Garai László, és ilyen Kassai György is, a ma már több mint 101 éves párizsi szakember. Isten éltesse még sokáig! Ez a csoport egyre kisebb létszámú, ma Bókay Antal, a korábban említett jó hangulatú pécsi konferencia szervezője tekinthető talán a doyenjüknek. Valachi Anna funkcióját Takács Mónika vette át, a Ferenczi Sándor Egyesülettel való szövetségünknek most ő jelenti a személyes biztosítékát.
A másik, amit ki kell emelnem, az a törekvésünk, hogy József Attilát az idegen ajkú olvasók számára is minél szélesebb körben megközelíthetővé tegyük. Ezt szolgálta az a konferencia is, amelynek házigazdája a Ráday utcában Orbán György volt, s amelyre Budapestre utaztattuk a költő verseinek számos külföldi fordítóját. Ezt szolgálták a külföldön rendezett konferenciáink Révkomáromtól Párizsig. És főleg ezt szolgálta az a kezdeményezésünk is, hogy az UNESCO is vegye fel kiemelt programjába 2005-öt, mint József Attila évet. Az ilyen javaslat sikeréhez valamilyen hatékony támogatóra volt szükség. Ilyen is akadt Fejtő Ferenc személyében, aki a Párizsban székelő UNESCO köreiben jól ismert és tisztelt személyiség volt.
A 2005-ös év harmadik kiemelendő eleme a Társaság ösztönös gyorsasággal megvalósított irányvétele volt a decentralizálás felé. József Attila nem Budapest költője volt, hanem az egész országé, az összmagyarságé. Kiaknáztuk azt a lehetőséget, ami a Társaság tevékeny tagja, ma társelnöke, N. Horváth Béla helyzetéből adódott. Béla József Attila-kutató, de egyben az akkori szekszárdi Illyés Gyula Főiskola főigazgatója, majd a pécsi tudományegyetem egyik vezetője lett. Számos rendezvény házigazdájaként segítette a munkánkat a gyönyörű borvidéken elhelyezkedő főiskolában. Aztán ezt a szekszárdi helyszínt számos más magyar vidéki városra kiterjesztettük. A fővárostól távolabbi helyen rendezett konferenciák egyik előnye, hogy ezeken a résztvevők fokozottabb jelenlétére, összetartására lehet számítani. A másik előnye, hogy különféle támogatásokkal, ösztönzésekkel egyetemi hallgató korú fiatalokat tudtunk utaztatni az adott helyszínekre a hallgatói önkormányzatok támogatását is igénybe véve. Ezzel csökkent a fiatalítás, a közönségszervezés gondja. Azóta megszokottá vált, hogy a vidéki vagy szomszédos országokban rendezett konferenciákra egyfajta „szurkolótábor” kíséri az előadókat.
A 2005-ös esztendő lehetségessé és egyben szükségessé tette, hogy a Társaság mintegy begyakorlott készségévé tegye azokat a viselkedési formákat, szervezési módszereket, amelyek az eredményes kollektív működéshez nélkülözhetetlenek voltak. 2005-ben olyan szervezői és eladói stáb működött olajozottan együtt, amely képes volt a jubileumi esztendőt kiemelkedően sikeres emlékévvé tenni: Beney Zsuzsa, Valachi Anna, Veres András, Bókay Antal, Horváth Béla, Rigó Béla, Szőke György, Farkas János László, hogy csak néhány állandó nevet emeljek ki a szereplők közül. Mögöttük és fölöttük a legidősebbek generációja: József Etelka, s a lánya, Makai Zsuzsi, a költő unokahúga, férje nevén Dóra Józsefné. A családi, vérségi szálat ma Dóra Gábor személye biztosítja. Fejtő Ferenc egy időben tényleges védnökünk volt, majd halálával szellemi védnökké vált. Ahogyan Göncz Árpád is.
Ezzel a lendülettel indult útjára a József Attila Társaság. Az ezután következő szűk két évtizedről még vázlatosan sem számolhatok be, az adott keretek között a történetünk során felvetődő néhány jelentős kérdésre térek ki. A Társaságot ért folyamatos és fájdalmas veszteségekről külön lesz szó. Itt csak azt emelem ki, hogy több olyan eset is megtörtént, hogy a Társaság mellett elkötelezett, aktív tagok is elhagyták a fedélzetet. Csak két nevet említek: Takács Ferenc és az említett Orbán György nevét. Helyükbe léptek újabb tagok, akik igazi frissítést hoztak életünkbe. Balla Zsófi és Báthori Csaba, Vörös István és Csokonai Attila azt a réteget képviselik, a költőkét és a fordítókét, akik hiánya erősen csökkentené a József Attila Társaság szakmai hitelét. Az új nyereségek között feltétlenül említést érdemel Széchenyi Ágnes bekapcsolódása munkánkba.
Ezen belül érzékeny kérdés az utánpótlás biztosításának kérdése. Amíg számosan egyetemen oktattunk a Társaság tagjai közül, addig csak jámbor kívánság volt a fiatalítás gondja. Saját tanítványaink, doktoranduszaink, míg hatással voltunk rájuk, szívesen részt vettek a programjainkban. Mióta nyugdíjba mentünk, a fiatalok hiányát sokkal kínzóbbnak érezzük. Még csak arról sincs szó, hogy nem jelentkeztek az új generációkhoz tartozó József Attila-hívek. Csak éppen az együttműködő fiatalok közül csak nagyon kevesen maradtak tartósan a társaság tagjai: Kemény Aranka, Sárközi Éva, Török Sándor Mátyás, Csókás Máté ilyenek. Nem is tudom, hogyan működne az apparátusunk nélkülük. Nagy Boglárka is ilyen volt, mielőtt Németországba költözött volna. Egyikük-másikuk érdemi méltatása (például Kemény Aranka titkári munkája, Sárközi Évának a pályázatok benyújtása terén végzett nélkülözhetetlen tevékenysége) hosszabb időt venne igénybe.
A Társaság egyik fő tevékenységi terepe konferenciák, kerekasztalok, viták rendezése, előadások tartása. Ez összefügg azzal, hogy tagjainak egy jelentős része egyetemi, főiskolai oktatókból, kutatókból, szerkesztőségi munkatársakból tevődik össze. A József Attila Társaság keretében is megszokott oktató, kutató munkájukat végzik, éppen csak József Attilára és korára összpontosítva figyelmüket. Nincs terem arra, hogy a rendezvényeken felmerülő témákat részletezzem. A tagsággal kialakított folyamatos együttműködés folytán olyan nyelvet alakítottunk ki, amelyen minden érdemi mondandó a legteljesebb szakszerűséggel elmondható volt József Attiláról, de úgy, hogy azt minden igényes olvasó megértse. A szakmai kutatók ilyen súlyú szereplését a József Attila emlékét ápoló társaságban lehet egyoldalúságként kritizálni, de éppen az elmúlt húsz esztendőben ennek sokkal inkább a pozitív oldalai mutatkoztak meg, mint az esetleges negatívumok.
A 2000-ben tartott, korábban említett „újraolvasó” konferenciasorozatnak az volt a célja, hogy az irodalomértés irányítását a szakemberek egy csoportja kivegye a hozzánk hasonlóan konzervatívnak bélyegzett kutatók kezéből. Ezt a támadást csakis tudományos vértezettséggel lehetett eredményesen kivédeni. Mi nélkülözhetetlenül fontosnak tartottuk, hogy megvédjük azt a nyelvezetet, amelyen József Attiláról a versszerető közönséggel érthető módon kommunikálni lehet, és egy 2005-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumban lefolytatott vitában visszavertük azt a törekvést, amely a szakszerűség örve alatt József Attila verseit DNS molekulákká kívánta átértelmezni. A vitáról, amelynek anyagából könyv is született, a vitavezető, Tarján Tamás mondotta, hogy most tízen bemennek az arénába, és csak öten jönnek ki élve. Ebből annyi igaz, hogy nyomatékosan vitapartnereink tudomására hoztuk, hogy József Attila életművét nem adjuk oda prédául, ahogyan ez Szabó Lőrinc esetében megtörtént. A további évek tevékenysége, beleértve ebbe a József Attila Társaságon belül szervezett munkatársi közösség által a Petőfi Irodalmi Múzeum archívumaira támaszkodva elkészített kritikai kiadást, a költő 1930 és 1937 közötti évei alatt írt értekező prózai írások közzétételét, ebben a szellemben zajlott le. A kritikai kiadás előmunkálataiban fontos szerepet játszott Horváth Iván. Sajnálatos, hogy a szakmai viták során bekövetkezett személyes ütközések következtében ez a kiváló szakember eltávolodott a közösségünkből.
Feltétlenül szólnom kell azonban a tudomány- és oktatáspolitikai csörtéken túl a Társaság tevékenységének egy olyan dimenziójáról, amelyben az eddig elmondottaknál is szorosabb egységet tapasztalhatunk a tagság körében. Ez pedig a költő melletti kiállás, hiteles tájékoztatás olyan kérdésekben, amelyeknek mindenkori társadalmi tétjei és kockázatai vannak. Ilyen volt az a nyilatkozatunk, amelyben Kövér házelnöknél tiltakoztunk a József Attila szobornak a Kossuth-térről való eltávolítása ellen. Ilyenek voltak a fellépéseink Garamvölgyi főrendőrnek József Attila halálával kapcsolatos eszement handabandázásával szemben. Ilyen volt az utóbbi idők egyik legelképesztőbb hamisítási ügyében folytatott aktivitásunk, amikor a költőnek Bíró-Balogh Tamás egy nem létező verset, az Edit című förmedvényt ajándékozta. Ezen a ponton nemcsak a Társaság vezetősége foglalt állást, hanem a más vonatkozásban már említett Sárközi Éva és a közösségünkhöz frissen csatlakozott Kőrizs Imre is komoly szakmai érvekkel lépett fel a vershamisítás ellen. Az ilyen ügyekben körültekintően kell eljárni, mert nem egyszer azzal járulnánk hozzá egy-egy költő elleni merénylet posszibilissé tételéhez, hogy komolyan vesszük. Mórocz Zsolt provokációját válasz nélkül hagytuk, s ma is helyesnek gondolom a tartózkodásunkat, mert a szerző szomjasan várta, hogy provokációjára adott feleletünkkel beemeljük őt a komolyan vehető vitapartnerek sorába.
Végül röviden szólnunk kell arról, hogy korunk visszafordíthatatlanul belépett abba az övezetbe, amelyben eredményesen jelen lenni a kulturális életben csak akkor lehet, ha igénybe vesszük az online megjelenés által kínált lehetőségeket. Hosszú ideig Dede Éva, majd az őt segítő Branczeiz Anna kezelte a honlapunkat. E téren a közelmúltban őrségváltás történt, és az online jelenlét biztosításáért most már Csókás Máté felel. A jelenlétünk, híradásunk műszaki feltételeinek fenntartásában a Petőfi Irodalmi Múzeum van segítségünkre, és ez a mai beszámolóm is a PIMben gyarapodó archívumunk számára marad fenn. Fontos ez azért, hogy amikor húsz év múlva az elmúlt 40 év történetéről számolok majd be, megfelelő emlékeztető álljon majd rendelkezésemre. Beszámolómat aligha lehet ennél optimistább módon befejezni.
Elhangzott a József Attila Társaság fennállásának 20. évfordulóját ünneplő eseményen, 2024. január 15-én.