[Tehervonatok tolatnak]
Mikor keletkezett a [Tehervonatok tolatnak]? Nem puszta kronológiai feladat, hanem annak a kérdése, hogy a költői fejlődés milyen stádiumához kapcsolható? Az 1932-es tájköltészet tárgyiasságának továbbfejlesztéséhez datáljuk? Vagy ellenkezőleg e tárgyias nagy verstablók lezárását láthatjuk benne? Az előbbi feltételezés mellett szól, hogy a „masszívum” három tagja: a Külvárosi éj, a Téli éjszaka, az Elégia születéséhez be kellett következnie egy döntő tematikai módosulásnak: a nagyváros, a külváros, az üzemek, a teherpályaudvarok urbánus kellékei foglalják el a fák, a szántások, a ligetes tájak, a téli Alföld még Petőfi felől közvetlenül megközelíthető tájleírásainak helyét. A tolatótehervagonok, a raktár az előtte halványan pislákoló poros lámpával a három nagy verstabló vonzáskörzetében helyezik el a [Tehervonatok tolatnak] című verset.
A három nagy kompozícióban szabálytalanul rímelő félszabad-vers rapszodikus formaképzése szorítja ki a szabályosabb formaképleteket. Ez történik a versünk esetében is. A tablók erős szociális üzenetet hordoznak. Valóságábrázolásuk módja Émile Verhaeren korai avantgárd jellegű, a paroxizmus olykor extatikus szélsőségektől sem tartózkodó hangvételét követi. A [Tehervonatok tolatnak] első fele megfelel a felsorolt kritériumoknak. Ebből a szempontból a vers az említett nagykompozíciók előzményének tekinthető, ahogy Németh Andor Vázlat a Külvárosi éjhez címen közölte első, töredékes változatát. A vers második része ellenben harmonikusabban illeszkedik a Téli éjszaka című költeményhez, amelynek ideológiai színezete visszafogottabb mind a Külvárosi éjnél, mind az Elégiánál, s az én – világ relációt elvontabban, rejtélyesebben állítja figyelme középpontjába. Ez esetben a [Tehervonatok tolatnak] előbbre mutat a nem sokkal később született, egy egészen új, sokak által az egzisztencialista szellemiséggel rokonított Reménytelenül felé.
A tisztánlátást megnehezíti, hogy nem is annyira töredékről, mint inkább egy végleges formában el nem készült vers fogalmazványáról lehet szó, amit a költő életében nem tett közzé. A részek, amelyekkel a textológiai kutatás utóbb teljes verssé egészítette ki, nem bizonyos, hogy egyetlen kompozíciót alkotnak, s a szöveghatárok bizonytalansága a vers elemzőit is nagyon eltérő irányokba kalauzolja. A szöveg rejtélyességéhez talán ez a félkész állapot is sokban hozzájárul, és egyúttal megnehezíti az elemzők dolgát.
Az első három strófa (4, 2, 4 soros tagolással) teljesen úgy épül föl, mint az 1932-ben írt tájleíró versek. Egy-egy látvány, történés képezi egy globális képegész alkotó elemét. A teljes panoráma ilyen alkotó elemek összekapcsolásával jön létre. A részletek kiválasztása, és a kiválasztott metszetek kapcsolata egy, az olvasó által elfogadott konvenció értelmében természetes módon összefügg a nagy egész többi elemével. Egységet alkot vele. Az alkotóelemek versbeli jelenlétéhez nem elég ok, hogy tényszerűen ott lévő tárgyakra, mozgásokra vonatkozzanak. A helyszín pontos topográfiai azonosíthatósága nem költői érték. A válogatás sikerét a mély gondolati felismerések vagy a nyelvi telitalálatok mérik, amelyek a megjelenített tájrészletekből bomlanak ki.
Az első nyelvi bravúrt a második versmondatban éri el a költő azzal, hogy a mondat alanyaként egy hangjelenséget, a „méla csörömpölést” jelöli meg, amely „könnyű bilincset rak a néma tájra.” Ez a megoldás a vers tényleges alanyának elrejtésére szolgál, aki közvetlen módon nem jelenik meg a szövegben. De a nyitókép formát sem ölthetne a környezet zajait hallgató szubjektum nélkül. Hiszen a méla csörömpölés hangját ő fogja föl, és ebben a hangban ő ismeri föl, hogy a közelben vasúti szerelvény tehervagonjainak rendezése zajlik. Mi több, ezt a felismerést ő használja föl a (néma) sötétség miatt homogén, bizonytalan kiterjedésű tér tagolására. A bilincs fegyelmező, féken tartó, akár büntető eszköz. Egyben olyan alkatrész, amellyel egy tárgyat biztonságosan rögzítünk. Ezáltal válik alkalmassá, hogy strukturálja a látványt, vagy inkább hallásképet. A versmondatból az is kiderül, hogy az érkező zajok viszonylag távoliak és nem bántóak. Az elemzett versmondat tehát voltaképpen azt a hangforrást idézi föl, amely a jelöletlen lírai én-t afficiálja.
Ez az én egyazon a szinten, „az örök talajon” szemlélődik, hallgatózik, mint amelyen a közeli teherpályaudvar vagy vasútállomás helyezkedik el. A tekintet innen repül a magassági dimenzióba, az éjjeli égboltra, ahol – Petőfi szavát kölcsön véve – „Szellőüzött / Felhők között / Merengve jár / A holdsugár.” József Attila versében ugyanarról van szó, amiről Petőfinél. A hold látszólagos lendületes futásának benyomása csak a felhők ellenirányú mozgása esetén alakulhat ki a(z itt is megnevezetlen maradt) szemlélő emberben. A második képegység a mondat tárgyi kiegészítőjének asszociációs szálán kapcsolódik az elsőhöz, a felhőkben bujkáló hold látványához. Ha a bilincs a fogva tartás kelléke, akkor az égi test lendületes (bár látszólagos) mozgása a rabság ellentétét, a felszabadult szárnyalást hívja elő: „Oly könnyen száll a hold, / mint a földszabadult”. Érdekes, hogy a megkötöttséget ugyanazzal a jelzővel illeti a költő: „könnyű bilincseket”, mint a szabad mozgást: „könnyen száll”. A „fölszabadult” szó esetében ugyanúgy jár el, mint a Holt vidék „Dunnába bútt fönn a magas” sorában, azaz a jelző mellől mindkét esetben hiányzik a jelzett szó. Itt a „fölszabadult” jelzett szava lehetne a „fogoly”, „rab”, „ember”, de megnevezését megspórolja a vers. Az ilyen megoldás különleges hatást kelt. A jelző kinyitja az asszociációs mezőt, és a szabad vegyértékeket nem köti le.
A szemlélő (rejtett) alany tekintete ezután az égről visszatér a földre, a holdfényben fluoreszkáló, derengő tárgyakra, a földön heverő kövekre: „megtört kövekről” beszél. Az újabb időben nagy figyelmet kapott versnek egyik olyan részlete, amelynek megfejtésére az elemzők a legtöbb erőfeszítést fordították, a versmondat, amelynek alanya: a „megtört kövek”: „A megtört kövek / önnön árnyukon fekszenek, / csillognak / maguknak, / úgy a helyükön vannak, / mint még soha.” Aligha törmelékről, apróra zúzott, sokszor kavics méretű kőről van szó, amit útépítés során szórnak le az útra, hanem a földön fekvő, a talajba süppedt kődarabokról. A különös szépségű részlet értelmezése előtt érdemes külön foglalkozni magukkal, ezekkel a „megtört kövekkel”.
Ha szembe állítjuk a [Tehervonatok tolatnak] című versben megjelenített kövek pozícióját az 1924 elején írott Kövek „úton heverő köveinek” helyzetével, jól szemlélhetővé válik az ábrázolt tárgyiasságokkal való bánásmód terén 1932-ben végbement fordulat. Az 1924-es versben a kő állapotváltozásai a világtörténelem alakulásának hullámmozgását ábrázolják. A kezdeti állapot e hullámelmélet szerint a tökéletes egység stádiuma. Ezt a kőhegyek feldarabolódása, elszigetelt kődarabokká töredezése követi. A különálló, porban heverő szikladarabok az elidegenedett, boldogtalan egyéni létezők, az „emberkövek” allegóriái. A válságból történő várva várt történelmi kibontakozás akkor következhet be, ha a széthullott kődarabokból értelmes városok épülnek, az eredeti egység konstruktív helyreállítása útján. A kődarab emberi egyedeket jelent.
A [Tehervonatok tolatnak] című vers kiiktatja az allegorikus jelentést. A vers rejtett lírai énjének nem jelentéstulajdonító, hanem észlelő funkciója lép működésbe. A kődarabok semmi mást, csak önmagukat képviselik. Olyan szuverén létezők, mint akármely más természeti jelenség (csörömpölés), kozmikus test (hold) vagy mesterséges tárgy (tehervonatok). Esetleges jelenlétükkel, tényleges mivoltukban, az allegória művi gépezetének igénybevétele nélkül kapnak helyet a kompozícióban. Nem sejtetéssel, utalással, hanem megnevezéssel hozza őket létre a költő.
A kődarabok és a többi felsorolt tárgyak ugyanakkor nem maradnak esetleges, jellegtelen, költői erővel nem rendelkező entitások, valamilyen aszkétikus lírai realizmus adalékai, hanem szuverén, a létezés méltóságával bíró, magukból delejes erőt kibocsátó objektumok. Miben érhető tetten ez a tárgyias varázserő? Például a „megtört kövek” szintagma jelzőjében, amely talán az 1924-es allegória emléke. A kőhegyek eredeti egységének széttöredezése révén bekövetkezett töredék-létezésre történő utalás, az allegória masinériája nélkül. Ilyen, racionálisan alig megközelíthető hatással járnak a tárgyak által elkövetett cselekvések. A tolató tehervonatok” „méla csörömpölése” hatalmába keríti és elrendezi a teret. A „megtört kövek” „viselkedése” még ennél is sejtelmesebb. „önnön árnyukon fekszenek”. A tárgy, amely sötétben, homályban van, elveszíti az árnyékát, hiszen az árnyékot a megvilágítás idézi elő. Azaz a kövek „ráfekszenek” árnyékukra, amely bármikor előtűnhet, tehát „létezik”, csak éppen nem látható. A „fekszenek” alig érzékelhető antropomorfizmusa fokozza a mondat hatását.
„Csillognak maguknak”: a csillogás, ha funkcióval bír, bizonyos tárgyakat alkalmassá tesz arra, hogy az ember tetszését elnyerjék. A homályban heverő kövekre nem irányul figyelem, ezért ezek csak „maguknak” csillognak. A kövekről szóló szekvencia legeredetibb telitalálata azonban az „úgy a helyükön vannak / mint még soha” tagmondat. A formula olyan egyszerű ténymegállapításnak tetszik, hogy szinte elrejti a mögötte meghúzódó mély filozófiai problémafölvetést. Egy jól elrendezett világban mindennek megvan a maga kijelölt helye. Még a kődaraboknak is. De a való világ nem biztos, hogy jól elrendezett. Lehet olyan állapot, amely a dolgok ideiglenességét, elmozdíthatóságát teszi láthatóvá. Sőt azt, hogy a dolgok nem oda valók, ahol ideiglenesen tartózkodnak. A napvilágnál a világ változandósága élesebben kiütközik. A vers éjjeli, hiányos megvilágítottsága ellenben azt a benyomást kelti, hogy a tárgyaknak megvan a maguk helye, és ezt a helyet tökéletesen be is töltik. Az est élménye erre a biztonságot adó megállapításra vezeti a vers láthatatlan alanyát.
Itt lezárul a kompozíció tárgyias része, pontosabban, a teljes szöveg figyelembevételével a záró strófában visszatér a tárgyi környezet rajza. Az első négy szakaszt folytató szekvencia nagy lendülettel szakad el a dologi világtól, és az egyetemes éjről szóló hatalmas, Vörösmartyra emlékeztető vízió táplálta kérdésbe torkollik: „Milyen óriás éjszaka / szilánkja ez a sulyos éj, / mely úgy hull le ránk, / mint a porra a vasszilánk”, ami inkább kérdés formájába burkolt megdöbbenés. A mindenség örök éjszakájának és az abba foglalt emberszabású kis éjszakának a képe nem sokkal később, az Eszmélet 12. versében bukkan föl: A „lengedező szösz-sötétben” szemlélődő alany fölfedezi a mögöttes, űrbeli örök éjt: „Igy iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok”. A kérdést szinte csak „a porra a vasszilánk” sor tartja meg a csörömpölő tehervonatok és a megtört kövek vonzáskörzetében. Az eltérés a tárgyias résztől két ponton világosan látható. A kezdő szakaszok könnyűség-képzetével szemben („könnyü bilincseket”, „könnyen száll”) ebben a versszakban „sulyos éj”-ről esik szó. Másrészt az éjszaka élményének befogadójaként itt közvetlenül előtérbe lép a vers lírai alanya, nem egyénként, hanem egész közösség formájában: „a sulyos éj… úgy hull le ránk”.
A következő szakaszban a retorikus kérdésre valóságos kérdés következik, itt viszont a megszólított alany ölt a verssel foglalkozó elemzőket joggal izgató rendhagyó alakot: „Napszülte vágy!” Itt újra a vers sajátos vonására, az egyetlen kifejezésbe tömörített filozófiai reflexióra bukkanunk. A teljes szubjektum lehet egy emberi egyed vagy az emberi lélek. Az egész helyett azonban itt az azt képviselő, domináns részt: a vágyat találjuk. A vágyat pedig a Nap szüli, az égitest, amely minden élet forrása, minden mozgás kiindulópontja. Érdemes az Eszmélet felől visszatekinteni a [Tehervonatok tolatnak] e részletére: „a bogarak, a gyerekek / kipörögnek a napvilágra”. A kérdést tehát a vers ehhez a Nap szülte vágyhoz intézi, de az egész, az egyén, a teljes lélek, amelyhez ez a rész tartozik, nincs megjelölve. Lehet az én vágyam éppúgy, mint bárki másé.
A kérdés: „Ha majd árnyat fogad az ágy, / abban az egész éjben / is ébren / maradnál?” megfejtése során is érdemes az Eszmélet nyomvonalát követni. A verscikluson végigvonul a nappal és az éjjel, az ébrenlét és az álom ellentéte, az „örök éj” és a „kivilágított nappalok” kontrasztja. A vers kérdése azt tudakolja, ami az Eszmélet 2. versében állítás: Vajon az „egész éjben” „nap süt-e” az én benső világában? „Ébren marad-e” a vágy az ágyban fekvő, passzivitásba vonult, talán tetszhalott énben? Az elemzők találgatják, mit jelent a rejtélyes „Ha majd árnyat fogad az ágy” sor? Magam arra hajlok, hogy az „árny”-ban a halott állapotot lássam. A bizonytalanság egyik oka alighanem az, hogy fogalmazvánnyal, teljesen el nem készült verssel van dolgunk. Annyi mindazonáltal megállapítható, hogy az „árny”-lét, az „ágyban, párnák közt halni meg” gondolata és a „vágy”, az életakarat ellentéte áll a strófa középpontjában.
Az utolsó strófa visszavezeti az előző szakaszokban kibontakozó kérdéseket a verskezdet tárgyias közegébe. Az alakzat, amely egyszerre nyitja ki a horizontot egyfelől a tárgyi környezet rajza, másfelől a spirituális dimenzió felé, egy hasonlat. Egy, a sötétben gyengén világító poros lámpát látunk, amely azért élénken pislog, s ez példázza az ész működésének egy módozatát. Azt, amely a vágy hatalmának alárendelten működik: „A raktár / előtt poros lámpa ég. / Csak látszik, nem világit, / ilyen az ész, ha áhit. / Pislog élénken, holott / nagy halott / fény az ég.” Eldönthetetlen, hogy a „Pislog élénken” megállapítás a lámpára vagy az észre vonatkozik? Ebben a strófában is találunk mély filozófiai gondolatot, amely szintén nincs kifejtve. Az „ilyen az ész, ha áhit” sor mögött a vágyakozó és a gondolkodó funkció viszonyáról való reflexió rejlik.
A [Tehervonatok tolatnak] az egyik legmeggyőzőbb példája annak, hogy József Attila versfogalmazványai, töredékei befejezetlenségük ellenére a remekművek rangjára tarthatnak számot. Az egyes strófák közötti folytonossághiány, bizonyos részletek megfejthetetlensége, az értelmezésnek a találgatások csapdájába esése arra utal, hogy a Külvárosi éjjel vagy a Téli éjszakával egy szinten lévő szövegről van szó. Szabolcsi Miklós a Téli éjszaka előzményeként beszél a befejezetlen műről. De mi Németh Andor feltevését tartjuk valószínűbbnek, aki a Külvárosi éj, Téli éjszaka, Elégia, A város peremén masszívum legkorábbi tagjához kapcsolta, amikor a Vázlat a Külvárosi éjhez címmel látta el. Feltételezhető, hogy a tárgyias nagykompozíciók felépítését a költő ebben a darabban kísérletezte ki, s először az új kötet címadó versében alkalmazta.
A verstípus kimunkálásához, amelynek egyik mintáját Petőfi tájleíró versei, életképei (Horváth János terminusával: tárgyas lírája) és Arany János ezzel rokon megoldásai képezték, három fontos új lépést kellett megtennie. Mindenekelőtt tematikai modernizálást kellett végrehajtania. A tájleírást a külvárosi, ipari környezet költői feldolgozásává kellett továbbfejlesztenie. Ebben a tekintetben támaszkodhatott a költő a posztszimbolista-előavantgárd francia nyelvű flamand lírikus, Émile Verhaeren paroxizmusára, elsősorban valószínűleg a Les villes tentaculaires [A polipkarú városok] kötet verseire. Formai tekintetben is a belga költő félszabad, bokorrímekkel és rímritkázással kialakított prozódiáját követte.
Szathmári Sándor emlékezése szerint a Bartha Miklós Társaság 1932. március 8-án tartott tisztikari ülésén József Attila javasolta, hogy a Társaság előadás-sorozatában tűzzenek napirendre a Verhaeren költészetével kapcsolatos előadást: „J. A. indítványozott egy előadást Az elhallgatott Nyugat és Verhaeren címmel, amelynek rendezésével meg is bízták. Megígérte, hogy Verhaerenen kívül egyéb külföldi írók ismertetését is vállalja.” Verhaeren-fordítást csak egyet ismerünk tőle, amely 1934-ben A Tollban Est címmel jelent meg. Szilágyi Péter már a Tömeg prozódiáját és témáját is a belga költő verseivel rokonítja. Lengyel Béla pedig a Határ című versben mutat ki, Verhaeren-hatást. Azt sem lehet kizárni, hogy Verhaeren költészetének megismerésére már korábban, a párizsi időszakban sor került.
A másik fontos lépés az volt, hogy a korábbi tájleíró költészetében tapasztalható kísérletezéssel szemben, ahol a lírai én közvetlen jelentléte erőteljesen háttérbe szorult, sőt, az alany ki is lett iktatva (mint a Holt vidékben vagy a Fákban), a nagy verstablókban újra teret nyer a személyesség. Igaz, hogy ez a szubjektivizmus erősen kötött jellegű (beleértve a több szempontból más jellegű A város peremén című ódát is). Az én közvetlenül lázadó, forradalmár szerepben, vasba öltözve, legalábbis osztálytudatos módon mutatkozik meg. A verhaereni formát megtartva először az Ódában szabadul el az alany a forradalmár-szereptől. Az alanyiság hangsúlyos jelentléte mindazonáltal alkalmassá teszi ezeket a verseket, hogy – mint az Elégia kapcsán adott utólagos önértelmezés esetében láthatjuk – pszichoanalitikus irányból megközelíthetőek legyenek.
Kapcsolódó anyag: Remekművek, amelyek valami okból árnyékba kerültek