Horváth Iván a tankönyvháborúban
Hol volt, hol nem volt, egyszer, a történelem egy ritka kegyelmi pillanatában az éppen regnáló oktatási kormányzat belátta kompetenciahiányát, és a tudomány felkent képviselőihez fordult. Felkérte az Akadémiát, hogy segítsen az alsó- és középfokú iskolát megreformálni. Nem akárkik vettek részt benne, például a természettudományos részleget Marx György vezette. A távlati elképzeléseket az 1976 nyarán megjelent ún. Fehér könyv ismertette.
Szabolcsi Miklós felelt az esztétikai-művészeti területért. Ő vont be minket, az Irodalomtudományi Intézet fiataljait a reform előkészítésébe. Éppen ötven éve heten – Horváth Iván, Kajtár Mária, Kovács Ilona, Szegedy-Maszák Mihály, Szörényi László, Varga László és jómagam − megalakítottuk a Fiatal Irodalomtörténészek Körét. Előbb az irodalomoktatás helyzetét igyekeztünk felmérni, majd ajánlásokat dolgoztunk ki az ezredvégi irodalomoktatás törzsanyagára és tantárgyi szerkezetére. Ez utóbb megjelent az említett Fehér könyvben és a Literatura folyóiratban is. A kiemelt szerzők nevét és a művek címét tartalmazta, megtoldva azzal, hogy mi legyen ebből kötelező, és mi legyen választható vagy ajánlott. Legfőbb célunknak az esztétikai értékek érvényesítését tartottuk, a domináló ideologikus szempontok mellőzésével.
Bár nem emlékszem minden részletre, kézenfekvőnek tűnik, hogy Iván dolga volt a régi magyar irodalomból válogatni. Szívesen ment szembe a megrögzött ítéletekkel, a korábban favorizált Egy katonaének helyetta 42. zsoltár Mint az szomjú szarvas… kezdetű Balassi-féle fordítását jelölte kötelezőnek. Kiállt a 20. századi kedvencei, mindenekelőtt József Attila mellett is. A költő portréja persze az ő beállításában merőben más volt, mint amilyen a hivatalos szövegekben szerepelt. Iván az ajánlott művek közé javasolta Borges Körkörös romok címmel megjelent elbeszéléskötetét is, amelynek a bábeli könyvtárról szóló darabját az egész századot szimbolizáló alapműnek tekintette.
Tehát így kezdtük áldásos tevékenységünket. De csakhamar eluntuk, hogy az ezredforduló lehetőségein töprengjünk, amikor a kiábrándító helyzet azonnali, gyors beavatkozást kívánt. Szerencsés módon bekapcsolódhattunk az éppen bevezetésre kerülő új gimnáziumi irodalmi tanterv kialakításába, majd Szegedy-Maszák Mihály és én közösen pályázatokat nyertünk az új tankönyvek megírására. Így lettünk az 1970−80-as évek fordulójára előrehozott gimnáziumi reform aktív részesei. Az új tanterv és tankönyveink körül országos háborgás tört ki. Korántsem nevezhető túlzásnak, hogy a korabeli vitákat tartalmazó dokumentumkötet szerkesztője, Pála Károly a könyv élére a Tankönyvháború címet állította. Horváth Iván barátunk pedig alaposan kivette részét a sokszor nehezen elviselhető hírlapi csatározásokból.
HORVÁTH Iván
1948-2024
Az első osztályos tankönyv megszületésében még csak lektorként vett részt. A Balassi-fejezetet Szegedy-Maszák Mihály írta, de messzemenően figyelembe vette Iván akkor még széles körben vitatott elképzelését Balassi kötetkompozíciójáról. Húsz évvel később újra megjelent az első osztályos tankönyvünk, ekkor már javított kiadásban, és a Balassi-fejezetnek Iván lett a szerzője. Arra is felhívta benne a figyelmet, ami akkor még egyetemi jegyzetekben sem szerepelt. Nevezetesen a magyar irodalomtörténetnek arra a furcsaságára, hogy – megfordítva a nyugat-európai fejlődés menetét − a Mátyás király által pártfogolt reneszánsz kultúra időben megelőzte a középkori irodalom virágkorát.
Amikor tankönyvünk nemtelen támadások kereszttüzébe került, Iván teljes kritikusi fegyverzetével állt ki mellettünk. Fulmináns vitacikket írt a minket hazafiatlansággal vádolók ellen, akik nyugati „eszmei licencek” átvételét vetették szemünkre. Hogyan? – replikázott Iván. – Hát a marxizmust nem nyugatról vettük át? Szenci Molnár, Tótfalusi és Apáczai hazafisága megkérdőjelezhető-e azért, mert a nyugati nyelvészetet, könyvnyomtatást és bölcseletet próbálták meghonosítani nálunk?
Nehéz ma felfogni az akkori állapotokat. A Bibliából vett szemelvények is gondot jelentettek sok tanár számára. „Még az én korosztályom sem ismeri – írta egyikük −, nem is beszélve a fiatalabb kollégákról.” Erre válaszolta Iván azt, hogy „Ne fegyverezzen le kolléganőnk megkapó őszintesége […] De ne is szomorítson el vallomása; inkább örüljünk, hogy az új tankönyv a tanárképző intézmények oktatási színvonalára szintén felhívta a figyelmet.”
A másodikos és harmadikos könyv elkészítésében már ő is közreműködött. A másodikosban Iván írta a népköltészetről szóló fejezetet. Ahogy bevezette és szembeállította egymással a közköltészet és a műköltészet fogalmát, annyira újdonságnak számított, hogy a Néprajzi Intézet munkatársai kikeltek ellene. Később általánosan elfogadottá vált Iván álláspontja.
A harmadikos tankönyvbe írt Karinthy-fejezet is kitűnt eredetiségével. Külön felhívta a figyelmet az író kivételes nyelvkritikai beállítottságára. A „halandzsázó Karinthy” – mutatott rá Iván – „a jelentés nélküli hangsorok, álszavak hangzásával és elrendezésével, s az így létrehozott értelmetlen szöveg erős hangulati hatásával fejezte ki, hogy a nyelvnek az irodalomra való képességében becsületi botrányt lát”. Bámulta Karinthy fantáziáját, én pedig az övét.
Ma is örömmel szoktam újraolvasni a Mint aki a sínek közé esett kezdetű Kosztolányi-vers Karinthy-féle paródiájáról adott fölöttébb alapos elemzését. De Iván nem lett volna Iván, ha nem említi meg utána Kosztolányi tréfáját az Édes Annában. Minthogy az irodalmi torzképek elolvasásával néhány nap alatt szinte teljes tájékozottságra lehetett szert tenni, Kosztolányi így mutatta be a felszínes Jancsi úrfi poggyászának tartalmát: „Legalul két könyv is: egy salátává olvasott, szamárfüles füzet, Karinthy Frigyes műve, az Így írtok ti… meg egy dióhéjnyelvtan: Egy óra alatt angolul.”
Ugyanakkor hiba volt Ivánra bízni a Tóth Árpád-fejezet megírását, mert a költővel is, utóéletével is fölöttébb elégedetlen volt. Erősen sérelmezte, hogy Tóth Árpádot a Nyugat nagyjai elé helyezték egyetlen verse, Az új isten miatt, melyet − idézem Ivánt − „minden március 21-én elszavaltak, [és] tényleg ez volt az egyetlen lelkesült óda, amely a Nyugat folyóirat köréből a Tanácsköztársaságot dicsőítette. […] Az új isten Tóth Árpád költészetének egyszeri, nem jellemző eseménye volt, és ennek az – attól félünk, nem is olyan szép – egyetlen művének alapján vált a Nyugat leghaladóbb alakjává…” Mondanom sem kell, hogy végül másnak kellett megírnia a fejezetet.
A negyedikes tankönyv elkészítését már nem vállaltuk el, mert a támadások elvették kedvünket. Így az sem dőlt el, hogy ki írja meg a József Attila-fejezetet, amire hárman is pályáztunk: Iván, Mihály és én. Persze az is latba esett a visszalépés mellett, hogy semmi jót nem ígért számunkra a 20. századi írók és művek hivatalos megítélése. Ez be is igazolódott a kiváló gimnáziumi tanár, Madocsai László által írt, a mi szemléletünkhöz közel álló negyedikes tankönyv esetében. Akkora riadalmat keltett, hogy a pártközpontban folytattak róla vitát. Iván ugyan nem nyert oda bebocsátást, de indíttatva érezte magát, hogy levélben szóljon hozzá.
A negyedikes tankönyvet közös ügyünk részének tekintette, és a baráti társaságunk nevében vette védelmébe. Arra hivatkozott, hogy akik támadják, valójában szakkérdéseket fújnak fel ideológiaiakká. Például nem az egzisztencializmus méltatása történik benne, hanem csupán a szerepeltetése, amit indokol, hogy tagadhatatlan hatása volt sok költőnkre, köztük József Attilára is. Iván visszautasította azt a vádat is, hogy a tankönyvek elhanyagolták volna a történetiség érvényesítését. Ez alkalommal igyekezett elkerülni az ironikus fogalmazást. Nem rajta múlt, hogy írása így sem tudta elérni a magas fórum figyelmének küszöbét.
Elhangzott a Horváth Iván emlékülésen, 2025. június 3-án, a Petőfi Irodalmi Múzeumban.