Halottaink – Megemlékezés a József Attila Társaság 20. évfordulóján
Kedves Barátaim!
Már évek óta nyomaszt, hogy a „Z” és „Alfa” meg az utánuk következő nemzedékek érdektelensége folytán többé-kevésbé, de valamennyien felejtésre vagyunk ítélve. Két meghökkentő mai példára is hivatkozhatok. A minap történt a Momentum néhány politikusának megbeszélésén, hogy amikor fölmerült Hankiss Elemér neve, a többség nem tudta, kiről van szó. Fiatal újságírók körében pedig az derült ki, hogy fogalmuk sincs Jancsó Miklósról. Nem tudom, hogy mit és mennyit tehetnénk a kollektív amnézia ijesztő terjedése ellen, de valamit mindenképpen tenni kellene. Most, Társaságunk alapításának 20. évfordulóját ünnepelve, szeretnék jó példával elől járni. Megkísérlem Társaságunk elhunytjait és érdemeiket röviden felidézni, természetesen a magam szubjektív szemszögéből, szeszélyes sorrendben.
Először a korban előttem járókról fogok beszélni. Egy ritka nevezetes alkalommal kezdem. 2005-ben, a József Attila-centenárium évének legvégén, december 19-én az Illyés Gyula Archívumban összegyűltünk, hogy megünnepeljünk három kiváló személyiséget, akik talán a legtöbbet tették a költő életművének és emlékének ápolásában. Fejtő Ferencet Tverdota Gyuri méltatta, Szabolcsi Miklóst Beney Zsuzsa, Németh G. Bélát pedig jómagam. Mindhárman megkapták a József Attila Társaságnak erre az egyetlen alkalomra készült emlékérméjét, Szöllősy Enikő szobrászművész alkotását. Fejtő Ferenc és Németh G. Béla személyesen vették át, a már elhunyt Szabolcsi Miklós nevében özvegye, Szabolcsi Hédi. Nem sokkal később, 2008-ban Fejtő is, Németh is meghalt. Már jó ideje az Archívum sem létezik.
Megemlékezésemet nem véletlenül kezdem velük, mivel vitán felül álló példaképek. Amikor elfogadták az emlékérmet, valójában ők tüntettek ki minket. És azt szerettük volna – ezt ma sem gondolom másképp −, hogy Társaságunknak ők adják a minőséget jelentő márkanevet. Bár a munkásságuk mindannyiunk előtt jól ismert, engedjék meg, hogy néhány mondattal róluk is szóljak.
FEJTŐ FERENC (1909-2008) nemcsak közeli barátja volt József Attilának, hanem hűséges és méltó társa is mind az eszmék terén, mind pedig a lapszerkesztői tennivalókban. A költő halálát követően ő írta az első és mindmáig az egyik legkitűnőbb pályaképet. Jóllehet 2005-ben már kilencvenhat éves volt, a centenáriumi ünnepségek fáradhatatlan motorjának bizonyult, úgy is fogalmazhatok, hogy szinte a hátán vitte az ünnepségsorozatot. Ő maga is a sors kivételes kegyének fogta fel, hogy megérte ezt.
SZABOLCSI MIKLÓS (1921-2000) sem panaszkodhatott a szerencsére, hiszen sikerült befejeznie emberpróbáló vállalkozását, a költőről írt, négy vaskos kötetben megjelent monográfiáját. Kezdetben gyanakodva fogadtam a túlságosan részletezőnek talált életrajzi fejezeteket; ma nem győzöm kellőképpen méltányolni azt a hatalmas és hiteles információtömeget, melyet az akkor még élő tanúktól be tudott gyűjteni.
NÉMETH G. BÉLÁval (1925-2008) már csak azért is elfogult vagyok, mert ő volt a mesterem. De azt gondolom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy fordulatot hozott József Attila költészetének értelmezésében, amikor a költő kései korszakát merőben új megvilágításba helyezte és a legapróbb árnyalatokig hatoló alapossággal elemezte.
Saját korosztályomból elsőként VALACHI ANNÁról (1948-2018) kell megemlékeznem, akitől a József Attila Társaság alapításának ötlete származik, és társelnökeként vett részt a megvalósításában. Újságíróként ismerkedtem meg vele, együtt dolgozott feleségemmel a Magyar Hírlap szerkesztőségében. A rovatban általános tisztelet övezte, amiért a munkájával járó állandó rohanás és a két gyermeke gondos nevelése mellett is időt és energiát tudott szakítani arra, hogy tudományos fokozatot szerezzen. Csak később vált világossá, hogy az erejét ehhez részben hű társából, Horváth Dávidból, a kiváló fotográfusból merítette. Nemcsak életük alkotott harmonikus egységet, hanem haláluk is csaknem egymásba ért.
Anna irodalomtörténeti kutatásai igen szerteágazóak voltak, de leginkább József Attilának a nőkkel való kapcsolata foglalkoztatta, több könyvet publikált erről. Elsőként a József Jolán pótanya szerepét bemutató és méltányoló könyve keltett figyelmet. A „Miért fáj ma is?ˮ című, a költő pszichoanalitikus iratait dokumentáló és értelmező kötetből az ő tanulmánya volt számomra a legizgalmasabb. Feltételezése szerint Rapaport Samunak 1936 tavaszán megjelent második pszichoanalitikus könyvét is József Attila magyarította, aminek baljós jelentést ad, hogy a könyvben fontos szerepet játszik a freudi halálösztön, és ennek átélése végzetes hatással lehetett a hipochondriára és utánzási vágyra egyaránt hajló költőre.
Társaságunk idősebb nemzedékébe tartozott BENEY ZSUZSA (1930-2006), neki is meghatározó szerepe volt az alapításban, és 2006-ban bekövetkezett haláláig ugyancsak társelnökünk volt. Mint jelentős költő és megbecsült orvos különösen nagy érzékenységgel közelített a költő bonyolult személyiségének problémáihoz. Nem véletlen, hogy a monográfiája utolsó kötetében Szabolcsi Miklós messzemenően támaszkodott az ő verselemzéseire. A Flóra-jelenségről is elsőként Beney Zsuzsa írt tárgyszerűen, nem kis botrányt keltve vele. Nagyra értékeltem, hogy jóllehet Szabolcsi és Valachi mellett leginkább ő preferálta a pszichológiai megközelítést, mégis volt bátorsága kimondani, hogy a költő kései költészetében az ártatlan bűn megélése nem lélektani, hanem metafizikai kérdés.
József Attila pszichoanalitikus tájékozódása érthetővé teszi, hogy több kitűnő hivatásos pszichológus tagja is volt Társaságunknak. Elsőként SZŐKE GYÖRGYöt (1935-2008) említeném, aki irodalomtörténésznek is elsőrangú volt. Ő is legszívesebben a kései József Attilával foglalkozott, elsőként értelmezte behatóan az ún. „hiányt összegező” verseket, a költőileg megkonstruált anyakép és apakép alakulását. Különösen közel állnak hozzám azok az írásai, amelyekben nagy erudícióval vizsgálja Kosztolányi és József Attila költészetének egybecsengő sorait. Megkísérelte újraértelmezni a költő kórrajzát, és élesen kikelt az ellen a felfogás ellen, amely a költő mentális hanyatlását környezete stigmatizáló hatásával magyarázta.
A másik pszichológus halottunk GARAI LÁSZLÓ (1935-2019). Ő volt az, aki eszmetörténeti szempontból már az 1969-ben megjelent személyiség-lélektani könyvében számot vetett József Attila Egyéniség és valóság című cikkének koncepciójával. Úgy vélte, hogy a költő valójában a marxizmus saját pszichológiáját próbálta megteremteni, amihez csak analógiának használta a pszichoanalízis tanát. Garai volt az első abban is, hogy a közfelfogással szembeszállva meggyőzően érvelt József Attila identitásának különleges volta mellett.
A költő freudomarxista tájékozódásáról elsőként ERŐS FERENC (1946-2020) publikált úttörő tanulmányt. Jóllehet formálisan nem volt tagja Társaságunknak, de szorosan együttműködött velünk, így őt is a halottaink közé számíthatjuk.
Talán nem tévedek, ha úgy vélem, hogy a legfontosabb közös szakmai vállalkozásunknak a József Attila 1930 és 1937 közötti értekező prózáját feldolgozó kritikai kiadás tekinthető. Ennek előkészítésében Szőke Gyuri és Valachi Anna mellett még két elhunyt társunk játszott fontos szerepet, Farkas János László és Rigó Béla. A könyv előszavában nem is mulasztottuk el feltüntetni nevüket.
FARKAS JÁNOS LÁSZLÓ (1941-2012) mindenekelőtt filozófus volt, aki ragyogó intellektusa és szerteágazó tudása révén egyaránt otthon volt az esztétika és a szimbolikus logika, az irodalomelemzés és a tudományfilozófia világában. Ő mutatott rá elsőként Schmitt Jenő Henrik ideális anarchista tanításának meghatározó hatására és cáfolta a költőre ugyancsak befolyást gyakorló Pauler Ákos jártasságát a modern logikában. Jancsi írta az egyetlen, mindmáig referenciának számító tanulmányt József Attila fordítói teljesítményéről. Korai halála már csak azért is nagy csapás volt számunkra, mert nélkülöznünk kellett elmélyült tudását a költő marxizmusáról szóló jegyzeteinkben. Emlékének azzal is adóztunk, hogy kötetbe gyűjtve kiadtuk a József Attiláról szóló tanulmányait.
RIGÓ BÉLA (1942-2017) egyszerre volt költő, író, műfordító, lapszerkesztő, irodalomtörténész és még megannyi más foglalatosság és próbatétel ezerarcú szereplője. Tőle is sokat tanulhattunk, mindenekelőtt verstechnikai és eszmetörténeti kérdésekben. Arany János és József Attila költészetén nőtt fel, meg persze Romhányi Józsefén, akinek műveit gondozva nem csupán rokoni kötelezettségének tett eleget, hanem a maga eredendő akrobatikus nyelvi ösztönének is. A magas és populáris irodalomban egyaránt nagyra értékelte az elsőrendű teljesítményt, és maga is mindkét területen hasonló színvonalú művek előállítására törekedett.
Nem maradhatnak említetlenül azok az elhunyt társaink sem, akik talán kevésbé voltak előtérben, de Társaságunk önzetlen, segítőkész, szeretetreméltó tagjaként segítették munkánkat. SAPHIER MÁRIÁt (1948-2018), aki tanítványom volt az ORZSE művelődéstörténeti tanfolyamán, én beszéltem rá, hogy csatlakozzon hozzánk. Férjével, Saphier Dezsővel hozták létre a kiállításokon ritka festményeket felvonultató neves Saphier Gyűjteményt. Mária nemcsak a képzőművészetben volt otthon, hanem a 20. század eleji irodalomban is. Kitűnő szeme volt az apró szövegösszefüggések felismerésére; neki köszönhetjük József Attila egyik nyelvkritikai forrásának, Kertész Manó szövegének megtalálását is.
Hasonlóképp fájdalmas veszteségünk SCHULCZ KATALIN (1954-2020), aki nemcsak közeli barátom volt, hanem hosszú időn át a munkatársam is az Irodalomtudományi Intézet értékszociológiai csoportjában. Kritikai kiadásunk elkészítésében is kamatoztatni tudta kivételes német nyelvtudását. Kati látszólagos törékenysége egy rendkívül szívós, fegyelmezett, barátait és ügyeit mindenkor vállaló embert takart. Bár nem volt kifejezetten vitázó alkat, nem egyszer voltam tanúja annak, hogy milyen határozott és megalapozott véleményt formált szakmai és közéleti kérdésekben.
Végül meg kell emlékeznem DÓRA JÓZSEFNÉ MAKAI ZSUZSANNÁról (1929-2015), Társaságunk tiszteletbeli tagjáról, aki a család képviseletében a lehető legnagyobb érdeklődéssel figyelte munkánkat, hozzá is szólt, ha életrajzi kérdések kerültek terítékre, s egyáltalán nem rendítette meg, sőt bátorítóan fogadta, amikor kritikus észrevételek is elhangoztak a költőről. Gábor fia ma is elmaradhatatlan résztvevője összejöveteleinknek.
Azzal fejezném be áttekintésemet, hogy igyekeztem mindenkiről megemlékezni, aki közvetlenül részt vett Társaságunk életében. Külső tagjainkról szándékosan nem szóltam. Remélem, hogy a bemutatott jeles arcképcsarnok kellőképpen érzékelteti: hányféle és mekkora kvalitású tehetségeket vonzott munkánk, pontosabban közös szenvedélyünk: a költő emlékének elevenen tartása. S bár veszteségeink súlyos korlátokat emelnek további működésünk elé, mégis arra – elsősorban arra − köteleznek, mindent meg kell tennünk azért, hogy méltóak maradjunk hozzájuk.
Elhangzott a József Attila Társaság fennállásának 20. évfordulóját ünneplő eseményen, 2024. január 15-én.