József Attila Önarcképe 1923 januárjából
Az emberi gondolkodás történetében alig belátható régiségben bekövetkezett az egyén és a többi ember, az ember és a dolgok egyeteme, a világ éles szétválasztása és szembeállítása. Az én, az első személy önálló figyelem tárgyává lett, s a világ, amely körül vette az én-t, összefüggésrendszerré állt össze, amely bekebelezi őt, hat rá, de egyben el is különül tőle. Ezzel megteremtődtek az önarckép-készítés szemléleti alapjai a képzőművészetben (a szobrászatban, majd sokkal nagyobb mértékben a festészetben). A költészetben is, és mi épp ez utóbbi területre összpontosítjuk figyelmünket. A lírai költészet, amely az egyes szám első személy körül szerveződik, kiváltképp alkalmas önarckép-készítésre. A pályáján elinduló József Attila a lírai önarckép-készítés hagyományának örököse volt. Átvitt értelemben egy verseskötet nem más, mint egy nagyon összetett portré az egyén történetének egy adott időpillanatában. Az 1922 végén megjelent Szépség koldusa kötetével ebben az értelemben a költő első lírai önarcképét nyújtotta át a makói karácsonyon a kötet verseiben eszményített Gebe Mártának. Háláját a kapott támogatásért a szülőknek, Gebe Mihálynak és feleségének ugyancsak a kötet ajándékozásával fejezte ki.
József Attila már fiatal korában is nagy gondot fordított arra, hogy testi mivoltában is optimálisan örökíttesse meg magát, amint erre Tóth Ferenc figyelmeztet az 1924 januárjában Homonnai Nándor makói fényképész műtermében készült fényképpel kapcsolatban: „Állítólag tükör előtt gyakorolta a komoly nézést, és okozta az orr fölötti erőteljes ráncot.” (Tóth 2005: 181.) Bár egy évvel későbbi, de ez a fénykép illik leginkább ahhoz a vershez is, amelyet Szegeden 1923. január 5-én írt, s amelynek egyik kézirat-példányát már nem Mártának, hanem következő makói múzsájának, Espersit Máriának ajándékozta. Címe: Önarckép. Nem igazán jelentős vers, az én személyes József Attila-kánonomban nem kapna helyet. Viszont szinte kínálkozik az elemzésre. Aligha találhatnánk olyan verset ebben az időszakban, amely az Önarcképnél mélyebb bepillantást engedne a költő műhelyébe.
Az önarckép-készítéshez szükséges minden alkotóelemmel rendelkezett a költő. Fiziognómiai sajátságairól tett megfigyeléssel, a belső világában végbemenő folyamatok feltárásával, amelyek formálják a fiziognómiai jegyeket, s a természeti világ, a meteorológiai események felsorolásával, amelyekkel a referenciális, leíró részletek metaforikus szintre emelését hajtotta végre. Iskolapéldaszerűen arányos megoldás az lett volna, ha az emberi arc fiziognómiai jellegzetességeinek mindegyikéhez fűződne egy azt előidéző lélektani folyamat, s ez kiegészülne egy, a természeti világból kölcsönzött metaforikus összetevővel. A tényleges arányok azonban eltérnek ettől a képlettől. A vers csak két fiziognómiai adattal dolgozik: az alany „sűrű nagy hajával” és „nagy homlokával”. Az emberi bensőben lezajló folyamatok, történések nagyobb teret foglalnak el. De egyetlen okozati kapcsolattal köti össze a lelki indíttatást az arculat formálódásával a költő. Egy lelki effektus: a szenvedély – értsünk rajta bármit is – hagy nyomot az én „nagy homlokán”: Egy ráncot képez, azt a szemek fölött kirajzolódó redőt, amelyet az 1924-es fényképen oly gondosan begyakorolt a fiatalember. A „sűrű nagy haj” ellenben biológiai adottság, nem lelki folyamatok külső jele. Illetve az erdő metafora két jelzője: „dacos, vad” a haj birtokosára kisugárzó jellemtani képzettársítás.
A lelki történések, amelyek introspekció révén tárulnak föl, nagyobb helyet kapnak a külső vonások rajzánál. Ezek is tényállítások, de sokkal kevésbé egyéníthetők, mint a külső fiziognómiai jegyek. Az első részlet intellektuális önjellemzés. Az alany a haja alatt, tehát a koponyájában zajló gondolatfolyamot zúgónak és mélynek ítéli. A sodrást hitek szirtjei törik meg, s hiteken itt alighanem megszilárdult, állandósult meggyőződéseket kell értenünk, mint az Ad sidera című versben: „de nagy hitem van”. Belső világát „sötét gond” nyomasztja. Szívét vágyak uralják.
Az önjellemzésben felfedezhetjük a narratív identitás érvényesülését is. Saitos Gyula, a költő pártfogója, a Makói Friss Újság szerkesztője emlékezik vissza arra, hogy fiatal barátja 1922 év végi pesti tartózkodásából visszatérve eldicsekedett a női szívek meghódításában elért sikereivel, erotikus kalandjaival. Ennek emléke az Egy asszony s egy leány című verse. Az Önarcképbe jól érzékelhetően beleszövődik ez az erotikus szál az „asszonyujj”-ról, amely az alany haját simogatta, s akinek „forró szája” megzavarta nyugalmát. Erre utal a harmadik strófában a „csókhíd” emlegetése, és a kissé nyakatekert jelenet a „portyázó víg asszony-tatár”-ról. A szívet uraló vágyak emlegetése is alighanem ehhez az erotikus aspektushoz kapcsolódik.
A legnagyobb teret a referenciális szintet kitágító metaforikus táji és meteorológiai elemek foglalják el. A tájrészletek nem a jól ismert, familiáris világból származnak, mint Juhász Gyula versei. Nem Magyar tájat rajzol a költő magyar ecsettel, nem a tanyavilág, nem Kiszombor, nem Makó határa, a Marospart jelenik meg, mint például a Megfáradt emberben, hanem egy zord, ismeretlen, József Attila által ekkor még meg nem tapasztalt környezet elemei. Furcsa módon földrajzilag akár még azonosítani is lehetne, mert a költő a „Vaskapu szorossát”, tehát a Duna alsó folyásának egy nevezetes pontját említi. De ez a tájék számára csak földrajzkönyvekből vagy esetleg Jókai Aranyemberéből lehetetett ismert. Aligha van azonban jelentősége az azonosításnak. Ugyanis a lényeges az, hogy a felidézett részletek összességükben valamilyen barátságtalan, vadromantikus tájat adjanak ki, azaz nem reális tájról, hanem sokkal inkább díszletekről beszélhetünk, amelyek nem a szemlélet tényeihez, hanem az alany lelkiállapotához alkalmazkodnak. Van itt hegyszoroson áttörő, zúgó, mély medrű folyam, amelyet híd ível át, zord part, sűrű, vad erdő, forró, fülledt nyári völgy és ellentéte, dermedt, havas csúcsokban végződő, kráteres hegyek lánca. Ezt a tájat bizonyos lények, leginkább madarak népesítik be: bagoly, illetve örök-zsibongó, vijjogó szárnyasok barna fészkei.
A mozgások, amelyekkel a vers a belső világ zaklatott, ideges folyamatait érzékelteti, tehát az igék a természeti erők dinamikáját idézik: meggyötör, megzavarja, zúg, mossa, utat vág, vonaglik, üvöltvén. Még a simogatás is viharrá fokozódik. De a statikus állapotok is kontrasztokba rendeződnek, mint a forró, fülledt völgy és a dermedt, havas csúcs. oppozíciója. A referenciális adottságokat értelmező metaforikára a crescendo hangvétel a jellemző. A csúcspont, a pointe természetesen a vers végén felbukkanó tűzimádó képe, a fiatal József Attila számos versében szinte kényszerképzet-szerűen megjelenő alak, az „üvöltő, máglyákat kereső őrült lélek” figurája. Ő teszi ki a pontot, vagy inkább felkiáltójelet az önarckép végére, s ezért nem közömbös, hogy mit üvölt ez a mise en abyme-szerűen kicsinyített homunculus: „Embert üvölt”. Ha jól értelmezzük a kicsit levegőben lógó csattanót, az alanyt nyomasztó, és az egész önarckép komor színezetét megadó, a lélekben barna fészkeit rakó „sötét Gond” azért gyötri őt, mert az Ember helyzetével, magatartásával kapcsolatban lehetnek (ki nem fejtett), súlyos aggodalmai.
Poétikai szempontból a részletesen taglalt jelenséget allegorizálásnak nevezhetjük. A költő önmaga arcáról, fejéről, belső világáról beszél a versben másként (az allégorein görög szó jelentése: ’mást mondani’), úgy, hogy egy metafora-hálózattal az egyéni adottságokat tárgyi, táji környezetként teszi szemlélhetővé. A költői képek között akad köznyelvi vagy ahhoz nagyon közel álló metafora: „gondolatfolyam”. Többnyire azonban alaposan kifundált, a mesterkéltségig programszerűen artisztikus, néha pedig a végletes túlzásoktól sem visszariadó képzettársítások jelennek meg a versben: „asszonyujj viharja”, „a száj baglya”, „csókhíd”, „madárhegy”, „asszony-tatár”, „jaj-kráter”. Ez a kreatív szóalkotás inkább Ady bizonyos szócsinálmányaira emlékeztet, mintsem Juhász szabályosabb szótanára.
Ez a fajta allegorizálás a Szépség koldusa kötet megjelenése után uralkodott el lírájában. Olykor egészen karikaturisztikussá torzulva, mint az említett Egy asszony s egy leányban: „s forró polippá ájul át a kéz”. De a portyára induló asszony-tatár vagy a máglyát kereső tűzimádó mikrojeleneteihez is könnyű párhuzamokat találni. A Tanulmányfej modelljének „Ködlepte, síkos szemsikátorában, / véres kövön a mámor tántorog”, vagy a Sacrilegiumban a szerelmi vágyhoz megvilágító párhuzamként megidézett szentségtörési jelenet, amelyben egy vad, részeg legény Szűz Mária szobrát kívánja megölelni.
Fontosabb azonban az Önarcképtől a korábbi stádium, a pályakezdés évei felé visszatekintenünk. Az a túlzsúfolt, részleteiben nyakatekert megfogalmazási mód, amellyel a verset jellemeztük, 1923 első felének új fejleménye, de ez a poétika a pályakezdés éveit egészében jellemezte. Az Önarckép koncentráltan tartalmazza mindazt, amit a költő számos 1922-ben született versében kidolgozott. Ékesszólóan szemlélteti ezt az önmagából való építkezést az [Arany kalásztól…] című, 1922 júniusában született verse egyik sorának: „S madár helyett a szárazlombu fákon / Sötét Gond rakja barna fészkeit” változatlan átemelése az Önarcképbe: „Örökzsibongó, vijjogó madárhegy: / Sötét Gond rakja barna fészkeit”. De az [Arany kalásztól…] nem a belső világot szemlélteti metaforikusan, márpedig az Önarckép építkezési módja ilyen előzményekre megy vissza.
Legkorábbi példa talán a Lélekszirteken, amelyet Juhász Gyula javaslatára a költő kihagyott a Szépség koldusa kötetből. A lélek itt tó gyanánt jelenik meg, amelynek zátonyai a rímek. A tavon a szerelemtől űzött alany csónakázik. A lelki tájat „bánat-népség lakja”. A bánatos csónakos a viharos tó zátonyain szenved hajótörést. Ilyen belső vihar dúlja a lélek vidékét, ragadozókkal tetézve a Spleen című versben is: „Gonosz szélvész s vihar dúl bennem és süvölt, / A vágy-sakálsereg az égre fölüvölt”. A Nem tudunk élni című versben a lélek elhanyagolt szentélykörzet, amelyben „gizgazzal benőve minden istenoltár”, ahogyan a Pap a templomban morbid istentisztelete is az alany fejében zajlik le. A nem sokkal az Önarckép előtt született Tanulmányfej modelljének szemében a mámor körül városi bűncselekmény történik. (Eldönthetetlen, hogy a mámor az elkövető-e vagy az áldozat). A Sacrilegiumban egy szentségtörés jelenetével szemlélteti szerelmi vágyát a költő. A Hűség minden korábbinál túlfeszítettebb módon, morbid jelenettel érzékelteti a szeretett, de a vágyakozó ifjú számára „meghalt” leány emlékének gondos megőrzését emlékezetében. Az egyik legkiterjedtebb lélek-allegória a meglehetősen bizarr, félresikerült, gépiratos változatában 1923. március 10-re, A Kozmosz éneke formába öntésének idejére datált Templom, hulla, rózsa: „Komoly, komor, magányos, bús templomkert vagyok.”
Tegyünk még egy hátráló lépést, a pályakezdő költő allegorizáló gyakorlatától azok felé a minták felé, amelyeket e gyakorlata során a fiatal költő követett. A közvetlen mintát valószínűleg Juhász Gyula szolgáltatta, akinek fél tucat verse kapta ezt a címet. Juhász esetében a festészeti ihlet egyértelmű. Egy verse Van Gogh önarcképére megy vissza. A szegedi költő ezen túl is szoros kapcsolatokat ápolt kortárs festőkkel. József Attila lírai önreflexiói azonban ennél sűrűbb szövésűen allegorikusak. Az Önarckép allegóriái hálózatot alkotnak, míg Juhász ilyen önábrázolásai szellősebbek, kevésbé vannak kötve az arc részleteihez. A mester csak egy-egy arcvonását, arca „csúfságát”, koponyája deformált voltát és főleg szemeit emeli ki és allegorizálja. Egyik önarcképének egy József Attila-szerelmes versbe átmentett sora: „Két nagy sötét szemem ragyog fényt reám” (Önarckép), illetve „Nagy, mély szemed reámragyog sötéten” (A szemed) mindazonáltal mutatja, hogy a fiatal költő találkozott mestere idézett önarcképével.
Az önarckép, mint lírai műfaji változat Juhász Gyula esetében alighanem a költőnek a francia Parnasse költészetében való otthonosságából következett. A költő tükörbe néz vagy a róla készített fényképet nézegeti és a látottakhoz fűz költői reflexiókat, önnön vonásai fölött meditál. József Attila mesterének ezt a parnasszista technikáját sajátítja át, például Tanulmányfej című szonettjében, amely ugyan nem önarckép, de egy másik személyről, egy, a makói borkereskedő, Iritz Miksa kocsmájában lerészegedő napszámosról készített portré. Ráadásul a fiatal költő tudatában volt annak, hogy ez a technika parnasszista eredetű: „parnasszista szonettet nem nehéz írni, – írja egy párizsi levelében Jolán nővérének – ahhoz nem lírai hév kell, hanem csupán ízlés és gondosság. Vedd elő a könyvemet és próbálj olyan szonetteket írni, nem líraiakat, hanem leírókat (ez különben szintén líra, de rejtett), mint a Sacrilegium, de inkább a Tanulmányfej c. versem.” (József 2006: 141) Az Önarckép is ilyen leíró, rejtetten – bár nem is olyan rejtetten – lírai vers.
Az allegóriákba foglalt tartalmak azonban Juhász tompa, temperáltan melankolikus színezetű képeivel szemben sokkal inkább Baudelaire komorabb, súlyosabb, baljósabb képanyagára emlékeztetnek: „Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek / oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit” – olvashatta a fiatal költő az Előhang kezdősorait Tóth Árpád fordításában. Az „elátkozott költő” lelkét sírcsarnoknak láttatja (A rossz szerzetes), szívében „a sötét Ellenség rág”, (Az Ellenség), benne „pokoli sorakozót ver a / Bosszú” (Visszaháramlás), s e szívet „vén, únt Mardosó… rágja” (A helyrehozhatatlan). „Gyászmenet vonúl lelkemen át, / zokog a tört Remény” (Spleen).
Az Önarcképhez tartalmában és hangoltságában közelebbi baudelaire-i minta fölvet egy alapvető kérdést. A francia költő nem írt olyan verset, amely megfelelne az önarckép klasszikus meghatározásának. A fentebb említett példákat különböző költeményekből emeltük ki. Szövegkörnyezetüknek nincs portré-jellege. Hogyan igazodhatott az önarcképét rajzoló tanítvány ehhez a mintához? A költészettörténet elképesztő kanyarait tudomásul véve megállapíthatjuk, hogy a líra az én – világ relációból közvetlenül az én-t emeli a figyelem középpontjába. A lírai költemény alapjában véve egy alany önarcképe. Ahogy Babits írja A lírikus epilógjában: „Csak én birok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalomban: / a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam”. Baudelaire verseiben tehát elszórtan a sokféle kijelentés között garmadával találhatott a tanítvány leíró jellegű vagy metaforikus szintre emelt önreflexiókat, s a hozott példák mutatják, hogy ezek a részletek az allegória szabályai szerint épülnek föl. A baudelaire-i önismeret komorabb, rossz lelkiismerettel, bűntudattal terhelt tartalmai tehát akadálytalanul eláraszthatták a parnasszista költészet szabályosabb, tárgyiasabb kompozícióinak kötelmeit szigorúbban betartó, Juhász Gyulát követő szerkezeteit.
Juhász Gyula önarcképei még egy fontos tanulságot tartogatnak. József Attila sem halmoz el versében önmaga fiziognómiai leírásának részleteivel. Juhász még ennél is kisebb mértékben írja le magát külsőleg. Néha épp csak jelzés-szerűen ad támpontot a szem számára. Van valami félreérthető abban, amikor a nyelvi kompozíciókat „önarckép” címmel látjuk el. Egy festő vagy rajzoló összehasonlíthatatlanul több vonását kell ábrázolja képén a tárgyul választott modellnek, akkor is, ha ez önmaga. Ettől eltérően a nyelv lehetővé teszi, hogy a költő akár egyetlen mondatban vagy néhány szintagmában teljes jellemzést adjon modelljéről. József Attila Babitsról nyújtott arcképe örökre emlékezetünkbe ég: „Magad emésztő szikár alak”. Ugyanígy Radnóti Miklós megrendült pillanatképe a halott Babitsról: „Csak csont és bőr és fájdalom”. És hogy olyan példát említsünk, amely akár minta is lehetett József Attila számára, idézzük Ady Az utolsó mosoly című versét: „Megszépül szatir-arcom”. Kiben ne ötlene föl Ady szép férfias feje, amelynek ugyanakkor van valamiféle faun- vagy szatír-szerű árnyalata is?
Egyik írásomban azt a feltevést fogalmaztam meg, hogy az Önarckép voltaképpen főpróba, egy nagyobb, ambiciózusabb vállalkozás előkészülete. Saját énjét úgy ábrázolja, hogy konvencionális táj-elemekből, egy vadromantikus környezet díszleteiből állítja össze. Ám ennyivel nem érte be. Már az Önarckép megírása előtt, a Szépség koldusának megjelenésével egyidejűen, 1922 tél elején megfogamzott benne a szándék egy, az egyetemességet megcélzó nagy kompozíció megalkotására. Saitos Gyula szerint ez Juhász Gyula egyik makói fellépéséhez kapcsolódott, és Juhásznak a fellépést követő, Espersit Jánosnál lefolyt esti baráti beszélgetés során a szegedi költő által a szonettkoszorúról tartott kiselőadásából indult ki. A tanítvány Saitos szerint ekkor elhatározta, hogy ő is megírja a maga szonettkoszorúját, a költői inaséveket befejező mestermunkát. Úgy alakult, hogy a szonettkoszorút szeretve tisztelt mesterének ajánlhatta, amikor az idősebb költő pályájának 25 éves jubileumát ünnepelték. A Kozmosz éneke című, 15 szonettből álló ciklusról van szó.
A ciklus tehát maga is egy önarckép, épp csak hogy metaforikus, allegórikus szintje nem egy stilizált aldunai tájkép elemeiből áll össze, hanem magából a világmindenségből. A Kozmosz, akiről ez az ének szól, vagy aki maga fakad énekre, a lírai én. Anélkül, hogy a részletekbe belemennék – írtam erről egy terjedelmes tanulmányt – csak azt a feltevésemet szeretném megerősíteni, hogy a költő előbb kipróbálta kicsiben önmaga kiterjesztését a világ egy hegyes-völgyes, folyammal szabdalt térségére és az itt zajló meteorológiai folyamatokra és éghajlati viszonyokra az Önarcképben, majd az ezután nem sokára elkezdett szonettkoszorúban mindezt már bolygókkal, égitestekkel, a világegyetem alkotórészeivel hajtotta végre. A Kozmosz énekét sem tekintem költőileg sikeres remekműnek, bár az életmű egyik nagyvállalkozását, a Medáliák, az Eszmélet vagy a Hazám korai előzményét kell látnunk benne. De az én kozmikus kontextusba állítására tett első kísérlet, amelyet a Reménytelenül című versben, majd a Költőnk és korában sikeresen megismételt.
Az önarckép 1923. január 5-én született prototípusa a pálya további éveiben megsokszorozódott, és rendkívül sokféle változatban valósult meg. József Attila élt a negatív önmeghatározás gesztusával (Tiszta szívvel, Nemzett József Áron), Villont követve szerkesztett magáról tréfás sírfeliratot (József Attila), az önbiztatás attitűdjével számolt el helyzetével (A hetedik, Eszmélet), dacot kiváltó életleltárt készített (Végül, Számvetés), vagy ellenkezőleg, rezignáltan vette tudomásul az állapotot, amelybe jutott (Kész a leltár). Ide sorolható az a szokása, hogy születésnapján minden évben egyfajta életösszegzést készített. Villon és Juhász Gyula mintája nyomán testamentumot írt (Íme, hát megleltem hazámat). Élete utolsó éveiben az önértelmezésben egyre ellenállhatatlanabb erővel előtérbe nyomult a bűntudat, s az önismeret lelkiismeretvizsgálattá élesedett. Mindez nem független attól, hogy az alany bensőjében egyre nagyobb teret kaptak az én komplikációi a pszichoanalízis emberképe nyomán. Ha tehát az Önarckép című verset mint a költői fejlődés egyik változatának fontos, első láncszemét szemléljük, a költemény elnyeri méltó helyét, és érdemesnek bizonyul arra, hogy a kései utókor nagy figyelemmel forduljon feléje.
Felhasznált irodalom:
Tóth, Ferenc (2005): „Az otthonom pedig hát ott, Makón van”. József Attila makói évei. Makó, Makó Város Önkormányzata.
József Attila levele József Jolánnak, Párizs, 1926. december 19. In: (2006): József Attila levelezése. Budapest, Osiris.