Petőfit játszottunk József Attilával Budán
Amikor André Gide-et megkérdezték, ki a legnagyobb francia költő, ezt válaszolta: „Victor Hugo, sajnos.” Alighanem sokan lennének, akik így válaszolnának a kérdésre, ki a legnagyobb magyar költő: „Sajnos, Petőfi Sándor.” Abban, hogy ilyen helyzet előállhat, az utókor a ludas. A Petőfi-utóélet tengerén hajózva épségben át kell jutnunk egy Scylla és egy Charybdis között, hogy a Petőfi-szeretet révébe érkezzünk. A Scylla a népnemzeti iskola hagyománya, a petőfieskedők, a Petőfi Társaság, a magyar nóta szövegírók, a népszínművek betétdalainak szerzői, a Petőfi művéből készített operett, a kazánkészítők, akik és amelyek leszállították Petőfi költői örökségét a középszerűség, az ízléstelenség, a giccs közegébe. Hagyjuk most Scyllát, hagyjuk Barguzinban nyugodni ezt a lebutított Petőfi-alakmást.
Én előadásomat a Charybdis kritikájával szeretném kezdeni. Amikor Petőfi életműve eleven inspirációból kötelező mintává merevedett. Egy vonalat alkottak, amelynek kezdőpontja Petőfi volt: a haladó költészetet a reakciótól, a retrográd irodalomtól elválasztó határ három őrtornya közül az első: a Petőfi-Ady-József Attila vonalra gondolok. Amikor tehát ez a három elemű fővonal létrejött, akkor súlyos csapást mértek mindhárom nagy magyar költő presztízsére: előkelő kalodába, „bezzeg”-szerepbe kényszerítették őket.
Azt mondtam: „egy vonalat alkottak”. Kik alkották költészetünk fő vonalának ezt a rémisztő görbéjét, amely csak arra alkalmas, hogy minden más magyar költőt lefokozzon, megalázzon? Hát, a kommunisták! vágja rá a mai olvasó. Révai József és Horváth Márton, akinek nevéhez a „lobogónk: Petőfi” lózung kapcsolódik. Nem, kedves olvasó, szeretném elhárítani ezt a vádat a kommunisták feje fölül. Legalább részben. A kommunisták valóban használták, de készen kapták ezt a formulát, s az ajándékot fegyverként forgatták, és valóban ők ejtettek vele érzékeny sebeket Babits, Kosztolányi, Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes és mások személyiségén. De nem a kommunisták gyártották a fő vonalat.
A tettes a szociáldemokrata hagyomány volt, amelynek aktivistái ráadásul alapjában véve ártatlanul, jámbor módon jártak el. A szociáldemokráciának szükségük volt kétségbe vonhatatlan tekintélyű nagy költőre. Természetes, hogy a forradalmár, radikális Petőfit, a világszabadság költőjét tűzték lobogójukra. Ady pedig maga kereste a kapcsolatot véreivel, a magyar proletárokkal. Kaotikus temetésén a szocialista párt rendgárdája próbált meg sikertelenül rendet tartani. József Attilát a szocialista párt tragikus halála másnapján igyekezett kisajátítani. Sírjánál Mónus Illés búcsúztatta a párt nevében. Az 1942-es újratemetés kezdeményezője és lebonyolítója pedig a szocdem ifik vezetője, Marosán György volt.
Kultuszát buzgón szolgálták a Népszavába vagy a Független Magyarországba beépült kriptokommunista szocdem újságírók: Barcs Sándor, Kállai Gyula, Losonczy Géza, a Rajk-per későbbi mártírja. Ők játszották át József Attilát a szocdem ölelésből a kommunista kisajátítókhoz. Két kor: két költő című írásában Losonczy állította párhuzamba Petőfit és József Attilát, mellesleg az előbbi javára. A könyvnapról írt beszámolójában ezt olvassuk: „Petőfinek általában roppant sikere van. Nemcsak a Népszava könyvsátrában, hanem másutt is. A munkásság és polgárság éppen az utóbbi idők szellemi ébredése nyomán ismét fölfedezte Petőfit. S a szabadság nagy költője mellett hasonlóan nagy sikere van a munkásság tragikus sorsú nagy költőjének: József Attilának. Összegyűjtött verseinek példányszámait szinte szétkapkodják. Petőfi és József Attila a Népszava vásárlóközönségének két legkedveltebb írója.” A triumvirátus harmadik tagja, Ady hiányzik a felsorolásból, de ne féltsük őt sem.
A kommunisták lemaradtak egy brosúrával. Csak 1945 őszén határozták el, hogy József Attilára szükségük van. Az 1945. december 2-án tartott előadásában a Pártköltészetről Lukács György már együtt emlegeti a kommunista örökség részeként Petőfit és József Attilát. A soron következő előadó, Horváth Márton követte Lukács példáját. Ez a kicsit elkésett igénybejelentés mindazonáltal hathatós volt. A kommunista párt erőszakosan elragadta a két költőt a Szép Szótól és a Népszavától, a polgári liberálisoktól és a szocialistáktól.
József Attila sikeresen hajózott el a két veszélyes zátony között. A népnemzeti hagyományhoz csak néhány magyarnóta ízű zsengéje kapcsolódott. A kommunista kisajátításnak pedig nem alanya, hanem tárgya lett… halála után. Milyen volt tehát József Attila viszonya nagy elődjéhez? A kérdés két szinten vizsgálható. Egyrészt a szorosan vett szövegek szintjén azt lehet keresni, hol érhető tetten Petőfi költészetének nyoma József Attila poétikájában? Ezt a nyomkeresést egy későbbi előadásomban szándékozom végrehajtani. A másik szinten akkor közelíthetünk a problémához, ha tudomásul vesszük, hogy az ilyen költészettörténeti kapcsolódás ritkán történik észrevétlenül, csendben. A nyilvánosság számára is jól megfigyelhető jelei vannak annak, hogy egy költő egy nagy elődjét választja tájékozódási pontként. Előadásomban ebből az irányból közelítem meg a Petőfi-József Attila kapcsolatot.
Petőfi örökségének jelenléte a modernségben sokkal folyamatosabb és kiterjedtebb volt, mint ma gondolnánk. A Nyugat első generációját is intenzíven foglalkoztatta a Nemzeti dal szerzője. A modernség második hulláma, az avantgárd minden hagyománytagadása ellenére a nagyon kevés vállalt előd között Petőfire hivatkozott. A húszas évek elején azonban a Petőfi-reneszánsz új hulláma indult el, és József Attila is ezt a hullámot lovagolta meg a kezdeményező, Erdélyi József nyomán írt szegényember-verseiben. Erdélyi a népnemzeti iskola Petőfi-képe fölött átnyúlva ölelte magához a nagy költő elődöt. Ugyanígy cselekedett a fiatal József Attila is. A Petőfi-szerep átvállalására és kisajátítására, a szereposztás körül folyó rivalizálásba való benevezésre azonban csak a húszas évek végén került sor. Versenytársai a Nyugat ún. „második nemzedékének” vezető költői, Erdélyi József és Illyés Gyula voltak. Szabó Lőrinc ebbe a versengésbe nem szállt bele.
Egy tekintetben József Attila szerencsésebbnek bizonyult a Petőfi-szerepre áhítozó nemzedéktársainál. Ő fizikailag is hasonlított a nagy költőelődre, s ezt az előnyt tudatosan fenntartotta. „Petőfiről szólva, – írja riportjában egy szabadkai újságíró – lehetetlen szó nélkül elsiklani a szembeszökő analógia mellett. Nemcsak a költészetük, a hangjuk, a temperamentumuk rokon, de külsőre is meglepően hasonlít a halhatatlan elődre. Keskeny áll, mély szemek, égnek kapaszkodó haj és kis fekete bajuszka… A világért se akarok ebből a hasonlóságból messzemenő következtetéseket levonni, vagy belemagyarázni bármit is, csak éppen konstatálom.”
Ugyanezt a hasonlóságot tréfás, csipkelődő írásában Kárpáti Aurél ironikusabb hangfekvésben idézi föl: „József Attilát különösebben az inspirálja, hogy hasonlít Petőfi Sándorhoz. Tükörrel szemközt ül a kávéházban és figyelemmel kíséri ezt a hasonlatosságot. Közben ír. Versei nem hasonlítanak.” Kárpáti rajza karikaturisztikusan eltúlzottnak tetszik, valójában azonban telibe találja a költő önkép-alakításának igényét is és technikáját is. Kosztolányi, aki a költővel a húszas évek végén került baráti kapcsolatba, fia emlékezése szerint így mutatta be neki József Attilát: „Nézd, itt van Petőfi” – mutatott rá nevetve apám, »egészen olyan«”. Ez a hasonlóság egész pályáján végig kísérte. Löbl Dezső nyomdász, a Szép Szó kiadója 1936-1937-re vonatkozólag így emlékezik: „Magunk között Petőfi Attilának hívtuk (inkább lénye, mint hasonlatossága miatt), vagy röviden csak »Attilának, a nyomda ostorának«”.
Természetesen mindez nem a költő háta mögött, tudtán kívül történt. Ahogy az Attila keresztnév viselése formálta öntudatát, növelte ambícióit, úgy a Petőfivel való hasonlósága is önképének részévé vált. A helyzetet, a kívülről jött megerősítést és a Petőfivel való belső azonosulást egyszerre szemléletesen tárja elénk Szántó Judit emlékezése: „Hatvany Lajosnál egyszer felöltöztették Attilát (32 körül lehetett) atillába. Körülcsodálkozták, Hatvany Lajosnak annyira tetszett Attila, aki, ahogy a többiek is megállapították, pontosan úgy néz ki, mint Petőfi Sándor. Ekkor elhatározta Hatvany, hogy ír egy filmet Petőfiről és Attilával játszatja el Petőfi szerepét. Akkoriban Attila túltette magát az analízis hatásán, Petőfi verseit olvasta. Közel szeretnék jutni Petőfi emberi magatartásához. »Hogy Petőfi rossz színész lett volna, ne hidd«, majd elővette a tükröt, nézegette önmagát, Petőfi képét kézben tartva. »Most ne nevess ki, ha azt mondom neked, hogy Petőfi származékának hiszem magam. Mert gondold el, Szabadszállás, anyám születési helye, és ha jól megnézem testalkatom, homlokom – és akkor mosolygott – bajuszom, hát nem vagyok tiszta Petőfi? De ha belülről vizsgálom magam, nem vagyok éppen olyan lázadó? Ő is azt kívánta, hogy írásaiért tartsák el. Én is azt kívánom«.”
Szántó Judit hitele nem áll szilárd alapokon, de emlékezése a legteljesebb mértékben egy irányba mutat más kortári utalásokkal József Attila szerepfelfogását illetően. Érdemes különbséget tenni az intellektuális horizont és a memória pontossága között. Az előbbinek a szűkössége megakadályozza az emlékezőt abban, hogy a gondolkodás vagy az alkotás magasabb szintjeiről torzításmentes közvetítést végezzen. De az élettárs hat éven át a költő életének egyik legközelebbi tanúja volt, s nem egyszer hézagpótló információk birtokában beszél József Attiláról. Emlékezése egy irányba mutat egy másik kortársnak, ugyancsak Hatvany Lajossal összefüggő visszatekintésével.
Markovits Rodionról van szó, a Szibériai garnizon című sikerkönyv szerzőjéről, aki Petőfit játszottunk József Attilával című írásában idézte föl 1929-es megismerkedését a költővel Hatvany Lajosnál: „Hatvany Lajos kézen fog engem, – emlékezik Markovits – egy másik szobába vezet, azt mondja:
– Még várok valakit. Jól nézze meg. Ez az új Petőfi.
– Mi a neve?
– József Attila…
Hamarosan megérkezett József Attila. »Jó neve« volt már akkor, de hogy Petőfi mellé lehet állítani, erre nem gondoltam. Ebben a társaságban különben elég Petőfiesen hatott. Mindenki finom őszi ruhát vagy télit viselt már. József Attilán kínos kukoricanadrág, kopott vászonkabát.
– Bajza József nagyra becsül, azt mondta nekem: te vagy az új Petőfi.
– […] ha ő Bajza, én pedig Petőfi, akkor te vajon ki lehetsz…
– Azt hiszem, Degré Alajos…
– Nem, nem. Divatban vagy, kifogástalan a ruhád és a Szibériai Rejtelmeket is te írtad… Kuthy Lajos vagy… Megengedem, hogy te légy a Pulszky Ferencem…
– Erre nem emlékszem…
– Pulszky Ferenc, aki elhatározta, hogy: »egy szegény, de tehetséges költőnek átadandja használhatni szécsényi kastélyának valamely szobáját és élelemmel is ellátandja…«
– Igen, most már rémlik nekem is valami… ez volt, akitől pénzt kértél, kölcsönt inkább, mint ellátást. De nem kaptál, ha nem tévedek…
– Nem tévedsz… pénzt akkor sem igen adtak a magyar költőnek… pedig Balássy Antal és gróf Teleky Sándor őméltóságaiknak is »»megfizettem mind, mivel csak tartozám…«
– Talán Emich Gusztáv adand…
– Emich – Incze Sándor? – Bizonyára adandna, ha leszerződnék Színházi Élet« nevű »Pesti Divatlap«-jához. De az ő lapjában dívó »szabadság és szerelem« nem az én esetem…
– Igen, barátom… ezt én mindjárt láttam… »egész lényeden elomlik a magyar költő eszményisége…«
– Jól van, Kuthy úr. Megdicsérlek az Egressy Gábor idézetért. Ezért visszavonom a »Szibériai Rejtelmeket«…
Bejött Szép Ernő.
– Mit csináltok itt?
– Petőfit játszottunk – mondta József Attila.”
Felhívom a figyelmet arra, hogy a Markovits Rodion által felidézett szerepjáték tanúsága szerint a költő meglepően tájékozottnak látszik a ’48-as forradalom előtti idők történelmi viszonyai, Petőfi személyes baráti környezete részleteiben. Erre két magyarázat kínálkozik. Egyrészt Hatvany Lajos személye, aki sok más egyéb mellett Petőfi-kutatóként is ismert. Ha filmet akart rendezni Petőfiről József Attilával a főszerepben, akkor alighanem ki kellett oktatnia pártfogoltját a film más szereplőiről és a reformkor végének társadalmi-történelmi helyzetéről. A másik magyarázat Horváth Jánoshoz kapcsolódik. Horváth a pesti egyetemen József Attila tanára volt az 1927/28-as tanévben. A költő élete további részében is nagy tisztelettel viseltetett professzora iránt, köteteket dedikált neki. Perdöntő bizonytékaim nincsenek, de több jel arra mutat, hogy a költő olvasta Horváth János 1922-ben megjelent Petőfi-monográfiáját. A játék mögött tehát elég alapos háttér-ismeretek sejthetők.
A Petőfi-szerepet még a fiziognómiai hasonlatosság biztosította előny mellett is ki kellett harcolnia. Ez a küzdelem eleinte lovagias, sőt, baráti atmoszférában zajlott Illyés Gyulával. Szántó Judit emlékezésére hivatkozva Németh Andor így írja le a húszas évek végén szoros barátságba került két költő vetélkedését: „Be vidámak voltak, hogy húzták, ugratták egymást, hogy vetélkedtek, versengtek egymással, tréfával álcázva becsvágyukat! – írja Németh Andor Szántó Judit emlékeire hivatkozva – »Judit – fordult Attila a fiatal asszony felé –, mit gondolsz, ki a Petőfi kettőnk közül? Judit elmosolyodott. – Természetesen te vagy, Attila. – Akkor Gyuszi Arany« – mondta Attila. Milyen találónak tartotta e szereposztást! Miért is ne lenne ő az új Petőfi, ki nemcsak külsőleg emlékeztet kiugró ádámcsutkájával, mongol pofacsontjával, törékeny alakjával kísértetiesen Petőfire, de akibe belesűrült annak fékezhetetlen vérmérséklete, futófelhő szeszélyű érzékenysége, könnyedsége, bája, pajzánsága is? Nem úgy szökkent-e ő is bele a magyar lírába, olyan hetykén, olyan magától értetődően – »hejh burzsoá, hejh proletár, én, József Attila, itt vagyok« a –, mint a mészáros fia? Kettejük közül kétségtelenül ő az ellenállhatatlanabb. Illyés Gyula is nagy költő, mély és jelentős, de népszerű nem lesz soha. Mert hiányzik belőle a könnyedség, a közvetlenség, a táncos kedély.”
Hogy a szereposztás Illyés kedvére való volt-e ekkor, nem tudjuk. De az bizonyos, hogy áhítozott az új Petőfi szerepére. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint pár évvel később megjelentetett Petőfi-könyve. Amikor az 1932-ben megjelent Külvárosi éj kötetről írott egyik kritikában azt olvasta, hogy „József Attila a proletariátus Petőfije”, akkor úgy érezte, hogy a barátja verseskönyvéről a Nyugatba írt vállveregető kritikájában el kell vennie ezt a szerepet tőle. Azt fejtegette, hogy József Attila nem forradalmár, hanem szemlélődő alkat, és ezért a Petőfi-szerep nem illik hozzá: „Három-négy hibátlan szakasz után ráeszmél, hogy ő tulajdonképpen forradalmár is, sőt – és itt jön a nehezebbje – tudományosan képzett marxista is. Nem szeretném, ha félreértenének. Semmi kifogásom forradalmisága ellen, a baj csak az, hogy ez ép egy nyugodt szemléletű, minden izgalomtól és lázítástól mérföldre eső vers írása közben jut eszébe. A két merőben különböző érzelmi állapot nem fér össze. Képzeljék el, hogy Petőfi a »Reszket a bokor…« hangulatába és egyik szakaszába akarta volna elhelyezni azt, a maga helyén különben kitűnően megálló gondolatát, hogy a királyokat sürgősen fel kell akasztani. Ilyen keveredés rontja le József Attila olyan szép verseinek hatását, mint a Határ, a Holt vidék, vagy a tréfás Medvetánc. Az igazi forradalmi vershez indulat, merészség, bizonyos fokú korláttalanság szükséges, és nemcsak az érzelmekben, de a verssorokban is. József Attilában nyoma sincs a hevületnek”.
Hogy itt szerep-féltékenység esete forog fenn, jól mutatja, hogy már a kortársak is tudatában voltak az Illyés szavai mögött meghúzódó hátsó szándéknak. A költő hódmezővásárhelyi barátja, Pákozdy Ferenc költő a Külvárosi éj kötetről írt méltatásában így pirít rá Illyésre, a Petőfi-Arany barátságot hozva föl ellenpéldaként: „Nincs kétségünk afelől, hogy nem a versekben van itt a hiba, sokkal inkább abban, hogy nincsen hiba bennük, sőt bosszantóan, neadjuramisten lealázóan sikerültek, szóval elnyomott lelki tartalom végzetesen áruló elszólását kell tudomásul vennünk a költőtárs, úgyismint jóbarát, kritikus kiruccanásában. Túlnagy figyelemre tehát nem lehet méltatni. Napirendre mégse szabad térni fölötte kutyafuttában. Mert disznóság, amikor költő árul el költőt. Másodszor mert éppen a bírálat forrásának komolysága miatt súlyos akadály pipiskedik szellemi életünk egyik kiváltságos eseményének gyors és igazságos értékelése elé… Goethe és Schiller, Petőfi és Arany nem éppen így gyakorolták a barátságot.”
A párhuzamok sorát egy Féja Géza-idézettel zárjuk, aki 1942-ben, már a kiépülő kultusz jegyében, annak eszközrendszerét alkalmazva vont sorspárhuzamot a két tragikusan fiatalon eltávozott költőzseni között: „Látta, hogy Petőfi-lázzal, túlfűtött iramban élte sorsát, a proletársorsot nemcsak »lélekben«, hanem biológiai életében is, tehát stigmásan szenvedte végig. Meg kellett fizetnie, halnia, ezért az iramért éppenúgy, mint Petőfinek. Őt is »kukoricásba« akarták szorítani s kozáklándzsa híján a technika »jótékony« kerekei elé hajtotta fejét.
Ma is vita folyik arról, hogy az irodalomtudomány hol húzza meg a határait, hogy ki kell-e zárni a nem kifejezetten poetológiai, retorikai, stilisztikai vizsgálódás körébe tartozó információkat a kutató munkájából. Én nem vagyok híve annak, hogy önként kasztráljuk magunkat. József Attila Petőfi-szerepjátékai a tünetei annak a Petőfi-öröksége melletti szorosan poétikai elköteleződésnek, amelynek nyomai felismerhetők József Attila verseiben. De a tünetek nem szeszélyes álomképek, hanem olyan jól látható tények és összefüggések, amelyek felhívják a figyelmet, hogy érdemes e látványos, nemegyszer mulatságos jelenségek mögé néznünk. Bosszankodva olvasom azokat az írásokat, amelyek József Attilát Eliottal, Ezra Pounddal, Rilkével, Bennel, a kor világköltészetének kiemelkedő, rokonság esetén presztízst adó képviselőivel hozzák hírbe. A világirodalmi párhuzamok indokoltságát nem tagadom, bár én Villonnal, Baudelaire-rel, Verhaerennel, esetleg Valéryvel indokoltabbnak látom az összehasonlítást. Ugyanakkor a Petőfivel való összefüggés szinte kiveri a szemünket, mégsem vagyunk hajlandók tudomásul venni vagy legalább megvizsgálni, támaszkodik-e valamilyen módon a 20. század magyar költészetének egyik legnagyobb alakja nagy 19. századi elődjének eredményeire? Az előadásomban felsorolt párhuzamokkal erre az evidenciára szerettem volna felhívni a figyelmet. Túl a népnemzeti iskolán és innen a Petőfi-Ady-József Attila sémán létezik egy köztes, eleven terület, amelyen kutatóként vagy olvasóként érdemes tallózni.