József Attila feltámadásai
Egy ideig úgy rémlett, József Attila költészete alól – már pusztán múló tárgyai miatt – kicsúszik a talaj; érvénye megrokkan, s a jóléti világ meg sem értheti.
Miféle múló tárgyak lapulnak e költészet alján? Először az éhség jelenik meg, aztán a szegénység, a csonka család, a vegyes családfa, a munkahiány témái, a magány, a hitre áhító hitetlenség, a családalapítás vágya, aztán a pályatörések sokadik fordulatában a szenvedés, boldogtalanság, elégtelenség lidércei, végül a mindenség göncölcsillagzatai alatt a Semmi ásító szakadéka.
Egy ideig úgy rémlett: nem, a huszonegyedik században már lehetetlen a régi szociális, családi, lelki és anyagi hátráltatás, lehetetlen, hogy valaki a Héttoronyban érezze magát s onnan már sose menekülhet. Lehetetlen, hogy valaki a rendre vágyjon és a szabadságra egyszerre, hiszen – úgy rémlett – itt a szabadság, a rend, a béke, itt az ún. önmegvalósulás sok lehetőséget kínáló kánaánja.
És akkor mi történik a szemünk előtt? Újra szegénysorba süllyed a lakosság jelentős hányada, éhezés miatt sokan lopnak, strichelnek, rabolnak. Megélhetési bűnözésről olvasunk, növekvő munkanélküliségről, templomok kiüresedéséről, családok széthullásáról, hivatásrendek szétzúzásáról, a magánosság felfoghatatlan változatairól, a fiatalok közt látványosan terjedő családalapító késlekedésről, pályamódosulásról és pályaelhagyásról, csalódásról és kudarcról, és ismét és ismét a csillagzatok alatt tátongó űr és üresség térhódításáról.
De szeretnék gazdag lenni, / Egyszer libasültet enni… Ki ismerte közvetlen tapasztalatból egészen a közelmúltig ezt az érzést? Kevesen; úgy tudtuk: kevesen. Bátorság! Lesz még olyan munkád, / amelyben kedvedet leled… És ki ismerte ezt? Az elmúlt évtizedekben elszoktunk attól, hogy az országos válsághelyzetek ilyen súllyal jelenjenek meg a költészetben. A látlelet, ahogyan az a Hazámban alakot ölt, úgy rémlett, eltűnt idők könyvekbe szorított, tárgytalan témasorozata, melyet már alig érthet a modern jóléti, állami gondoskodással puhított környezetben az ember. És akkor hirtelen mi történik? Jön a vihar, tajtékja ében, / haragos bírák feketében, / villámok szelnek át az égen, / mint fájó fejen a kinok, / utánuk bársony nesz inog, / megremegnek a jázminok.
József Attila utókorának hihetetlen, váratlan és kegyetlen fordulata, hogy verseinek tapasztalati anyaga újra szemünk elé ömlik saját életünkben, és megint pontosan az ő eszméletével felfoghatóvá és leírhatóvá durvul az a külvilág, amelyet már-már történelmi holdbéli tájnak véltünk, a múlt örök szégyenének, megszenvedett és kiokosító büntetésnek. Újra elvándorolnak legjobbjaink, újra tüntetők mozgatják az utcát, nemcsak gyalogosok, újra tanácsos hallgatnunk mellékidentitásainkról, ellenben derűre-borúra meg kell vallanunk magyar főidentitásunkat. Újra – és több nemzedék számára először – közelről láthatjuk, hogyan uszulnak ránk régi-új ordas eszmék, és megint átéljük, hogy aktákba írják, miről álmodoztunk… és naponta rettegünk attól, mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogunk sérti meg. Ismét szemtől szembe állunk létünk dilemmáival, és alig látjuk az értelem jövőjét ettől a belső rengéstől.
József Attila költészete az egész lét megrendülését elemzi és részletezi látnoki erővel, – és mi most, a huszonegyedik század elején visszalopakodni látjuk a kárhozatot. Nagy költők a létrendülésnek ezt a forró, mardosó ürességét a semmi képzetével is körülírták.
De József Attila nemcsak azért örök, mert nagy erővel mutatja fel az élet megsemmisítő vonatkozásait; nemcsak a Semmit, a névtelen fájdalmat képes megidézni lenyűgöző változatokban. Hanem még mit? Talán úgy mondanám, az emberi szféra világosabb oldalát, a mi-jó-dolga-van-Attilának-érzést. Költészetének ez a kitörölhetetlen életvonala már első kis versében is felbukkan, és aztán – más-más nevek alatt – megmarad a végsőkig. Ennek lehet neve derű, vagy hűség, vagy tisztaság, vagy szerelem, vagy tudás iránti vágy, vagy a kegyetlenség elutasítása, vagy az emberi fölszabadulás képzete, vagy az ember-lettem-a-szerelemben-féle önbíztató fordulatok, vagy a boldogság és az örök dolgok egyidejű emlegetése.
József Attila nem csak a nagy társadalmi és egyéni-emberi földrengések természetét ismeri, hanem a megmaradás ellenpontjait is, a megbocsátás, a gyermeki ragaszkodás, az igazságkereső emlékezés, mondjuk általánosabban: egyfajta emberségtudó békesség szempontjait. Ne legyen bennetek kegyetlenség / És irgalmasság se legyen bennetek. /…/ Az irgalmasok irgalmasságra várnak, / Ti pedig éljetek úgy és úgy tegyetek, / Hogy ne legyen szükségtek irgalomra / S ne legyen miért irgalmazni nektek – mondja a Tanításokban. Költészete mélységek, sőt szakadékok felé mutat, de ugyanakkor mindig a magasságra néző szelídség, a gondon túlemelkedő erő és az egyetemes bizalom gesztusával. A Semmiben is a Mindenség részét látja, a bánatban is a derítő levegőt, és szinte Loyolai Ignác-i öntudattal pillantja meg a legkisebb dolgokban is a legnagyobbat. A mindenség oly tisztán és üdén / csillog, mint harmatcsepp a menny levelén.
Misztikusokra emlékeztető kései beszédmódja az emberi lét ellentétes tapasztalatait emblémaszerűen tömör, megjegyezhető tökéllyel foglalja versbe. Nagysága nem csupán abban áll, hogy a szellemi amplitúdók végpontjait egymás mellett tudja emlegetni, hanem abban is, hogy tudását azonnal bevésődő alakzatokban képes elhelyezni a versben. Bámulatos feltámadásainak ez is egyik oka lehet: ő az a költőnk, akinek legtöbb sora ragad meg rögtön az emlékezetben. De ez már messzebb vezetne, a költészet nagy formai titkaihoz. Ahhoz a varázslathoz, amely egy költő kezén másneművé teszi hétköznapi szavainkat, és gondolati-erkölcsi találatokból költői igazságokat állít elő. De erről egyszer majd máskor, – ma elégedjünk meg azzal, hogy kimondjuk: József Attila születésnapján mindig úgy tűnik, nemcsak egy-egy költő, hanem az egész költészet feltámad halottaiból.
Elhangzott 2011. április 11-én a József Attila Társaság felolvasóestjén a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban.