Múltidézés vagy múltteremtés?

Töprengés a megbízhatóságról

József Attila és a pszichoanalízis kapcsolatáról az előttem szólók nyilván mindent elmondanak (elmondottak), amit el lehet mondani. Ezért talán elnézik nekem, hogy egészen másról beszéljek, nevezetesen módszertani kérdésekről, amelyek mostanában foglalkoztatnak. Előadásom utolsó harmadában én is megtérek József Attilához és a pszichoanalízishez.

Nyilvánossá tett meditációmban több lesz a kérdőjel, mint az állítás. S magától értetődik, hogy amikor trivialitások mögé kívánok pillantani, nem kerülhetők meg a trivialitások sem. Azt is előre kell bocsájtanom, hogy mesterem, Németh G. Béla kedvelt retorikai alakzatát, a gradációt fogom alkalmazni, tehát célszerűnek látszik alacsony fokról elindulni, hogy könnyebb legyen elmozdulni felfelé.

Lengyel Andrásnak pompás recenzióját választom kiindulópontnak, amely Tverdota György első monográfia-kötetét vette célba. Ha jól értem őt, az a fő kifogása a könyv ellen, hogy mellőzi József Attila életrajzának szakszerű, tényeket felsorakoztató bemutatását. Abban persze Lengyelnek igaza van, hogy Tverdota sokkal inkább a versek életrajzi mozzanataiból következtet vissza a költő élményvilágának referenciális alapjaira, semmint a rendelkezésre álló dokumentumokból és azokat kiegészítve próbálná meg rekonstruálni József Attila gyermek- és ifjúkorát.

Nem tagadva Tverdota eljárásának módszertani kockázatát, azt mindenképpen el kell ismerni, hogy aligha lehet figyelemre méltóbb annál egy költő vagy író életében, mint amiből művészete kimutathatóan táplálkozik. Joggal feltételezhetjük, hogy legalább annyira lehet a költő művéből az életére következtetni, mint az életéből a művészetére.

De tegyük élére a kérdést: vajon minek alapján rajzolható meg egy életrajz, kivált olyan szigorú módszertani elvárásoknak eleget téve, mint amilyeneket Lengyel András támaszt? Tehát hogy csakis a tények feltárására kell törekedni, méghozzá a lehető legtisztább források alapján.

Melyek ezek a források?

Kezdjük az ún. hivatalos iratokkal, az anyakönyvi kivonattal, a hatósági bizonyítványokkal és más effélékkel. A magam személyes példájából tudom, hogy mennyire megbízhatatlanok ezek. Jóllehet 1945. május 11-én születtem (legalábbis anyám és családom tanúsága szerint), az anyakönyvvezető mégis – ki tudja, milyen meggondolásból – május 10-ét írta be, így valamennyi hivatalos iratomban egy nappal öregebb vagyok. Legközelebbi barátom is hasonlóképpen járt, mert bár április 13-án született, az anyakönyvet kiállító hatósági személy neki is egy nappal előbbre datálta születése napját. (Ebben az esetben legalább sejteni lehet, hogy a kitűnő ember babonás volt és jóindulatú, azaz az újszülöttet meg próbálta védeni a szerencsétlenséget okozó 13-as szám következményeitől.)

A téves adatokat természetesen korrigálni lehet. De tapasztalatom szerint a hivatalosan rögzített adatokat szentnek és sérthetetlennek tekintik, így megváltoztatásuk nem akármilyen procedúrával jár. Én mindenesetre mind a mai napig egy nappal öregebb maradtam.

De lépjünk tovább. Mennyire megbízhatóak a tanúk?

Jól tudjuk, hogy az emlékezet mennyire szelektív, és messzemenően alá van vetve az emlékező aktuális tudatállapotának és értékszemléletének. Például mennyire megbízható az egykori iskolatársak, barátok, kollégák emlékezése, kivált annak fényében, hogy utólag derül ki hajdani társuk zsenialitása, amit korábban (megbocsáthatatlan módon) egyáltalán nem vettek észre. Közismert jelenség a kortársi vakság. Utólag viszont ki-ki kedvére korrigálhatja, újraköltheti a közös múltat, abból a nyilvánvaló perspektívából, hogy mi mindent tettünk mi ketten: mármint „én és a nagy ember”.

Azt is tudjuk, hogy a kegyelet eleve arra kötelez: a halottról vagy jót illik mondani, vagy semmit. Amikor a magyar közvélemény elfogadta azt a magyarázatot, hogy a fehérhegyi ütközet után eltűnt Petőfi minden bizonnyal hősi halált halt, tüstént feledésbe merültek kevésbé vonzó vonásai, amelyek pedig életében nyugtalanították vagy egyenesen idegesítették környezetét. A fontos tanúvá előlépett ismerősei között valóságos versengés indult azért, hogy ki mikor, milyen korán ismerte fel – no nem a nyilvánvaló tehetségét, hanem − a jóságát és szeretetreméltóságát. A költő halála után az őt bőven túlélő kortársak teremtették meg legendáriumát, és ahogy haladt előre az idő, egyre ellenőrizetlenebbül és egyre nagyobbra növesztve. Mint ahogy József Attila esetében is halálának másnapján kezdődött kultuszának kiépülése.

Magától értetődik, hogy az irodalomtörténészek feladatai közé tartozik elválasztani a tiszta búzát az ocsútól, azaz megkülönböztetni és osztályozni a tanúvallomásokat aszerint, hogy melyik megbízható és melyik nem. De minek alapján teszik, tehetik ezt? Nyilván a saját élettapasztalatuk és logikájuk vezeti őket (is) az egymásnak ellentmondó vagy egymást megerősítő korabeli beszámolók egybevetése során. Eljárásuk ésszerű és legitim, de amit eredményként kapnak, az csupán valószínűsíthető, semmiképp sem nevezhető teljes bizonyossággal állítható ténynek.

Ráadásul az életfolyamat ismerete elkerülhetetlenül féloldalas, mivel egyes epizódjaira ilyen-olyan okból rávetül a fény, míg mások árnyékban maradnak, és épp úgy láthatatlanok, mint ahogy a Hold másik oldala is az volt a legutóbbi időkig. Az ilyen ismeretlen életszakaszok esetében csak találgathatunk, hogy valóban annyira jelentéktelenek voltak-e, vagy éppen ellenkezőleg, tulajdonképpen előkészítették a később bekövetkező látványos fordulatokat.   

Természetesen előfordulnak kivételes események is, amelyek hitelesítése nem okoz gondot. Amikor Horger Antal előadta dörgedelmes szózatát a szerinte méltatlanná vált diákjának, gondoskodott róla, hogy ezt két tanú jelenlétében tegye meg, így neki, illetve nekik köszönhetően pontos képpel rendelkezünk e bájos jelenetről.

Csakhogy normális esetben, mindennapjaink önfeledt pillanataiban nem vagyunk felkészülve, pláne felszólítva arra, hogy a magától értetődőt valójában rendkívülinek kellene tekinteni, amiről valamikor tanúságot kell tennünk.

Talán bele kell törődnünk abba, hogy közönséges napjaink történetének megörökítése elsősorban a nárcisztikus vagy más okból kényszeres önkéntes naplóírók, valamint a hivatásos titkosszolgálati emberek és besúgók privilégiuma. Amikor a rendszerváltást követően közreadhattam a pártállami cenzúrahivatal, a Kiadói Főigazgatóság bizalmas iratait, nem kis hálával tartoztam annak a munkatársának, aki – hogy fedezze magát – részben lemásolta, részben ellopta a dokumentumokat, így azok elkerülték a megsemmisítést és hozzáférhetővé váltak.

Az is igaz, hogy nemcsak kivételes, hiteles dokumentumok léteznek, hanem hasonlóképp kivételes, hiteles tanúságtevők is. Például ilyennek látom Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilonát és Vágó Mártát, akik neves szeretteikről részletesen megírták emlékeiket. Persze ők nem akármilyen nézőponttal és kultúrával rendelkező, rendkívül érzékeny és megértő személyiségek voltak.  

Szegedy-Maszák Mihály egyenesen azzal gyanúsította meg Kosztolányinét, hogy regényes életrajzát részben nem ő írta, hanem maga Kosztolányi, illetve messzemenően felhasználta az író különféle életrajzi feljegyzéseit. (Zárójelben jegyzem meg: tudomásom szerint nem maradtak fenn ilyen szövegek.)

Vágó Mártát talán még inkább megbízható tanúnak tartja a szakirodalom (talán azért is, mert a maga személyét teljesen alárendeli József Attila bemutatásának, és főként azért), mert elsőként adott hírt számos olyan dologról, melyet utóbb igazoltak az időközben előkerült dokumentumok. Az pedig, hogy képes aprólékosan és érzékletesen felidézni évtizedekkel korábbi beszélgetéseket, Tverdota Györgyöt arra a feltételezésre késztette, hogy Vágó Márta föltehetően naplót vezetett, és ennek bejegyzései kerültek át a könyvébe. (Hozzáteszem: nem ismeretesek ilyen naplószövegek sem.)

Az utókor persze még a kivételes esetekben is tamáskodik és szőrszálaz. Például Bori Imre Kosztolányiné szavahihetőségét is kikezdte, amikor azzal gyanúsította meg, hogy amit az Édes Anna keletkezéséről írt, szándékos legendagyártás, és talán Kosztolányi is besegített ebbe.

És ha már kedves íróm neve szóba került, nem hagyhatom említetlen, hogy Kosztolányi – akinek regényei (az áltörténelmi Nero-történetet is beleértve) egytől-egyig életrajzi ihletésűek – igencsak tudatában volt valóság és fikció elválaszthatatlanságának. „A valóság az írónak éppoly messze, idegen terület, mint a Tündérország vagy egy holdbeli táj” – írta 1932-ben, Móricz Zsigmond Barbárok című novelláját méltatva.

Kosztolányi még azt a merőben szokatlan írói fogást is elkövette az Édes Annában (amivel nem egy olvasóját sikerült megbotránkoztatnia), hogy a záró fejezetben önmagát és Hattyú nevű kutyáját is szerepelteti. Számomra egyenesen elképesztő, ahogy regényében egymás mellé rakja, szándékosan összekeveri a dokumentumszerűen hiteles és a képtelenségével kérkedő fiktív elemeket.

Egyfelől a lehető legnagyobb tárgyi hűségre és politikai elfogulatlanságra törekszik. Ritkán tapasztalható precizitással idézi fel a történelmi eseményeket és színhelyeket. Még arra is súlyt helyez, hogy az utcák a korabeli (1918-as és 1919-es) nevükkel szerepeljenek. A Jancsi úrfi által dúdolt amerikai sláger is valódi, a The Honeymoon Express című Broadway-revü betétdala 1913-ból.

Másfelől a szereplőket a legendák nyelvén szólaltatja meg. A nyitó fejezet a menekülő kommunista vezér, Kun Béla nyilvánvalóan hamis krisztinavárosi legendáját beszéli el, a záró fejezet pedig a Kosztolányit támadó politikai vádakat kívánja hitelteleníteni, már azzal is, hogy a fikció világába emeli, azaz a szó szoros értelmében elvalótlanítja, merő kitalációnak állítja be ezeket.

Mindkét esetben rosszindulatú vagy legalábbis bizonytalan hitelű legendákról van szó. A címszereplő Édes Annát is hasonlóképp övezi előbb magasztaló, később pedig gyalázkodó szóbeszéd, amely éppen olyan gyorsasággal enyészik el, mint ahogy születik.

Az Esti Kornél című kötet bevezető fejezetében Kosztolányi önmaga védelmében másfajta, látszólag megengedőbb taktikát választott, amikor lényének sötét oldalaként, komplementer másaként mutatja be a címszereplőt, akiért – úgymond – nem vállalhat felelősséget. Tulajdonképpen itt is tréfát űz az olvasóval, mert az összes többi fejezet Esti nevű szereplőjének semmi köze sincs ehhez a beállításhoz. Szerintem az alteregó túlzásig vitt, szélsőséges, erős szavakkal történő jellemzése csupán arra szolgál, hogy izgalmat keltsen az olvasóban, kiváltsa érdeklődését, azaz valójában jól álcázott reklámfogás.

Az irodalomtörténész számára természetesen maga a szerző a legautentikusabb emlékező, hiszen leginkább érintettként ő rendelkezik a legtöbb megbízható ismerettel önmagáról. Csakhogy semmi garancia sincs arra, hogy ezeket hajlandó megosztani velünk. 

Személyes élményem, hogy amikor először vágtam bele Konrád György pályaképének megírásába (ez A cinkos című regényének munkálatai közben történt, az őt sújtó magyarországi szilencium sokadik évében), faggatni próbáltam életéről. Akkor még nem tudhattam, hogy alapvetően önéletrajzi író, és hogy életének nevezetes sorsfordulóit, a holokausztot és 1956-ot később több ízben is el fogja beszélni. De az már akkor világos volt, hogy az általa elmondott történetek folyamatosan átalakulnak, sokszor csak árnyalatokban, de azért észrevehetően.

Élénken emlékszem arra, ahogy elmesélte az 1956 nyarán Életképek néven megalapított irodalmi folyóirat történetét, amelynek szerkesztőségébe pályakezdőként ő is bekerült. A reformkor szellemében létesült és elnevezett lap első száma október végén jelent volna meg. Ennek időpontja Konrád előadásában ismételten megváltozott (ami persze a felejtés számlájára is írható), és az sem derült ki egyértelműen, hogy egyáltalán elkészült-e az első szám. Konrád írói vénája azt mondatta vele, hogy az akkori forradalmi felfordulásnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a reformszándék aktualitását veszítse és a folyóirat mégse jelenjen meg.

Ha minket, közönséges halandókat kérdeznek meg viselt dolgainkról, mi is hajlunk arra, hogy kedvezőbb színben tüntessük fel magunkat, és többé-kevésbé az az ösztönös esztétikai igény is munkál bennünk, hogy történetünk lehetőleg kerek legyen. Még inkább érvényesül ez az íróknál, akik hozzászoknak a jól megformáltság örökös kényszeréhez.

József Attilát már nem kérdezhetjük meg, de előzékenyen ránk hagyta kései életrajzát. A Curriculum vitae vitán felül nagyszerű irodalmi alkotás. Ha csakugyan a magántisztviselői állás elnyerése miatt írta meg, akkor is úgy járt el, mint a félig kitöltött és agyonzsúfolt Rorschach-tesztje esetében. Jóllehet részletesen – sőt túlságosan részletesen – beszámol arról, hogy hányféle foglalkozásba kóstolt bele élete folyamán, és még azt is tárgyszerűen megjelöli, hogy ki tudna róla referenciával szolgálni, de az Attila név körüli bonyodalom leírása és értelmezése vagy az olyan mondat, mint hogy „Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.”, nyilvánvaló módon kivezetnek a hivatalos önéletrajz műfajából. A Curriculum vitae az én olvasatomban (is) tulajdonképpen prózában írt lírai önarckép, bármifajta kézzelfogható gyakorlatias szándék és vonatkozás nélkül.

Állítsuk élére a kérdést: mennyire megbízható kalauzunk József Attila, amikor az életére vagyunk kíváncsiak? Ez már csak azért is megfontolás tárgya kell, hogy legyen, mert (érthető módon) alapvető kérdésekben engedett művészi ösztönének. És sokszor még csak nem is rajta múlott ez. Mivel korán elveszítette szüleit, mintegy utólag kellett megalkotnia a maga számára (is) a róluk kialakított képet.

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Nincs szükség bizonyítékokat keresni ahhoz, hogy az apának tulajdonított igaz szavakat kizárólag költői leleménynek fogjuk fel. De a szöveg mégis őszinte és hiteles. Mert az adott kontextusban a lényeges, alapvető tétel (ami viszont életrajzi szempontból is feltétlenül igaz) a maga származásának sokszínűsége, amellyel a magyar nemzet sokféle etnikai eredetét igyekszik példázni, hogy így alapozza meg a vers központi gondolatát, az alaptalan és hamis nemzeti elzárkózás elutasítását.

Ugyanakkor – ha különböző célokat és funkciókat rendelt is hozzá, de − mindvégig ragaszkodott apja kivándorlásának legendájához, jóllehet nővére, Jolán révén tudhatta, hogy nem igaz. Ebben az esetben olyan irodalmi toposszá formálta a legendát, amellyel szimbolikusan kompenzálni tudta önmagát a családját elhagyó apa elvesztéséért.

Részben hasonló a helyzet az anya hiányát panaszoló verseiben. A Kései sirató szinte fényképszerűen felidézett konkrétumai kizárólag őróla szólnak, a fiúról, aki éppen távol van, amikor édesanyja meghal. Ezért (is) kényszerül arra, hogy az anya alakját utólag, „[l]ágy őszi tájból és sok kedves nőből” próbálja összerakni, azaz elképzelni.

Jóllehet e versek közül egyik-másik megelőzte a pszichoanalitikus kezelést, a terápia hatása igen jelentős volt gyermekkori emlékeinek felidézésében. Fölöttébb érdekesnek tartom Vágó Márta beszámolóját József Attila Szép Szó-korszakából arról, hogy a költő több alkalommal szóba hozta, milyen sokat kapott költészete az analízistől:

„Akkor is, amikor már gyűlölte Gyömrőit, mindig újra elmondta, hogy a nagy verseit, hiába, neki köszönheti, illetve az analízisnek, egy-egy sorra vonatkozólag is. Például A Dunánál egy soráról: »S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét«:

– Ha anyám nem lett volna mosónő, ez a sor így nem juthatott volna eszembe, de hogy eszembe jutott – magyarázta – versírás közben, az már csak azért volt, mert akkor már feltámadtak a konkrét emlékek az analízisben.

– Addig nem voltak konkrét emlékeid? – kérdeztem csodálkozva.

– Nem, talán utáltam is sok mindenre visszagondolni, azért…”

Ez a párbeszéd nemcsak azért figyelemre méltó, mert tanúsítja, hogy a költő igyekezett megszabadulni gyermekkora nyomasztó emlékeitől, a terápia viszont ismét felszínre hozta ezeket. Hanem azért is, mert egy teljesen triviális összefüggésre hivatkozik, arra, hogy emlékeztetni kellett őt édesanyja mosónő voltára. A foglalkozás, illetve foglalatosság totalizáló kiterjesztése, a „mosta a város minden szennyesét” gesztusa persze már nem az analízis, hanem a költői intenció számlájára írható.

Az is nagyon fontos, hogy a pszichoanalitikus teória és praxis mennyire eltérő következményekkel járt József Attila gondolkodásában és költészetében. Az elmélet éppúgy ideológiaként jelent meg számára, mint a marxizmus. A proletariátus világtörténelmi küldetését tézisszerűen középpontba állító költeménye, A város peremén ugyanolyan magától értetődően vonja be és mutatja alapvetőnek az ösztönöket, mint a termelési erőket. Tehát híven követi a prózai szövegeiben olvasható elgondolásait. A vers történetbölcseleti víziója az általánosítás igen magas fokát feltételezi.

A terápia viszont a lehető legkonkrétabb emlékeket hívja elő, és szembesíti őt gyermekkorával. A felnőtt szemével éli meg újra családja nyomorát, és visszamenőleg bűntudatot érez hajdani csínytevéseiért is. Különösen jól érzékelteti ezt az egyszerre közelítő és távolító viszonyulást a Mama című verse (1934). A proletárlétet immár nem ideologikusan fogja fel, mint kommunista korszakában, hanem – jobb szó híján úgy neveztem egyik tanulmányomban, hogy – „egzisztenciálisan”.

Az eredményként kapott énképe is konstrukció, de a felidézett események és szituációk közvetlenül átélhető tapasztalattá alakítják a „proletár” szó jelentését. Tulajdonképpen felnőtt fejjel élte meg tudatosan gyermekkora proletár egzisztenciáját.

Ismét fölmerül a kérdés, de már a terápia következményeként: ezek az emlékező-emlékeztető szövegei milyen múlttal szembesítenek, egy valóságossal vagy egy képzeletbelivel? Mi történik bennük: múltidézés vagy múltteremtés?

Kézenfekvő válaszként kínálkozik, hogy ez is, az is, a kettő keveréke. Mintha az Édes Annában megfigyelt kettősségről lenne szó itt is, és megállapíthatnánk a „Kosztolányi-féle modell” érvényesülését József Attila esetében is.

De ha így volna, akkor mennyiben más a referenciája a terapikus indítékú verseknek, mint a nem terapikusoknak? Könnyelmű válasz lenne, hogy a múlt hangsúlyos vagy hangsúlyosabb jelenléte különbözteti meg őket az utóbbiaktól. Mert ez sem igazolható.

Az 1935-ös szonettek pszichoanalitikus érintettsége nyilvánvaló, ugyanakkor az ént örökös jelenének börtönébe zárva mutatják be. Ezzel szemben a múltba visszavetített idill, az 1936-os Az a szép, régi asszony szemlátomást nem tartalmaz freudista vonatkozást.

A Kész a leltár című, kifejezetten extravertált, a múlt történéseit szokatlan alapossággal számon tartó összegezés (1936) és a vele merőben ellentétes karakterű, befelé forduló, az élettényeket elnagyoltan felidéző, az önvádat és önfelmentést együtt felvonultató kései verseiben (1937) egyaránt a múltból származtatja jövője kilátástalanságát. De nem vagy csak távolról sejtetnek mélylélektani hátteret.

Hasonló eredményre jutunk József Attila pszichoanalitikus iratainak elemzése során is. A Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben (1936) életrajzi szempontból valóságos aranybánya ugyan (Tverdota György monográfia-kötete nagymértékben él is vele), de bevallottan és hangsúlyosan szubjektív és ötletszerű, szeszélyesen csapongó emlékezésfolyam, amely az elszenvedett sérelmeket és a megvalósulatlan vágykiéléseket szinte elválaszthatatlanul egymásba folyatja.

Tehát az életrajzi mozzanatokat tartalmazó versekhez hasonlóan a pszichoanalitikus szövegek is személyes történések mozaikjait tartalmazzák, több-kevesebb önértelmezést rendelve hozzájuk vagy ezek nélkül. A szubjektíven megélt történelmet jelenítik meg, és éppen ezért az őszinteségük és hitelességük nem múlik „külső”, objektív adatokon, körülményeken. Ahogy az apa száját elhagyó igaz szavak érvényessége sem.

De mit kezdhetünk akkor az ún. „tények”-kel? Nietzsche nyomán azt kell mondanunk, hogy tények nincsenek, csak interpretációk? Vagy Freud körmönfontabb álláspontját kellene osztanunk, aki a felejtésnek ellenálló gyermekkori emlék(töredék)eket nem puszta valóságnak tekinti, hanem jelentőségteljes, mélyebb lelki tartalmak jelképes kifejeződéseinek (amelyek ugyanakkor magukban hordják valóság-voltukat is)? És nyilván más neves szerzőkhöz is fordulhatnánk válaszért.

Én nem áltatom magam azzal, hogy egyértelmű választ tudok adni.

De ha már Nietzsche és Freud neve szóba került, talán joggal vélhetem úgy, hogy eleget tettem a gradáció követelményének. E magaslati ponton abbahagyhatom nyilvánossá tett morfondírozásomat.

VERES András

Elhangzott 2022. november 18-án „Az ösztön meg az ész”. József Attila és a pszichoanalízis címmel rendezett mini-konferencián.