Dóra Gábor búcsúztatása
Mindig keserves dolog elveszíteni a hozzánk közel álló társakat, akik magukkal viszik életünk egy részét, de sokszorosan fájdalmas attól búcsút venni, aki, mint Gábor, szeretetre méltó ember volt, mindenkivel segítőkész, állandó figyelemmel ügyes-bajos dolgainkra, osztozva közös erőfeszítéseinkben és szakmai sikereinkben. Nemcsak a József Attila Társaságnak volt tevékeny résztvevője, hanem a Magyar Építész Kamarának és a Magyar Képzőművészek Országos Egyesületének is. Minthogy az irodalmi érdeklődésű közösségünkben találkoztam vele és kötöttünk barátságot, elsősorban így tudom láttatni és méltatni Őt.
Édesanyja, a költő nővérének, József Etának lánya, Dóra Józsefné Makai Zsuzsanna (1929−2015) alapításától tiszteletbeli tagja volt Társaságunknak, és a család képviseletében a lehető legnagyobb figyelemmel követte munkánkat. Elmaradhatatlan látogatója volt rendezvényeinknek, néha hozzá is szólt, ha életrajzi kérdések kerültek terítékre, s egyáltalán nem rendítette meg, sőt bátorítóan fogadta, amikor a költőről kritikus észrevételek is elhangoztak.
Gábor is lelkes résztvevője volt összejöveteleinknek. Kezdetben talán csak az édesanyját kísérte el, de később egyre jobban belemelegedett közös morfondírozásaink tétre menő játszmáiba. Szembetűnő volt, hogy mennyire érdeklik a felmerülő problémák, nem lehetett nem látni, hogy mennyire jól érezte magát társaságunkban. Igaz, ritkán szólt hozzá, de mindig tárgyszerűen, meggyőző érveléssel.
Emlékezetes szereplése volt, amikor a 2022. decemberi könyvbemutatón rendkívül alaposan vette bonckés alá a Fejtő Ferenc emlékére megrendezett zágrábi szimpózium anyagát tartalmazó kötetet. Nemcsak az előadások erényeiről számolt be, hanem a fogyatékosságaikról is.
2016. április 11-én, a költészet napján a Gát utcai emlékhelyen ő tartotta az ünnepi megemlékezést. Kendőzetlenül szólt arról a kényes kérdésről, hogy milyen teherrel jár beleszületni egy neves családba. Szívesen idézem fel vallomásának néhány részletét:
„Generációkon keresztül öröklődő hagyomány volt a családban ‒ mondta Gábor ‒, hogy személyes ügyeinkben Attilára soha nem hivatkozhattunk. Úgy kellett vennünk, mintha egy átlagos família hétköznapjait élnénk, és mi igyekeztünk is ennek megfelelni. […] az egyetemen az évfolyamtársaim többsége nem tudott e rokoni kapcsolatról, csakis a legközelebbi diáktársak volta beavatottak. […] Hogy mit jelent József Attila leszármazottjának lenni? Elsősorban a költő iránti megbecsülést és tiszteletet, hiszen ezek adják egy valódi, akárcsak szellemi kapcsolat alapjait. Másodsorban kötelességet, hogy e rokoni kapcsolatból adódó elvárásoknak megfeleljünk. Harmadsorban pedig zsinórmértéket jelöl ki az élet dolgaiban. Nem is feltétlenül a mindennapi tevékenységekben, hanem inkább abban, hogy legyünk igényesek, elsősorban önmagunkkal szemben. Ahogy »A mindenséggel mérd magad!« felhívással bátorít minket a költő.”
Úgy vélem, Gábor végtelen szerénysége is innen eredeztethető. Mindenkor eleget tett a rá bízott feladatoknak, zokszó nélkül vállalta el 2020-ban a Felügyelőbizottság elnökének nem éppen hálás tisztét, melyet haláláig ellátott. Szívesen beszélt kedvenc verseiről, de önmagáról nem ‒ személyét igyekezett háttérbe vonni. Tulajdonképpen most, január végén, amikor Tverdota Gyurival meglátogattuk, hogy a magunk és a Társaság nevében elbúcsúzzunk tőle, akkor tárulkozott ki igazán előttünk, és vette számba élete és pályája alakulását.
Ekkor tudtuk meg, hogy mennyi minden érdekelte őt. Ifjú korában szinte egy időben lett hifi rajongó és vízilabdázó reménység. Előbb építészmérnöknek tanult, majd hirtelen elhatározással díszlettervezőnek. 1982-ben eljutott Kanadába is, ahol egy évig a Banff Centre for Arts and Creativity mesteriskolájában fejlesztette tovább díszlettervező tudását. A művészet iránti vonzalmának áldozott azzal is, hogy tagja lett a Köllő Miklós vezette Dominó pantomim együttesnek.
Hallgatva őt, az volt a benyomásom, mintha nem igazán tudta volna eldönteni, hogy melyik érdeklődésének áldozzon. Hol díszlettervezőként dolgozott, hol pedig építészmérnökként. Ahol januárban felkerestük őt, öccse klotildligeti házát is ő tervezte. Díszlettervezőként megfordult a Debreceni Csokonai Színházban és a Magyar Filmgyártó Vállalatnál.
Sokirányú érdeklődésébe belefért az irodalom és a képzőművészet szeretete is. Szívesen vett részt társaságunk némelykor hosszadalmas, megterhelő konferenciáin is, élvezettel hallgatta interpretációs kezdeményezéseinket és a róluk folytatott vitáinkat. Nemcsak ő érezte jól magát velünk, hanem mi is jól éreztük magunkat vele.
Nem tudnám megmondani, hogy minek köszönhettem Gábor kitüntető bizalmát, de sokszor szándékosan együtt jöttünk el az ülésekről, és hosszan elbeszélgettünk az őt foglalkoztató problémákról. Megtisztelt azzal, hogy félig tréfásan kinevezett „fogadott nagybátyjának”.
Úgy emlékszem, az utolsó időkben a 20. századi művészeti irányzatok egymásnak feszülése izgatta. Nemcsak az, hogy mi a filozófiai-eszmei különbözésük alapja, hanem az is, hogy milyen okok következtében alakult ki eltérő nézőpontjuk. Lehet, hogy írni akart erről; ha így volt, nagy kár, hogy nem maradt ideje tervét megvalósítani.
Nincsenek szavaim arra, hogy mit éreztem akkor, amikor beszámolt végzetes betegségéről és arról, hogy milyen lelketlenül packáztak vele a kórházak, nem törődve a fenyegető idő roppant szorításával.
Utolsó levelében Gábor így búcsúzott el tőlünk: „Akárhogyan alakultak is a dolgok, a József Attila Társaság számomra egy csoda, és örülök, hogy valamelyest részese lehettem. Az esetleges kiesésem ne törje meg lendületeteket, mert én nem mondtam búcsút, legfeljebb a szervezetem.”
Megfogadjuk szavaidat, Gábor, velünk leszel, velünk maradsz. Mindig lesz egy szék, egy jelképes hely, a Te helyed. S amikor újra meg újra nekiveselkedünk nagy költő elődöd emlékének ápolásához, belefoglalunk Téged is, a Te emlékedet is.
Drága Halottunk, nyugodjál békében.