Szabadság és szerelem: egy Petőfi-formula átértelmezése József Attilánál

Szilágyi Márton irodalomtörténész

Petőfi összes verseinek az 1847-es kiadásában, azaz a költő életében megjelent legteljesebb kötetében az élen, mottóként áll ez a néhány soros vers, amely egészen páratlan hatástörténetet mondhat magáénak.

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.(1)

A rövid vers Kertbeny Károly fordításában már 1849-ben megjelent németül,(2) s ez alapján, azaz németből készült el például az első kínai nyelvű Petőfi-fordítás is, amely aztán egy egészen páratlan recepciót és kultuszt alapozott meg Kínában.(3) A vers mégsem lett automatikusan része később a Petőfi-életművet összegző gyűjteményes kiadásoknak. Ennek a leglátványosabb jelzése az volt, hogy – véletlenül vagy szándékosan, de mégiscsak – kimaradt az 1874-es, első Petőfi-összkiadásból.(4)

Ezért is volt annak idején felfedezés jellegű, amikor 1884-ben Meltzl Hugó hosszú tanulmányt szentelt egy kolozsvári lapban ennek a hatsoros versnek, s nemcsak azt rögzítette, hogy a szöveg nem került be az első gyűjteményes összkiadásba, hanem hosszan érvelt is a jelentősége (valamint a poétikai fontossága) mellett. Ő tekintette először a szöveget „Votum Petőfianum”-nak, s tulajdonított ars potica-szerű jelentést neki. Ezzel függött össze az is, hogy a vers keletkezését is szimbolikus dátumhoz igazította (amúgy igazi filológiai érvek nélkül): szerinte ugyanis „Petőfi az ő életjelszavát éppen születésnapjának 24-ik évfordulóján, illetőleg 24. születésnapjára irta”.(5) Ezt az álláspontot aztán átvette Ferenczi Zoltán is a nagy, háromkötetes Petőfi-biográfiájába,(6) s aztán elfogadta Horváth János is.(7) Ez került bele datálásként a régi kritikai kiadásba is.(8) Ezt csak az új Petőfi-kritikai vonatkozó kötetét sajtó alá rendező Kerényi Ferenc vizsgálta felül s mozdította el, ki is emelve a keletkezést abból a szinte kultikus keletkezéstörténetből, ahova annak idején Meltzl Hugó beillesztette. S ez nemcsak azért érdekes, mert – meggyőző érvek alapján – Kerényi már egy későbbi, 1847 január közepi megírást látott indokoltnak, hanem az ehhez a dátumhoz hozzárendelhető keletkezéstörténeti rekonstrukció eltérő szerkezetében és hangsúlyaiban áll az igazi újdonság.

Kerényi ugyanis a szöveg keletkezését szorosan összekapcsolta az Összes költemények, Petőfi első gyűjteményes kötete koncipiálásával. Erre voltak filológiai fogódzói. A költő ugyanis két részletben adta be kötete anyagát Reseta János cenzorhoz, ám – feltűnő módon – ez a vers még egyik kéziratkötegben sem szerepelt.(9) Viszont a gyűjteményes kötet elé szánt, prózai bevezető – amelyet Reseta engedélyezett – a másodiknak benyújtott anyag rész élén volt, ám aztán mégsem jelent meg. Sőt, a szövege is Reseta hagyatékában maradt fenn, s csak jóval később, 1908-ban került elő.(10) Az előszó helyett pedig a megjelent kötetben már a [Szabadság, szerelem…] volt olvasható.

A cenzúráztatott versanyag amúgy két ponton tért el aztán a megjelent kötettől, ugyanis Petőfi két igen fontos, emblematikus szöveget utólag illesztett be a gyűjteménybe: az egyik az első szöveg, a [Szabadság, szerelem…], a másik az utolsó vers, az Egy gondolat bánt engemet… volt. Ezeket nyilván utólag kellett cenzúráztatnia, s hogy ez megtörtént, arra éppen a kötet megjelenése a bizonyíték – a cenzuráztatásra pedig 1847. január 12-e előtt kerülhetett sor.

Mindaz, amit Kerényi a rendelkezésre álló, korántsem teljeskörű, s kissé mozaikos adatokból levezetett, teljesen meggyőző. Megítélésem szerint csak ezután kezdődik el nála egy új legenda kiépítése. Kerényi ugyanis úgy vélte, „az őt ért kritikákra az Előszóban a szokásos indulatos módon válaszoló költőt Reseta beszélte le az Előszó megjelentetéséről”.(11) Erre csak logikai következtetés vezethette a sajtó alá rendezőt, aki ugyanezt a gondolatot saját, kiváló monográfiájában is kifejtette.(12) Kerényi első érve azonban rögtön erősen kikezdhető: az irodalomtörténész arra utal, amit Zilahy Károly rögzített a Petőfi-biográfiájában, hogy 1846 februárjának a végén Reseta le akarta beszélni Petőfit A hóhér kötele kiadásáról, noha a megjelenés elé nem gördített cenzori akadályokat.(13) A máshonnan nem ismeretes történet persze akár igaz is lehet, ám ez az eset aligha szolgálhat megerősítő párhuzamául az Összes költemények nyitódarabjának a cseréje kapcsán, hiszen Resetára ezek szerint egyszer már biztosan nem hallgatott Petőfi. Kérdéses, hogy miért hallgatott volna most, amikor még nagyobb súlya volt a dolognak, hiszen olyasmiről volt szó, amelyre Petőfi nemzedékéből, de még csak az őt megelőzőekből sem volt képes senki: egy 24 éves fiatalember összes addigi verseinek egy kötetben való publikálása forgott kockán. Egy ilyen, kivételes helyzetben vajon miért nem tételezzük föl inkább azt, hogy a kötet kompozíciós kérdéseit (egy új nyitó- és egy új záróvers beiktatása, s az előszó teljes kihagyása ilyennek tekinthető) maga Petőfi alakítja, s nem olyasvalaki, aki nem tartozik Petőfi bizalmas barátai és tanácsadói közé, s akinek esetleges korábbi beleszólása is teljesen hasztalan maradt? Illetve miért kellene azt gondolnunk, hogy egy ilyen súlyú poétikai kérdésben Petőfi valaki másnak, ráadásul éppen egy cenzornak (még ha, engedjük meg, egy igen kedves és irodalmi ügyekben tájékozott cenzornak) a tanácsára szorult volna? Önmagában az, hogy a kötet előszavának a kézirata Reseta hagyatékában maradt meg, aligha elegendő egy ilyen súlyú következtetéshez – hiszen ez a tény e nélkül is magyarázható lenne: mondjuk úgy, hogy miután Petőfi lemondott erről a szövegről, Reseta elkérte tőle emlékül, vagy miután maga Petőfi hagyta ott nála, Reseta ezt eltette afféle emléktárgyként. Ez a két utóbbi verzió éppúgy nem bizonyítható, mint a korábbi, Kerényi jegyzeteiben olvasható feltételezés – tehát pontosan ugyanannyira valószínű is.

Érdemes azonban – miután ez a kérdés pusztán filológiai érvekkel nem dönthető el egyértelműen – inkább arra figyelni, amit szintén az imént ismertetett történetből lehet kibontani: ezek szerint Petőfi még az utolsó pillanatban is egy olyan kötetegész megalkotására törekedett, amely külön jelentéssel rendelkezik. Akár azon az áron is, hogy kiiktat bizonyos szövegeket a kompozícióból (nem is akármit, hanem magát a nagy gonddal fogalmazott előszót), s két, kulcsfontosságú helyre új versszövegeket illeszt be. Ez utóbbinak a leglátványosabb következményére már Ferenczi Zoltán felhívta a figyelmet: így a kötet a szabadság szóval kezdődik, s ennek bővített variációjaként a világszabadság szóval fejeződik be.(14) Ez is arra mutat, hogy érdemes lenne alaposabban foglalkozni Petőfi kötetszerkesztési gyakorlatával, mert nem arról van szó egyszerűen, hogy a költő a kronológiai elv alapján minden egyes szövegét közölni akarta volna első gyűjteményes kötetében.(15) Ennek egyébként az is ellentmond, hogy életművének számos darabját ki is hagyta innen – ahogyan ezt a kritikai kiadás mindig megbízhatóan regisztrálja is.

József Attila és Petőfi tüze

Azaz nem kizárólag a két vers beiktatása a bizonyítéka a kötet tudatos megszerkesztésének – ám éppen az utólag betett két költemény a leglátványosabb eleme ennek a költői tudatosságnak. S nemcsak a pozíciójuk, hanem a tartalmuk is sokatmondó. A nyitóvers ugyanis nem kizárólag a szabadságot hangsúlyozza, hanem a szerelmet is hasonló státuszban exponálja. S ez alighanem a kötet egészének a tudatos átértelmezése irányába mutat, mintegy az addigi versanyag meglévő, de némileg rejtett, ilyen módon nem hangsúlyozott centrumának a kiemelését szolgálja. A szabadság és a szerelem ugyanis az a két irányulás, amelyet Petőfi verseinek a kötetben is bennelévő kulcsdarabjai szakrális pozícióba helyeztek, s így ezek az abszolútummal való kapcsolat  nem hagyományos értelemben vett, megszentelt lehetőségét hordozzák. Margócsy István ezt úgy írta körül, hogy Petőfi ebben a versében jelentette be „a szabadság szinte isteni jellegű mindenek felettiségének s mindenhatóságának korlátlan igényét”.(16) Ezt érdemes kiegészíteni azzal, hogy Petőfi verseiben a szerelemnek is hasonlóan transzcendens státusza van, gondoljunk csak a feleségéhez írott szerelmes versek (amúgy formabontó szemléletű és a hagyománnyal szembenálló) vonulatára – ezen versek persze már jórészt ezen a gyűjteményes köteten kívül rekednek, mert később keletkeztek. Hiszen Petőfi már azzal is felrúgott egy konvenciót, hogy saját feleségéhez írt szerelmes verseket, miközben a lírának ezt a típusát korábban és ekkor is általában a vágy és az udvarlás konvencióinak feleltették meg, amely nem fért össze a házastársi státusszal. Ennek illusztrálására csak egyetlen példát idéznék a Petőfi kortársai közé tartozó Tompa Mihály egy kiadatlan leveléből (a levél csak néhány évvel később keletkezett, s a beállítódást jól mutatja): „Mért nem éneklem meg feleségemet? Minek? itt van, enyém testestül lelkestül, felesleges volna a Dal; aztán barátom más az a szerető, meg más az a feleség.”(17)

Így aztán Petőfinek a kötetnyitó státuszba emelt verse, amelyről Margócsy István joggal mondta azt, hogy „tömörségében is nagy ívű, romantikusan fellengző és rejtélyes állítás és vállalás”,(18) valójában az egész lírai életmű összefüggésében értelmezendő: nem egyszerűen a gyűjteményes kötet anyagára vonatkozik, hanem legalább annyira a későbbi pálya megelőlegezett szemléletét közvetíti. S innen nézvést persze jórészt elesik az a felsejlő kifogás, hogy körvonalazatlan marad az itteni szabadságfogalom, hiszen nem tudni, a lírai én kitől vagy mitől akarna szabad lenni.(19) A [Szabadság, szerelem…] ugyanis más viszonyrendszert érzékeltet. A szabadság ugyanis nem a valamitől való megszabadulás állapotára, hanem a valamire való képesség állapotára vonatkozik, s így a lírai én számára elérhető legnagyobb értékek megnevezését végzi el – úgy, hogy ezen belül az egymásra való átválthatósággal képes érzékeltetni ezeknek a belső hierarchiáját is. S ezért is kell a gyűjteményes köteten belül megteremteni a belső szimmetriát vagy híd-szerkezetet azzal, hogy a kötet utolsó versében (Egy gondolat bánt engemet…) a két transzcendens érték közül a szabadság tér vissza. Petőfi szerkesztési eljárása éppen ezt valósította meg.

Ez az utólagos irodalomtörténeti felismerés persze nem volt szerves része sem a 19. századi, sem a 20. századi Petőfi-értelmezéseknek. A [Szabadság, szerelem…] hamar formulaszerűvé váló, a kifejtetlensége miatt könnyen applikálható szembeállítása igen könnyen leegyszerűsödött a későbbi használatban. Éppen ezért igen érdekes s akár a Petőfi-hagyomány szempontjából is sokatmondó, miképpen értelmezte át mindezt József Attila – igaz, az ő életműve korántsem kínál annyira gazdag anyagot a saját Petőfi-képének megragadásához, mint kortársáé, Illyés Gyuláé, aki már a harmincas években külön könyvet írt Petőfiről.(20) Van azonban József Attilának egy kései töredéke, amelyet Stoll Béla kritikai kiadása 1937 első felére datált, s amely éppen ennek a közvetlenül Petőfitől származó formulának a felhasználása miatt igen tanulságos.(21) A [Szállj költemény…] kezdetű, három strófás vers középső szakasza tartalmazza a szempontomból fontos részletet:

Nyugtasd a gazdagok riadt
kis lelkét – lesz még kegyelem.
Forrást kutat, nem vért itat
a szabadság s a szerelem.(22)

A versben Petőfi versének két kulcsfogalma formulaszerűen bukkan ugyan fel, mégsem idézetként. Az a megoldás pedig, hogy a szabadság és szerelem szó közé beékelődik egy kötőszó, eltérően az eredeti Petőfi-verstől, nemcsak ritmikai kérdés. Bár persze az is, hiszen a József Attila-verstől nem idegen a nyelvi játékosság sem (lásd az előző sor belső rímét, a ’kutat’ és ’itat’ szavak egymásra vonatkoztatását). Így viszont éppen az válik feltűnővé, hogy ez a két, egymás mellé helyezett fogalom a humánumnak lesz a hordozója, hiszen a korábbi sorral együtt azt az ellentétpárt rajzolja ki, hogy a szabadság és a szerelem (mindkettő!) itt éppen nem a bosszú és az erőszak lehetőségét jelentik. Azaz József Attila versében ez a formula radikálisan le van választva Petőfinek egy másik kulcsfogalmáról, a forradalomról, amely ugyan nem az 1847-es kötetben mutatkozik fontos tényezőnek, hanem inkább az azután kezdődő periódusban, az 1848-as, 1849-es versanyagban, de fontos darabjai már korábban megíródtak (mint például Az ítélet vagy a Levél Várady Antalnak). Ez az a verscsoport, amelyet az újabb szakirodalom az 1980-as évektől – Veres András terminus technicusá-val – „forradalmi látomásversek”-nek nevez,(23) s amelyekben a kívánatos társadalmi átalakulás nembeli jelenségként és egy apokaliptikus képzetkör segítségével íratik le. Ezeknek a verseknek lesz fontos, visszatérő metaforája a vértenger, vérözön, ahogyan ezt éppen az imént emlegetett két Petőfi-versben is láthatjuk. József Attila verse éppen ettől határolja el a szabadság és a szerelem fogalmát, ami egyrészt markáns Petőfi-értelmezés, másrészt igen pontos érzékelése a [Szabadság, szerelem…] című vers azon funkciójának, amelyet az imént követtem végig a gyűjteményes kötetbe való bekerülése kapcsán. Annál is inkább, mert az idézett négy sorban van még egy fontos elem: a ’kegyelem’ szó. Ez ugyanis olyan, többjelentésű kifejezés, amelynek óhatatlanul jelenlévő eleme az isteni gondviselés rendjére való utalás is. Az tehát, hogy ez lesz a rímhívó szó, amelyre majd a ’szerelem’ szó válaszol, jelentéses megoldás, hiszen ezáltal meg tud jelenni a versben a szabadságnak és a szerelemnek a transzcendens, a kegyelemtanokra hajazó jelentéstartománya is. Ez pedig szintén nem független Petőfi „forradalmi látomásversei”-nek a tradíciójától. S innen nézvést az egész József Attila-töredéknek az a sajátossága, hogy a gazdagok és a szegények egymás mellé tételéből indul ki (sajnos, nem tudjuk, ez milyen kompozícióhoz vezethetett volna el), nemcsak egy szociális indulat lenyomatának látszik, hanem egy régi, biblikus eredetű polarizáltság felidézésének is, amelyben a felosztásnak morális következményei is vannak (ezért is kap helyet a versben, mintegy ellenpontozásául a gazdagok „riadt kis lelke” szintagmának, a szegények jelzőjeként a „szorgalmas”).

Mindez persze már egy alighanem egy sajátos gondolati út eredménye József Attilánál, hiszen az 1930-as évek elején neki számos olyan verse és egyéb megnyilatkozása van, amely éppen a forradalom marxista értelmezésének a hagyományába illeszkedik. S innen nézvést, akár ez a Petőfi-formula is lehetett volna egy ilyen felfogásnak a hordozója.

Csakhogy úgy tűnik, 1937-re József Attila már erre a kérdésre is másként tudott tekinteni. Ez az 1937-es töredéke arra mutat, hogy – bármennyire futólag érintette is – igen mélyen megsejtette Petőfi egyik legfontosabb lírai vonulatának eredeti koncepcióját, s ezt nemcsak a korabeli Petőfi-kultusz, hanem akár még a progresszívnek számító, de a politikai költészet kapcsán némileg szintén leegyszerűsítő, kortársi értelmezések (mint például Illyés vagy akár Horváth János Petőfi-koncepciója)(25) ellenében tette.

Ez a megoldás pedig akár reakcióinak is tekinthető arra az egyébként nagyon érdekes kritikára, amelyet Illyés Gyula írt a Külvárosi éj című József Attila-kötetről. Ennek a kritikának a talán leghangsúlyosabb eleme ugyanis egy olyan észlelet volt, amely éppen a forradalmiság szervetlen belekeverését állította a költő más hangvételű lírai verseibe (ez éppen József Attila azon verseire vonatkozott, amelyben erősen jelen volt a marxista forradalom-felfogás). S Illyés példája, amelyhez mérten elmarasztalta József Attilát, Petőfi volt: „Az ő [ti. József Attila – Sz. M.] világa tehát a külső, nyugtalan világ, fegyelmezett, nyugodt belső világból nézve. A legszerencsésebb költői alkatok egyike ez, mely kitűnően érvényesülne az ő izmos, friss, az ősi virágénekek magyarságát idéző nyelvezetében. De ő nem éri be ezzel. Három-négy hibátlan szakasz után ráeszmél, hogy ő tulajdonképpen forradalmár is, sőt – és itt jön a nehezebbje – tudományosan képzett marxista is. Nem szeretném, ha félreértenének. Semmi kifogásom forradalmisága ellen, a baj csak az, hogy ez ép egy nyugodt szemléletű, minden izgalomtól és lázítástól mérföldnyire eső vers írása közben jut eszébe. A két merőben különböző érzelmi állapot nem fér össze. Képzeljék el, hogy Petőfi a »Reszket a bokor…« hangulatába és egyik szakaszába akarta volna elhelyezni azt, a maga helyén különben kitűnően megálló gondolatát, hogy a királyokat sürgősen fel kell akasztani.”(26) Illyés Petőfi-példája persze sarkított és célzatos, hogy erősebben mutassa az állítás paradoxitását, de az kétségtelen, hogy Petőfinél a kétféle terület (a szerelmi költészet és a „forradalmi látomásköltészet”) egyszerre van jelen, bár kétségtelen nem egyazon versegészben, hanem inkább az életmű szinkrón darabjaiban. Gyűjteményes kötetének a mottója úgy is felfogható, mint erre való költői reakció – még ha ez a gondolat Illyés idézett gondolatmenetében nem kapott is helyet. Ám ennek a jellegzetességnek a József Attila költészetében (pontosabban ezen kötetében) való érzékelése kétségtelenül finom és érzékeny megfigyelés, s innen nézvést tanulságos a [Szállj költemény…] belső értékviszonyait nemcsak Petőfi-értelmezésként, hanem az illyési kritikára adott válaszként is felfogni.

József Attila és Petőfi tüze

Maga a dilemma pedig alighanem erősen foglalkoztatta József Attilát. Ennek is van némi nyoma – igaz, inkább interjúkban s nem gondosan kifejtett tanulmányszövegekben, s ezért némileg kérdéses lehet, hogy az itt olvasható okfejtések mennyire hűen tükrözik József Attila gondolatait (aki valaha már adott interjút, tudja, hogy a végül elkészült szöveg nem feltétlenül pontos lenyomata az ezt megalapozó beszélgetésnek). Az ide idézhető hírlapi szövegek egyike, Molnár Tibor interjúja 1936. július 5-én jelent meg a Brassói Lapokban, meglehetősen bombasztikus címmel (Beszélgetés a magyar Panait Istratival), s ebben József Attila hosszasan beszélt a szerelmi és politikai költészet kapcsolatáról és összeférhetőségéről. S miközben magáról igyekezett beszélni, az egyik legfőbb példája persze Petőfi volt. Vagyis neki is egy Petőfi-értelmezésen keresztül vezetett az útja önnön törekvései szemléltetéséhez. A gondolatmenet ugyan nem teljesen tiszta és egyirányú, de könnyen lehet, hogy ez nem a nyilatkozó hibája, hanem az újságíró foglalta össze pontatlanul a hallottakat – ezt, sajnos, már nem tudjuk ellenőrizni. De József Attila vélekedése akkor is igen izgalmas, ha egymásnak némileg ellentmondó elemekből látszik összeállni.

A költő első állítása az, hogy „a reális szerelmi élethez kapcsolt szerelmi verset írni, sokkal forradalmibb cselekedet sokszor, mint a politikai vers.” Erre a példája David Herbert Lawrence Lady Chatterley szeretője című regénye. Majd következik egy újabb tételmondat (ezeket egyébként a lap kurziválással ki is emelte): „Petőfi is legkevésbé szerelmi verseiben volt forradalmi.” Ezen a ponton a fogalomhasználat tűnik némileg homályosnak: ez vajon azt jelenti-e, hogy Petőfi szerelmi verseiben nem kapott helyet a forradalom, a politikai tartalom (ez szinte Illyés kritikájának a gondolatmenetével harmonizálna), vagy arról van szó, hogy Petőfi szerelmi versei nem haladták meg annyira a közízlést, hogy abból botrány lehetett volna? Mindez a „forradalmi” szó poliszémiája miatt állhat elő. A folytatás mintha az utóbbi lehetőség felé mutatna: „Szerelmeit [ti. Petőfi – Sz. M.] népdalokban énekelte meg, vagy pedig a nyugateurópai magas formát választotta. De azt a testi közvetlenséget, ami például tájleírásaiban van, sohasem érte el egyik szerelmi versében sem.”(27) Ennek a kijelentésnek a Petőfire applikálása persze némileg vitatható, hiszen ő számos értelemben szembement a konvenciókkal ebben a zsánerben is – ha csak arra gondolunk, amit Margócsy István mondott Petőfi szerelmes verseiről, már az sem csekélység, hogy „szinte vallássá emelte a szerelmet”(28) Amúgy éppen ezt a vonatkozást mutatja a [Szabadság, szerelem…] című versnek a gyűjteményes kötet élére helyezése is. S a testi vonatkozás sem hiányzott mindenestül Petőfi szerelmes verseiből – csak mindez egy olyan, némileg rejtjelezett nyelven mondatott el, amely nem kívánta mindezt a nyelvi durvaság vagy a szleng felhasználásával exponálni. József Attila szavai, ha a szerelem ábrázolása kapcsán valóban ezt a nyíltságot kevesellte, már a pszichoanalízis tapasztalataiból is táplálkozhattak: a korai freudizmusból kialakított mérce szerint ugyanis a fejfenntartás kényszere az emberi psziché egyik legfőbb hajtóerője – s innen nézvést Petőfi egyébként formabontó szerelemábrázolása még túlzottan biedermeier jellegűnek tűnhetett. Ám ha József Attila interjúbéli kijelentéseit nem kíséreljük meg valamiféle kifejtett gondolatiság mércéjével, irodalomtörténeti relevanciájú értelmezésként felfogni, akkor közelebb jutunk az állítások lényegéhez: a költő még így is pontosan érzékelte a szerelemnek és a közéleti tartalomnak az együttes jelenlétét Petőfi költészetében, s kettősségüket itt az egymásra való hatásban ragadta meg (s ezen a mércén persze értékelhette kisebbre Petőfi szerelmi líráját, mint az megérdemelte volna).

Éppen ezért lesz nagyjelentőségű, ezt a dilemmát is továbbgondoló, poétikai válasz a [Szállj, költemény…]. Hiszen az ott megjelenített szembeállítások már nem mutatják kibékíthetetlen vagy éppen egymás ellen kijátszható ellentétnek a szabadság és szerelem világát. Sőt, a választás már inkább a két, itt immár egybetartozó fogalom és a „vért itató” forradalom között látszik lenni.

S ez akár Petőfi poétikája felől is jelentéses értelmezés.

József Attila olyasmit sejtett meg, amit csak jóval később érzékelt maga a Petőfi-kutatás.

S ez nem is kevés.

SZILÁGYI Márton


A József Attila és Petőfi tüze – Paradox párhuzamok címmel megrendezett konferencián
elhangzott előadás szerkesztett és bővített változata.

JEGYZETEK

(1) A versnek nincs címe, ezért az incipit-jével szokás hivatkozni rá, s én is így teszek: [Szabadság, szerelem!]. A kritikai kiadásban: Petőfi Sándor összes költeményei (1847): Kritikai kiadás, s. a. r. Kerényi Ferenc, Bp., Akadémiai, 2008 (Petőfi Sándor Összes Művei 5.) [a továbbiakban: PSÖM 5.], 13. A dolgozat elkészítéséhez köszönöm Tverdota György tanácsait.
(2) Alexander Petőfy, Gedichte: Nebst einen Anhang anderer ungarischer Dichter, übertragen von [Carl Maria] Kertbeny, Frankfurt a. M., 1849, 349.
(3) Erről tájékoztatott Yu Zemin előadása (Petőfi kínaiul) a Petőfi életműve és kultusza (Szövegek, városok, történetek 1823–2023) című, debreceni konferencián 2023. június 16-án.
(4) Ennek a kiadásnak a keletkezéséről lásd T. Szabó Levente, A megszelídített Petőfi? Az 1874-es Petőfi-díszkiadás körüli vita és a korabeli Petőfi-filológia egyidejű egyidejűtlenségei = „Szirt a habok közt”: Tanulmányok Imre László 70. születésnapjára, szerk. Bényei Péter – Gönczy Monika – S. Varga Pál, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2014, 158-171.
(5) Meltzl Hugó, Petőfi jelszava (Hat sorról hét czikk), IV. rész, Magyar Polgár, 18. évf. (1884), 47. szám (febr. 26.), [1.]
(6) Ferenczi Zoltán, Petőfi életrajza, I–III. kötet, Bp., Franklin-Társulat, 1896. A konkrét szöveghely: III. 4, 46.
(7) Horváth János, Petőfi Sándor, Bp., Pallas, 1922, 372.
(8) Petőfi Sándor költeményei 2., s. a. r. Varjas Béla, Bp., Akadémiai, 1951 (Petőfi Sándor Összes Művei II.), 133.
(9) A két kéziratköteg jelzete: OSzK Kt. Fond VII/97; PIM Kt. P 54
(10) Vö. Petőfi Sándor vegyes művei. Útirajzok, naplójegyzetek, hírlapi cikkek és egyéb prózai írások, s. a. r. V. Nyilassy Vilma – Kiss József, Bp., Akadémiai, 1956 (Petőfi Sándor Összes Művei V.), 206
(10) Vö. Petőfi Sándor vegyes művei. Útirajzok, naplójegyzetek, hírlapi cikkek és egyéb prózai írások, s. a. r. V. Nyilassy Vilma – Kiss József, Bp., Akadémiai, 1956 (Petőfi Sándor Összes Művei V.), 206
(11) PSÖM 5. 310.
(12) Vö. Kerényi Ferenc, Petőfi Sándor élete és költészete: Kritikai életrajz, Második, javított kiadás, Bp. Osiris, 2022 (Osiris Irodalomtörténet, Monográfiák), 279.
(13) Zilahy Károly, Petőfi Sándor életrajza, Pest, Emich, 1864, 85.
(14) Ferenczi i. m. III. 46-47.
(15) A kritikai kiadás sorozata nem tulajdonított különösebb jelentőséget a kompozíciós elveknek Petőfi gyűjteményes kötetének az összeállításakor, hiszen az alapelve a kronológia volt, bár arra a fontos szempontra minden egyes esetben fölhívta a figyelmet, ha a költő valamely művét kihagyta onnan. Az újabb szakirodalom néhány tanulmánya azonban már komolyabb figyelmet szentelt a válogatás és az összeállítás különböző kérdéseinek: Ratzky Rita, Petőfi kötetszerkesztési elvei az első megjelent gyűjteményes kötetében: Versek (1842–1844) = „Szirt a habok közt”: Tanulmányok Imre László 70. születésnapjára, szerk. Bényei Péter – Gönczy Monika – S. Varga Pál, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2014, 150-157.; Thimár Attila, Arcképrajzolás a hírverés jegyében: Gondolatok Petőfi első kötetének szerkesztési elveiről, Irodalomismeret, 26. évf. (2015), 2. szám, 62-65..; Kardeván Lapis Gergely, Népdalciklus és szerkesztett verseskötet az 1840-es években = Doromb: Közköltészeti tanulmányok 5., szerk. Csörsz Rumen István, Bp., Reciti, 2017, 283-304.
(16) Margócsy István, A szabad elvű Petőfi = Uő., Petőfi-kísérletek: Tanulmányok Petőfi Sándor életművéről, Pozsony, Kalligram, 2011 (Margócsy István válogatott munkái), 199-221. Az idézet: 200.
(17) Tompa Mihály Szemere Miklósnak, Kelemér, 1851. máj. 18. A levél magántulajdonban van (köszönöm a kézirat birtokosának, hogy megtekinthettem és átírhattam).
(18) Margócsy i. m. 199.
(19) A Margócsytól felsorakoztatott, igen gondolatébresztő retorikus kérdések sorozatát a fogalom értelmezhetőségéről (illetve megragadhatatlanságáról) lásd Margócsy i. m. 200.
(20) Illyés Petőfi-képéről lásd a következő – egyébként igen szigorú, de szakmailag teljesen megalapozott – véleményt: Margócsy István, Illyés Gyula Petőfi-könyvéről = Uő., Petőfi-kísérletek: Tanulmányok Petőfi Sándoréletművéről, Pozsony, Kalligram, 2011 (Margócsy István válogatott munkái), 376-414.
(21) A vers népszerűségéhez jelentősen hozzájárult, hogy Bródy János megzenésítésében és Koncz Zsuzsa előadásában népszerű és gyakori darabja volt a könnyűzenei koncerteknek, s több lemezre is rákerült.
(22) József Attila összes versei 1927-1937: Kritikai kiadás, s. a. r. Stoll Béla, Bp., Balassi, 2005, 416.
(23) A kategória – tudtommal – először az 1980-as évek nagy vihart kiváltó gimnáziumi irodalomkönyv-sorozat vonatkozó kötetében, a Petőfiről szóló fejezetben bukkant föl, s ennek a szerzője Veres András volt: Szegedy-Maszák Mihály – Veres András – Bojtár Endre – Horváth Iván – Szörényi László – Zemplényi Ferenc, Irodalom II.: A gimnázium II. osztálya számára, Bp., Tankönyvkiadó, [1980].
(24) Erről bővebben Szilágyi Márton, A magyar romantika ikercsillagai: Jókai Mór és Petőfi Sándor, Bp., Osiris, 2021 (Osiris Irodalomtörténet, Tanulmányok), 149-160.
(25) Erről lásd Margócsy István, Horváth János Petőfi-könyvének újraolvasása = Uő., Petőfi-kísérletek: Tanulmányok Petőfi Sándor életművéről, Pozsony, Kalligram, 2011 (Margócsy István válogatott munkái), 365–375. Valamint fontos háttérolvasmányul: Korompay H. János, A nemzeti klasszicizmus jegyében: Horváth János élete és hagyatéka, Bp., Universitas, 2020.
(26) Illyés Gyula, Külvárosi éj (József Attila versei) = Kortársak József Attiláról I. 1922–1937, szerk. Bokor László, s. a. r. Tverdota György, Bp., Akadémiai, 1987 (Új Magyar Múzeum 13.), 260–262. Az idézet: 261. A kritika eredetileg a Nyugat 1932. dec. 16-i számában jelent meg.
(27) Molnár Tibor, Beszélgetés a magyar Panait Istratival = Kortársak József Attiláról I. 1922–1937, szerk. Bokor László, s. a. r. Tverdota György, Bp., Akadémiai, 1987 (Új Magyar Múzeum 13.), 419–424. Az idézet: 423
(28) Margócsy István, Petőfi mint hazajáró lélek: A Szeptember végén százhatvanadik születésnapjára = Uő., Petőfi-kísérletek: Tanulmányok Petőfi Sándor életművéről, Pozsony, Kalligram, 2011 (Margócsy István válogatott munkái), 231–256. Az idézet: 241.

Egy hozzászólás

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .