A kezdet. József Attila találkozása a pszichoanalízissel
József Attila pályáján a húszas-harmincas évek fordulóján két olyan horderejű fordulat ment végbe, amely döntő módon változtatta meg gondolkodását és alkotói gyakorlatát. 1930 második felében bekapcsolódott az illegális kommunista párt munkájába és ezzel párhuzamosan a marxi eszmék rendszeres és elmélyült tanulmányozásába kezdett. Egy év sem telt el, amikor írásaiban megjelentek a mélylélektan iránti tájékozódás első nyomai. Előadásomban a pszichoanalitikus orientáció kezdeteit szeretném rekonstruálni.
Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a pszichoanalízis iránti nyitottság nem természetes és nem esetleges történés volt. Vas István az ő személyes kapcsolódására emlékezve olyan kifejezést használ, amely banalizálja az eseményt. A pszichoanalízis – úgymond – benne volt a kor levegőjében. Azaz spontán légvétellel meg lehetett fertőződni a divatos beszédtémában lappangó kórokozóktól. A jelenség, amelyre ez a közkeletű kép hivatkozik, létezik. A legkorábbi adatra, amely ezt az atmoszférikus érintkezést bizonyítja, Szigeti Lajos Sándor hívta fel a figyelmet. A Csönd című, 1923 elején megjelent rövid életű folyóiratban olvashatta a költő szegedi fiatal barátja, Hont Ferenc A költés pszichikai okai című írását, amely a freudista ihletmagyarázat iskolapéldája. A költő Hont szerint „szabadjára ereszti gondolatait”. A költés – úgymond – tudatalatti működés. A tudatnak csak racionalizáló, rendező szerepe van. Az alkotás egy szexuális részletösztönnek, a mutogatási kedvnek átszellemített formája. Óvakodnék azt javasolni, hogy a koraérett szegedi ifjú írásából vezessük le a költő érett korszakának líraelméletét, annak ellenére, hogy a Csöndnek ebben a számában jelent meg Önarckép című verse, és annak ellenére, hogy pályázott a hamarosan megszűnt folyóirat szerkesztői állására.
Azoknak a soroknak sem tulajdonítanék komolyabb jelentőséget, amelyeket az 1926 őszén Párizsból Bécsbe Gáspár Endrének küldött levelében olvashatunk: „Hát itt a népköltő egy bötűt sem mond arról, hogy fáj a szive (amilyen elemekből ma már Freud és a pszichoanalitikusok tanainak ismerete után könnyü verset irni s az ilyen versek egymástól csak nyelvileg különböznek)”. Számos momentumot találunk a fiatal József Attila környezetében, amelyek révén a mélylélektannal érintkezésbe léphetett. Elég megemlíteni barátságát Németh Andorral, aki Bécsben magával Adlerrel folytatott terápiás kapcsolatot, s több publikációjában foglalkozott Freud munkáival. Ugyanígy az intellektuális kíváncsiság, a felületes tájékozódás szintjén maradt a Vágó Márta baráti körében a pszichoanalízisről folytatott beszélgetések során. József Attila esetében pontosan meg lehet jelölni azt a két tényezőt, amelyek folytán ez a diffúz intellektuális érdeklődés intenzív odafigyeléssé fordult át.
Az egyik a költői hivatás. József Attila makói gimnazista kora óta tudatosan és elszántan egy lapra tette föl életét: a lírai költészet művelésére. A lírikus saját énjén átszűrve jeleníti meg a világot. Az első személy úgyszólván a munkaeszköze. Nem teheti meg, hogy előbb vagy utóbb ne tudatosítsa viszonyát a verset alkotó és a versben tevékenykedő alanyhoz. A pályakezdő spontánul belenő egy hagyományba, s szinte alvajáró módjára az általa kiválasztott minták nyomaiba lépked. József Attila énje pályája első szakaszában háromféle viszonyt alakított ki a világgal. A századelő esztétizáló törekvéseinek keretében kialakult objektivizmust követve, sokkal kevésbé a fiatal Babits, még kevésbé Füst Milán nyomán, elsősorban Juhász Gyula dél-alföldi parnasszizmusát elsajátítva, versei egy részében tartózkodott az első személy direkt megjelenítésétől. Impresszionizmussal színezett életképek sorát alkotta meg (Perc). Másik verstípusában ellenkezőleg, a lélek dimenzióját tárta föl, a belső világot, Baudelaire módján allegorikus táji díszletekkel ruházva föl (Önarckép). A harmadik típus akár társadalmi jelentéssel (Fiatal életek indulója), akár irracionális módon (Lovas a temetőben) az Ady-féle cselekvő, sorsával birkózó emberként mutatta fel énjét.
Nincs terünk annak szemléltetésére, hogy az avantgárd befolyása hogyan fejlesztette tovább és erjesztette szét ezt a kezdeti hármasságot. A költő azonban szükségesnek érezte, hogy a legfőbb költői eszköze, az első személy összhangba kerüljön a korszerű emberképpel. A tárgyiasság, tettrekészség és bensőség hármassága már az új, korszerű személyiség-képlet birtokában állt helyre érett korszakában.
A fordulat bekövetkeztében egy másik folyamatnak is fontos szerep jutott: a betegségnek és a gyógyulásra törekvésnek. József Attila betegségét, a pszichoanalitikus terápia tényéből visszakövetkeztetve, a lélek szenvedéseként könyveli el a köztudat. A tünetek végső oka – legalábbis részben – kétségkívül lelki eredetű volt, de a panaszok a költő szervezete rendellenes működéséből származtak: az emésztőrendszerben jelentkeztek. Az okoknak volt egy erőteljesen társadalmi vonatkozása, a szegénység: a rendszertelen étkezés, a kemény koplalások és nélkülözések, amelyektől a fiatalember főleg bécsi és párizsi tartózkodása idején szenvedett. Jolán nővérének írt párizsi leveleiben gyomorbántalmakra panaszkodott, és a család orvos barátjával emiatt – úgymond – táv-terápiát folytattak. A nélkülözés a költő hazatérése után is folytatódott, és a tünetei fölerősödtek. Nem tudta lenyelni az ételt, gyomorfájdalmak gyötörték, kínzó székrekedések bántották. Egész tápcsatornájában jelentkeztek olyan tünetek, amelyektől a költő szeretett volna megszabadulni. Orvosi vizsgálatoknak vetette alá magát: „amikor kivizsgáltattuk Attila gyomorbaját, az orvos megállapította…, hogy Attila – ezekkel a szavakkal – félig éhen van halva” – írja Szántó Judit. Rapaport doktor diagnózisa szerint ellenben a költő betegsége pszichoszomatikus jellegű, azaz lelki okok rejlenek a súlyos emésztőrendszeri tünetek mögött.
A pszichoanalízis felé tett fordulat azonban nem észrevétlen gördülékenységgel, hanem drámai módon, akadályok leküzdése árán történt. A húszas évek végén kettős gát zárta el a költőt Freud tanainak méltányolásától. A Vágó Márta-kapcsolat idején a fiatalembert erős logikai platonista, antipszichologista befolyás érte. Pauler Ákos tiszta logikára épülő bölcseletét követte, majd ehhez kapcsolódott a husserli fenomenológia hatása, amelyet Vágó Márta baráti körében folytatott eszmecserék erősítettek föl nála.
Az adott keretek között a lényegre szorítkozva úgy fogalmazhatunk, hogy a Vágó Mártával folytatott levelezésük értelmében a világ két végletre hasítható. Egyik oldalról az egzisztencia tartományára, a történeti, az esetlegességeknek kiszolgáltatott, ingatag, változó létezésre, a másik oldalról az abszolútum, az Isten metafizikai szférájára: „az ember egyszerre él az életben és az örökkévalóságban – írja a költő 1928. október 10-én kelt levelében – …mindent úgy tegyen, mintha csak egy élete volna, éspedig nem történeti, hanem örökkévalósági, tehát lehetőleg ne fizikai, hanem szellemi, fizikai csupán annyi, amennyi saját egyéni történeti életéhez szükséges.”
A szociológiát és a pszichológiát azok közé a tudományok közé sorolja, amelyek az egzisztencia, a történeti életű ember ügyeivel foglalkoznak, s ezért ezeket kizárja érdeklődési köréből: „Én nem hiszek a pszichológiában és a hasonló tudományokban” – jelenti ki. Mártát is felszólítja: „ne akarj most pszichológiával megismerni, mert azzal csak a mechanikus, fizikai életű embert lehet”. Nem állja meg tehát a helyét az a feltételezés, hogy József Attila csak a pszichologizmust, tehát a saját illetékességi területén túlterjedő lélektant utasítaná el, s így menlevelet adna a pszichoanalízisnek. Ez a kategórikus pszichológia-ellenesség még az 1930 őszén írt első nagy, marxista igényű tanulmányában, az Irodalom és szocializmusban is hangsúlyosan jelen volt.
Ekkor állt be jelentős változás a költőnek a lélektanhoz való viszonyában. Az abszolútumhoz való igazodás elve ugyan érvényét veszítette, s ennek nyertese a történeti létű ember problémáival foglalkozó tudományok, a közgazdaságtan, a szociológia vagy a művelődéstörténet voltak, de a pszichológia ekkor még nem nyert feloldozást. Annak ellenére sem, hogy a pszichológia-ellenes költő meglehetősen következetlenül, az Irodalom és szocializmusban Wilhelm Wundt pszichológiájára hivatkozott. A marxista fordulat átrendezte, de egyúttal meg is hosszabbította a pszichológiaellenességet. József Attila elfogadta Marxtól az emberi lényeg meghatározásának szükségességét, és azt a meghatározást, amelyet a 6. Feuerbach-tézis nyújt: „az emberi lényeg nem valami, az egyes egyénben benne lakozó elvontság. Az ember lényege a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége”. A mozgalom ideológiája, amelybe a költő bekapcsolódott, ezt a meghatározást úgy értelmezte, hogy az ember lényege maradéktalanul visszavezethető a társadalmi viszonyokra. Ebben a képletben nincs helye – úgymond – individualizmusnak, azaz az egyén külön problémáival való bíbelődésnek. A társadalmi viszonyok radikális átalakítása megoldja az egyes emberek személyes problémáit. Nagy Lajos gúnyolódott a lélek és a gazdaság kapcsolatának ilyen primitív rövidre zárásán. Megbotránkozott azon, hogy egy asszony tériszonyát az ideológia hajlamos a kapitalista gazdasági viszonyokra visszavezetni.
A neofita József Attilától azonban nem állt távol az ilyen leegyszerűsítő gondolkodás. Ezt az időszakot a költő élettársa problémátlannak állította be: „Vidám volt és sokat tanult, életünk boldog korszaka volt.” József Attila a Jaurès-munkaközösségben tartott Gartner Pál „előadáson igen analyzis ellenes volt – írja Naplójában Szántó Judit. – Volt egy közbeszólása, amit az orvos »a szexuálisan elnyomott ifjúságról« tartott, amelynek lényege mégis az volt, mintha impotens és beteg volna a mai generáció. Attila: »Más az, ha egy ember, nyolcszobás lakásban, hol gőzfűtéses meleg van, és ő már mint a gazdag a dunna alatt vacog. És más, ha egy ember télen kiskabátban az utcán vacog.« Lakást az ifjúságnak! ezzel fejezte be! Persze nagy taps után sietett felém, akkor még boldogan éltünk és így is éreztük igazunkat.” Az élettárs Visszaemlékezésében felidézve ezt a jelenetet, hozzáteszi: „Akkor Attila még távol állt a freudizmustól… A következőket mondta: »A munkásoknál ne beszéljünk nemi nyomorúságról. Oldjuk meg szociálisan a kérdéseket és akkor ez megszűnik előadásanyag lenni.«” Az ilyen megnyilatkozások mögött az emberi lényegről mint a társadalmi viszonyok összességéről alkotott, az illegális mozgalomban közkeletű, Marxra hivatkozó, vulgarizáló felfogás állt.
A harcias, tettre kész forradalmárnak a rendőrség 1931. május 8-án elkobozza Döntsd a tőkét, ne siránkozz verseskötetét, és szerzőjét vád alá helyezi. A megtérés-szerű fordulat a pszichoanalízishez való viszonyában nem sokkal ez után következik be. A költő villamoson véletlenül összetalálkozik Juhász Gyula baráti körében megismert régi szegedi ismerősével, Rapaport Samu doktorral, és ezután felkeresi őt otthonában, ahogy Nikodémosz, a farizeus este, titokban meglátogatta Jézust a János Evangélium szerint. Mi történhetett e látogatás során? Mi sem természetesebb, mint hogy az ember egy belgyógyásznak gyomor- és bélbántalmairól panaszkodik, s hogy az orvos vélekedik a tünetek okairól. Az egészség-betegség reláció kiemeli az alanyt társadalmi kontextusából és biológiai vonatkozásaiban beteg egyénként állítja az orvosi figyelem centrumába. Ha a vendég elfogadja ezt a szereposztást, ezzel saját személyének, gyógyulása ügyének önálló jelentőséget tulajdonít. Az eset szinte banális, és nem feltétlenül következik belőle semmilyen fontos új fejlemény.
Az esemény reflektálatlanul belesimulhat az élet hétköznapi ügymenetébe. A költő változatlanul kitarthatott volna az emberi lényegnek a társadalmi viszonyok összességeként való meghatározása mellett, és közben tudomásul vehette volna az orvosi vélekedést is. Ennél nagyobb következetlenséggel nem is olyan régen, 1930 őszén is találkozhattunk, a pszichológia-ellenes kirohanások szomszédságában történt Wundt-hivatkozás kapcsán. Hogy mégsem ez történt, abban szerepe lehetett annak, hogy Rapaport nemcsak belgyógyászatban, hanem egyúttal lélekgyógyászatban is kompetenciát tudott felmutatni. A testi tünetek lélektani okokra visszavezetése során meggyőzően tudott érvelni. Ezen kívül pénzkereseti lehetőséghez is juttatta vendégét. Felkérte arra, hogy készülő könyvét, amely az ideges eredetű gyomor- és bélbajokról szólt, nyelvileg, stilárisan feljavítsa. Miután a szomatikus és a pszichés dimenziók között a hidat Rapaport megteremtette, királyi utat kínált fiatal barátjának arra, hogy felismerje magán a készülő könyvben felsorolt tüneteket, a hozzájuk fűzött lélektani magyarázatokkal. Tény, hogy a találkozás a Szegedről Pestre áttelepült orvossal kizökkentette a költőt eddigi gondolkodásmódjának kerékvágásából.
Az emberi lényeg szociológiai redukcionizmusán rés keletkezett. Nem tagadhatta le a költő, hogy szenved, hogy személyiségében baj támadt. Nem hitegethette magát tovább azzal, hogy a mozgalomban otthonra találva harmóniába került a világgal, hogy maradéktalanul feloldódott a társadalmi viszonyokban. Az első személynek olyan negatív tapasztalatai körvonalazódtak, amelyek a társadalmi viszonyokon és az osztályöntudaton, tehát a normatív én körén túl helyezkedtek el. Érvényét vesztette az anatéma, amely alatt mindeddig a lélektani problematika szenvedett. Az emberi lényeg utópikus meghatározásáról nem mondott le, de be kellett látnia, hogy a kérdést nem tudja tisztázni a pszichológiai szféra egyszerű kiiktatásával. Jól szemlélteti ezt az állapotot a Döntsd a tőkét-kötetben megjelent Végül című vers forradalmi cselekvést sürgető zárását: „köszörülöm a kasza élit”, megelőző tünetegyüttese: „Két naponként csak egyszer ettem / és gyomorbajos lett belőlem. / Éreztem, forgó, gyulladásos / gyomor a világ is és nyálkás, / gyomorbeteg szerelmünk, elménk / s a háború csak véres hányás. / S mert savanykás csönd tölti szánkat”.
A betegségtapasztalat mellett a másik olyan önmeghatározás, amelyről nem mondhatott le, a költői hivatástudat. Éppen a politikai elköteleződés ébresztette rá arra, hogy az egzisztencia és az abszolútum pólusaira épített tiszta költészeti koncepció, amely szerint a műalkotás a világegyetem szemlélhető mása, nem tartható fönn abban a formában, amelyben még az Irodalom és szocializmusban kifejtette, mert a közösség sorsát befolyásolni kívánó kompozíciók megalkotása elé akadályokat gördít, elszegényíti a tematikai repertoárt, az életidegenség sterilizáló következményeivel jár. Poétikai törekvéseinek új irányt kell szabni, amely lehetővé teszi a világgal való személyesebb, közvetlenebb érintkezést, módot ad a közösség sorsának hathatós befolyásolására. Újra kell értékelnie a lírai én szerepét a versekben.
A pszichoanalízis felé tett fordulatnak olyan előfeltétele is volt, amellyel a József Attila-kutatás mindeddig nem számolt eléggé, részben mert magától értetődőnek tűnt, részben ellenkezőleg, mert a kutatók egy része érdekelt volt abban, hogy ennek az ellenkezője igazolódjék be. József Attila szinte szélsőséges, intranzigens materializmusáról van szó. Talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy a társadalmi létezés és a kulturális jelenségek alapjaként a költő a természettel számolt. Engels szavait kölcsön véve: „a természet az az alapzat, amelyen mi emberek, magunk is a természet termékei, sarjadtunk; a természeten és az emberen kívül semmi sem létezik”. Ez a felfogás jól illeszkedett a freudi tanításhoz, és ahhoz a mélylélektani irányzathoz, a stekeli pszichoanalízishez is, amelyhez Rapaport Samu kapcsolódott.
Az illeszkedés fokozott figyelmet érdemel. Ennek köszönhető, hogy József Attila materialistábbnak bizonyult a materialistáknál. Hort Dezső könyvéről 1935-ben közölt recenziójában azt a meglepő kijelentést teszi, hogy „Marx felfogása tehát materiális léthez kapcsolt objektív idealizmusnak tekinthető inkább, amelyet az választ el a Hegelétől, hogy középpontja nem a kozmikus, hanem a szociális lét, vagyis az ember.” Látszólag terminológiai pontosítás ez, de látnunk kell benne a kritikai elemet. József Attila itt materialistább Marxnál. Ez az intranzigens materializmus nem alakulhatott ki a marxizmushoz illesztett pszichoanalízis nélkül. József Attila az ember 1931-től kezdve konzekvensen test-lélekként fogja fel, azaz olyan intelligens lényként, akinek lelki és szellemi megnyilvánulásai mélyen a szervezetben, a biologikumban gyökereznek. Persze furcsa materializmus ez, olyan, amelyet Bergson vitalista filozófiája erősen befolyásolt. Az ember testi mivoltáról a költő erős biologista hangsúlyokkal gondolkodik. A francia életfilozófus is csak azt a meggyőződést erősítette benne, hogy az ember társadalmi lény, amely a természet talaján és közegében él. Akárcsak az anarchista földrajztudós, Elisée Reclus, aki szerint az emberi faj a Föld leánya.
A költő utolsó nagy értekezése, a befejezetlenül maradt Hegel – Marx – Freud mutatja, hogy az emberi lényeg meghatározásának kitágításában a társadalmi viszonyok összességétől a természeti dimenzió irányában meddig jutott el József Attila pályája végéhez közeledve: A 6. Feuerbach-tézis meghatározását ebben az írásban is érvényesnek ismeri el: „Mi az ember? – teszi föl a kérdést Marxra vonatkozóan – »A társadalmi viszonyok összessége« – mondja”. Ezzel a meghatározással azonban a marxi gondolatrendszer több éves tanulmányozásának eredményeképpen nem éri be, mert Marx is és Engels is számos ponton kitágították az emberi lényegről adott meghatározásukat.
József Attila egyetértőleg támaszkodik ezekre a kiterjesztő helyekre, de még ennél is tovább lép, és a pszichoanalízis belátásai felől kritikailag lép túl a marxi felfogáson. Feuerbach – írja a Hegel – Marx – Freudban – az emberi lényeget keresve „elszakította az emberi erkölcsöt a természetben működő észtől”. Marx ezt a szakadékot el akarta tüntetni, de József Attila szerint „ujabb szakadékot hasitott” természet és társadalom között. Az emberi lényeg nem csupán a társadalmi viszonyok összessége, hanem a természetieké is. A marxi szakadék abban áll, hogy ő a természetet a társadalomban élő emberek környezetének tekinti csupán, mint előfeltételt veszi számitásba. A természet azonban nemcsak »számunkra« van adva, hanem velünk, lényegünk szerint is, – testsulyunkkal pl. adva van a tömegvonzás, – ösztöneinkkel, biologiailag határozott mivoltunkkkal pedig egymáshoz s az egyéb természethez való, a társadalom közvetitése nélkül, sőt annak ellenére fönnálló kapcsolataink.”
A Hegel – Marx – Freudban elért végeredményt, az ember természetbe gyökerezettségéről és a lélek ösztöni alapjáról egy egyáltalán nem egyszerű fejlődési vonal kapcsolja össze a kezdettel, a Rapaporttal történt találkozás révén tett fordulattal, de a hidat az ember mint társadalmi viszonyok összessége, tehát osztályegyed, és a testi sajátosságokkal rendelkező és ösztönkésztetésekkel terhelt autonóm lény között az emésztési betegségtüneteket lelki okokra visszavezető orvos-terapeuta útmutatásait követve kezdte el kiépíteni a költő. Az Irodalom és szocializmus teremtésesztétikája pedig e munka során kifejezésesztétikának adta át a helyét, amely szerint a költészet tudattalan élettartalmak (sőt, a költő bizonyos szélsőséges megnyilvánulásaiban: testi állapotok) kifejeződése szublimáció, azaz tudatos elrendezés és átszellemítés útján.
A „gyomor Freudjával” történt találkozás a kezdet, de annál nem több. Rapaport derék polgár volt, s nem kis dolog, hogy ilyen minőségében ő is helyet kapott a proletár költő polgári pótapái, Galamb, Espersit, Juhász, Hatvany, Ignotus, Kosztolányi sorában. A forradalmi erőszaktól elhatárolódó orvos után a harmincas évek elejének lázadója a pszichoanalízis olyan képviselőivel kereste a kapcsolatot, akik hozzá hasonlóan törekedtek a mélylélektan és a forradalmi ideológia összeegyeztetésére. Ilyenek voltak az individuálpszichológia hívei, köztük elsősorban Kulcsár István, de ilyen volt a Berlinből, Wilhelm Reich köréből hazaköltöző Gyömrői Edit is. A Rapaporttal történt találkozás után a folyamat, amelynek során a költő freudomarxista álláspontja kikristályosodott, lépésről lépésre felgöngyölíthető.
Elhangzott 2022. november 18-án „Az ösztön meg az ész”. József Attila és a pszichoanalízis címmel rendezett mini-konferencián.