Veres András köszöntése
Nemrégiben N. Horváth Béla köszöntése adott alkalmat arra, hogy az ünnepeltről szólva felelevenítsem múltunk közös tartományát, a folyamatot, amelynek során első generációs értelmiségiként falusi parasztgyerekből a felsőoktatásban és a kutatásban tevékenykedő értelmiségiekké váltunk. A mai alkalommal az a megtiszteltetés jutott nekem, hogy Veres Andrást köszöntsem nyolcvanadik születésnapján. Horváth Béla kapcsán az útról beszéltem, amelyen végig gyalogolva eljutottunk a célhoz, az értelmiségi státuszhoz. Ma a dolog fonákját szeretném felidézni: mit jelentett értelmiségiként leélni életünket. Mi történt a happy end után? A folyamatot Veres András pályájának és annak tanújaként a magam életének példájával szemléltetem.
Sok emléket őrzök az Andrással való kapcsolatomról. Ezek közül azt ragadom ki kezdőpont gyanánt, amelyet időben és térben pontosan rögzíteni tudok. Negyven évvel ezelőtt, 1985 májusában az Irodalomtudományi Intézet igazgatói titkárságán valamiféle időegyeztetést folytattunk, amikor András kijelentette, hogy most haza kell mennie, mert ma délután a lakásán a tisztelői felköszöntik őt negyvenedik születésnapja alkalmából. Ekkor még nem tartoztam tisztelői, azaz legszorosabb barátai közé, bár a kapcsolatunk az Intézetben évekkel korábban kezdődött. De ezt a dátumot mégis kiemelkedő fontosságúnak érzem: ez volt a férfikor kezdete. Az ez után következő negyven évben, máig nyílt számunkra mozgástér arra, hogy az értelmiségi létforma által az ember elé állított kötelességeket, tennivalókat elvégezzük, a teljesítményt, amelyre képesek vagyunk, létrehozzuk. A leglényegesebb tetteink, eredményeink, esetleg kudarcaink e negyven év alatt egymás szeme előtt valósultak meg.
A mondott időpontig nem egyforma sebességgel érkeztünk el. Nemcsak a kis életkori eltérés volt ennek az oka, hanem a történeti-szociológiai különbség is. András olyan felmenőkkel rendelkezett, akik kiváló nevelést, gyors integrálódást biztosítottak számára. Mire munkatársak lettünk, addigra vele és körülötte két olyan fejlemény történt, amely a holdról is látszott, s amely irigységgel vegyes figyelmet keltett iránta és „tisztelői” iránt. Az egyik, hogy két kiváló tudós, Hankiss Elemér és Németh G. Béla tanítványaikként szemelte ki őket (Szegedy-Maszákra, Horváth Ivánra és társaikra gondolok), s utóbbi irányítása mellett egy Arany-tanulmánykötet, Az el nem ért bizonyosság szerzőiként váltak ismertté. Az első írás, amit Veres Andrástól olvastam, alighanem Arany Kertben című versének elemzése volt.
A másik fejlemény, amely még ennél is nagyobbat szólt, a gimnáziumi reformtankönyvek megírása, kiadása, fogadtatása és az ennek nyomán kitört tankönyvháború volt. A munkaközösség akkor zárta le a munkát, amikor én az Intézetbe megérkeztem. Az irodalmat eltérő módon felfogó nemzedékek, irodalomtörténeti irányok, a politikai hatalomgyakorlás ellenérdekű közösségeihez tartozás szerint eltérő szereplőknek a kulturális nyilvánosság előtt lezajló kemény harca volt ez a tankönyvháború. Érdemi beavatkozás a kulturális-irodalmi fejlődés alakulásába, és a változtatni akarás kivédése a kulturális vezetés részéről. Ezekben a harcokban Andrásnak oroszlánrész jutott. Az Irodalomtudományi Intézet igazgatói irodájában 1985 májusában folytatott időpont-egyeztetés pillanatában e harcos és lényegében sikeres ifjúság okán András hozzám képest komoly lépéselőnyben volt.
A pozíció választás, az Irodalomtudományi Intézetben vállalt kutató munka, a hetvenes években sok szempontból inkább a „Tűrt” kategóriába tartozó mesterek követése, a tankönyvháború viszontagságainak átélése arra a belátásra vezette Veres Andrást, hogy a vállalt értékekért, az irodalom korszerű szemléletéért, Kosztolányiért, az irodalmi modernségért, az új elméleti felismerések érvényesítéséért, a formalisták, strukturalisták, szemiotikusok igazságainak elfogadásáért folytatott harcot senki sem fogja megvívni helyette, helyettük. Az ellenfelek alakot öltöttek, s velük szemben szövetségeseket kell találni, ha nem akarnak vereséget szenvedni. Ezekben a küzdelmekben egy ütőképes, jól felkészült avantgárd formálódott, s a Pál utcai fiúk eme reinkarnációjában Veres Andrásnak is tiszti rang jutott.
1985 májusi időpont-egyeztetésünkhöz engem az a felismerés juttatott el, hogy az egy lépéssel előttünk járók olyan gondolkodásmódot importáltak, olyan eszméknek és eszményeknek adtak körvonalakat, amelyek diffúz módon bennünk is kavarogtak. Irigykedésünk dacára a küzdelmekről kapott információk alapján eleve nekik szurkoltunk. S annak folytán, hogy az egyébiránt nem minden elitizmus nélkül való élcsapat nem zárkózott be az érinthetetlenek szektájává, amely hibát a később szerveződő „elitek” elkövettek, megnyílt az út ahhoz, hogy mi, más irányokból, kis késéssel indulók kisebbségi komplexusok nélkül csatlakozzunk ehhez a csoporthoz. Az a varázsszó, amelyet nem annyira hangoztattunk, mint inkább érvényre juttattunk, a közös nevező ez volt: meritokrácia. Azaz: annyit érsz, amilyen teljesítményt fel tudsz mutatni. Mindegy, honnan jöttél, különböző kérdésekben mit hiszel, hogyan gondolkodol. Légy korszerű és kreatív. Ez a krédó az idősebb nemzedék legjobbjait is – titokban vagy nyíltan vállalva – e folyamatosan bővülő közösség mellé állította.
Természetesen ez madártávlatból, azaz majd félszázados időbeli távolságból látszik ennyire harmonikusnak. A napi lefolyást rengeteg belső konfliktus, feszültség, széttartó tendenciák barázdálták. A végeredmény mégis csak az volt, hogy megszerveződött a teherbíró szakember-gárda új nemzedéke. Aki csak a közéleti hírek fő címlapjait nézi, nem tudja, hogy egy kultúrát nem a nyilvánosság reflektorfényében fürdő épp aktuális celebek, hanem az abban szereplő, esetleg árnyékba húzódott aktivisták: értelmiségiek, kutatók, tanárok képesek szinten tartani vagy jobb esetben fejleszteni. Ez az írókból, írástudókból, tanárokból, tudósokból álló, belsőleg egyáltalán nem homogén testület, s annak az új nemzedékei, a nyolcvanas évek derekára készen álltak a kulturális örökség méltó folytatására. Veres András ennek a szellemi hadseregnek volt kivételesen tevékeny szereplője.
1985-ben, a férfikor kezdetén ezért tudtunk szót érteni egymással. Az időpont és az időszak kezdete, a nyolcvanas évek második fele, visszatekintve: aranykor volt ahhoz képest, ami előtte lezajlott és főleg, ami utána következett. Persze, egészében véve a római császárkor kínálkozik analógiaként, amikor évszázadokon át rossz volt a világ, a kialakult világrendet a sztoicizmus keltetőjeként és életben tartójaként láthatjuk. De ezen a rosszon belül voltak jobb és még rosszabb évek. A császárunk és udvara megöregedett, lendületét vesztette, a diktatúra, ahogy ma némi túlzással szeretik elnevezni, fokozatosan, de az idő haladtával jól érzékelhetően engedett a szorításából. Az Intézet, ahol Veres dolgozott, nem volt a hatalom kedvence, és az ezzel járó hátrányok elszenvedése dacára ezt a handicap-et áldásként éltük meg. A megtűrt ellenzékiség jóleső öntudata fűtött bennünket. Azt mondtuk: azilumban élünk. Megadatott nekünk megélni azt, amit sem azelőtt, sem azóta nem éreztünk, hogy közmegegyezés alakult ki arról, mi az értékes, mi az előre mutató, minek van hitele, és elvált a jó termés az ocsútól.
Ezen a ponton egy lépéssel hátrébb lépek és külső szemlélőként, rokonszenvező tanúként osztok meg néhány megfigyelést arról, hogyan sáfárkodott Veres András az eltelt negyven évben a kapott talentumokkal? Nagydoktori értekezését Konrád Györgyről írta. Ezt a szintézist az életművel való több évtizedes foglalkozás előzte meg. Amit itt kiemelésre érdemesnek érzek, az az értekezés tárgyának, Konrádnak az értelmiségi szerep újragondolása terén végrehajtott mély reflexiója, amely Andrást a kapott gondolatok tovább alakítására és sajátjává tételére ösztönözte. Kell-e mondanom, hogy az ennek során körvonalazódott gondolatok a következő negyven év magatartásának alépítményéül szolgáltak?
Felmerül emlékezetemből a kicsit értetlen tudomásul vétele annak, hogy András már kutatóként szükségét érezte annak, hogy szociológiát tanuljon. Tájékozódása marxista filozófiai irányára, a Lukács-iskola egyik legjelentősebb tagja, Márkus György iránti elköteleződésére vezettem vissza ezt, a korszerű irodalomelméleti iskolák és divatok hívei körében nem túlzottan jellemző vonzalmat. Mai tudásommal hozzátehetem még ehhez a Jászi Oszkár-féle polgári radikalizmus nagyrabecsülését, és talán Mannheim Károly tudásszociológiájának értékelését is.
András ugyanis annak a munkaközösségnek volt oszlopos tagja, amelynek centruma az Irodalomtudományi Intézet elméleti osztályán szerveződött, s amely az immanens irodalomértelmezésre esküdött föl. Az orosz formalisták (Nyírő), az angol-amerikai New Criticisme, Wellek, Jakobson (Szili), a szláv strukturalizmus (Bojtár, Bonyhai), a francia strukturalizmus (Horváth Iván) voltak a modern irodalomelméleti tájékozódás fő irányai, olyan külső szövetségesekkel, mint Kanyó, Csuri, Bernáth, Könczöl. A nyolcvanas évek volt a magyar irodalomelméleti gondolkodás aranykora. Ez az alapjában véve strukturalista irányvétel sokirányú elrugaszkodást tett lehetővé a hagyományos irodalomfelfogástól. Nemcsak a hivatalos felfogás tükrözésesztétikai beállítottságától, a realizmus problémájához rögzítettségétől, de a marxista álruhában tovább élő pozitivizmustól, életrajziságtól, az irodalomtól idegen más értelmezési módszertanoktól is.
Veres András, úgy látszott, leginkább ebben a közegben érezte otthon magát. Utólag ismertem föl, hogy részéről volt ebben némi megtévesztő látszat. Az irodalomelméleti tájékozódásban ugyanis, eléggé megbecsülhetetlen hozadéka mellett, súlyos veszélyek is lappangtak. Nem annyira az, hogy az egyre több ponton belső feszültségeket eláruló strukturalista-formalista paradigmát váratlan fordulattal a befogadói nézőpont szupremáciájára építő új elméleti irányok szorították háttérbe: a recepcióesztétika, a hermeneutika és a dekonstrukció. A fordulat egyik kezdeményezője, Bonyhai Gábor abba a közösségbe tartozott, amelynek Veres is tagja volt. Ám az új tendenciák térnyerése egyfajta beteges társadalomlélektani jelenség logikája, a „felzárkózás” komplexusa mentén ment végbe. Az elméleti elmaradottság érzését a szakma úgy akarta kompenzálni, hogy rázúdította az évtizedek során az európai és amerikai gondolkodásban feltorlódott elméletek tömegét a tudásszomjas, kisebbségi komplexussal megvert tudományos közvéleményre. A felzárkózási pánikkal együtt járt számos hatalmi aspiráció bevonulása az idő közben, a politikai rendszerváltás révén is a forgalomból kivont marxista vagy annak tekintett irodalomértési modell üresen maradt helyére.
Veres András elméleti beállítottsága hátterében gondosan életben tartott történeti érdeklődése révén képes volt kikerülni az itt nyílt csapdát. Erős elméleti elkötelezettsége mellett az elméletészek között talán ő és Horváth Iván őrizték meg legfolytonosabban irodalomtörténészi szereptudatukat. Azt, hogy anyaggal kell dolgozni. Hogy az elméleti felismerések önmagukban sterilek maradnak, ha nem termékenyítik meg az irodalmi hagyományról való gondolkodást, ha az elméleti felismerések nem próbálják ki magukat történeti anyagon. A külső szemlélő első pillantásra észre sem igen vette az apró pályamódosítást. Veres elméleti orientációját soha meg nem tagadva egyre több ponton mutatott fel eredményeket az irodalomtörténet terepén, részben a 19. századi kutatásban, az Arany János lírájának ifjúkori újraértékelése után a Petőfi-kutatás felé is nyitva. De érdeklődésének súlypontja az irodalmi modernség felé tolódott el.
Ez az átalakulás azzal párhuzamosan ment végbe, hogy a nyolcvanas évek egyensúlyi állapota után az újra durván átpolitizálódó kontextusban az áramlás irányának megváltozását tapasztaltuk. Hamar megértettük, hogy már megint ár ellen kell úsznunk. Ebben a tempózásban már együtt vettünk részt. Amire Veres Andrásnak ebből az eleinte szelíd ellenárammal szemben haladás kezdetén észlelt mozgását szemlélve felfigyeltem, az Ady költészetének felértékelődése volt. Horváth Iván barátom nem rejtette véka alá, mennyire nem értékeli Adyt. Németh G. Béla tanítványai között, úgy tűnik, a 20. század eleji nagy magyar költőnek nem volt túl jó sajtója. Ezért tűnt föl, hogy Veres András, aki egyébként – emlékezetem szerint – a reformtankönyvben Az eltévedt lovas elemzését magára vállalta, kiállt Ady mellett. Éles polémia folytatása nélkül – úgyszólván visszaperelte a költőt Király István nagyszabású, eredményeket is felmutató torzító kisajátításától. Illetve egyike volt azoknak (magamat is beleértve), akik kezdeményezték – bizonyos elméletieskedő konkurenciától elhatárolódva – Ady újra-kanonizálását.
Sokkal feltűnőbb volt az a küzdelem, amelyet Veres András Szegedy-Maszákkal vállvetve Kosztolányi rehabilitációja érdekében folytatott. Az újraértékelést nem ők kezdeményezték, de azon túl, hogy ők adtak az újra-kanonizálásnak drámai hangszínt, polemikus élességet, az ő érdemük, hogy a poétika, különösen a prózapoétika új elméleti eredményeit a kutatás bevezette a Kosztolányi-recepcióba. Nem véletlen, hogy a végre meginduló Kosztolányi kritikai kiadás két versengő munkaközösségét ők ketten irányították. Mindez nem mehetett volna végbe az irodalom autonómiájának Kosztolányi „homo esthéticus”-elvére hivatkozó következetes védelme nélkül.
Az azonban már Veres András nevéhez fűződik, hogy könyvet írt a Kosztolányi-féle 1929-es Ady-revízióról, és ebben a két költőt, akiknek lírai teljesítményei között a köztudatban antagonisztikus ellentét feszült, egyaránt nagy megbecsüléssel méltatta. Veres élete legsikeresebb könyvét, Kosztolányi Ady-komplexuma című „filológiai regény”-ét talán a szerző számára is meglepő módon, e konfliktus történetéről írta. Vállalkozásának jelentőségét, kialakított álláspontja izgalmas voltát paradox módon épp azzal tudjuk kiemelni, ha emlékeztetünk arra, hogy különböző elméleti-módszertani okokból legszűkebb munkatársai egy részével éppen e sikerkönyve miatt kellett vitát vállalnia.
A 20. században diadalmasan kibontakozó irodalmi modernség dilemmáiban való eligazodás korántsem egyszerű folyamat, amelyet a „haladó” és „maradi” ellentétpárral kielégítően le lehetne írni. Sokáig úgy soroltam be Andrást, mint a kísérletező, a szöveg belső koherenciáját felbontó radikálisabb modern törekvésektől tartózkodó olvasók közé tartozó szakembert. Mígnem egyszer kissé megszégyenülve kellett tudomásul vennem, hogy a mindig sarkosan fogalmazó, finoman szólva offenzív alkatú pályatársam nálamnál is megértőbb, rugalmasabb tud lenni. Követve a hanyatló avantgárddal szembeni erősödő kritikai ellenállás szellemét, Kassák 35 verséről szólva Komlós Aladárral, Halász Gáborral vagy József Attilával együtt én is elutasító voltam. Veres András győzött meg arról, hogy a húszas-harmincas évek fordulóján megjelent Kassák versgyűjtemény a költő egyik legkiemelkedőbb teljesítménye. Ez a szereplők ellenségeskedései fölé emelkedni képes irodalomértelmezés tette lehetővé, hogy Adyt és Kosztolányit egyaránt értékrendjének magas polcán tartotta számon. Az esztétizmus álruhájába öltözött radikális prózapoétikai újítás, az Esti Kornél jelentőségének felismerése lehetetlen lett volna a szöveg koherenciáját fellazító modernség iránti nyitottság nélkül.
Az ideológiai ellenáramlatok és az irodalmi és tudományos divatok árjával szemben az értékek védelmében kialakított közös eltökéltség hozott össze bennünket akkor, amikor András szinte észrevétlen természetességgel bekapcsolódott a József Attila-kultusz ápolásába, majd a József Attila-kutatásba. A bekapcsolódást megkönnyítette József Attila kivételes helyzete a kilencvenes években. A rendszerváltás pillanata inkább csak látszólagos földmozgást idézett elő a költő befogadásában. A kilencvenes években kibontakozó új politikai konstelláció minden lényegi eleme, beleértve a politikai jobboldalt is, elfogadta József Attila örökségét. Az irodalom posztmodern fordulata nem törte meg a költő presztízsét. Az a liberális gyakorlat, amellyel Szabolcsi Miklós elfogadta és támogatta a kutatás új nemzedékeit, a kilencvenes évekre egy kiterjedt és alapjában harmonikusan működő szakmai közösséget és ennek megfelelő termékeny atmoszférát biztosított az érdeklődők számára. Aki bekapcsolódott a kultuszba és kutatásba, az előtt jól érzékelhetően szabad mozgástér nyílt.
Veres Andrásnak külön előnyére szolgált, hogy József Attila gondolkodói-értekezői életművének Horváth Iván révén nyilvánosságra került hatalmas korpusza értelmezőkért kiáltott, akik a felmerülő fogas kérdések, filozófiai, szociológiai, lélektani dilemmák megoldásában képesek előre vinni a kutatást. Nem véletlenül ekkor kapcsolódott a körbe az azóta elhunyt kiváló filozófus, Farkas János László. De a szellemi pezsgésbe, az eszmecserékbe bárki bekapcsolódhatott. Veres itt kiaknázhatta filozófiai képzettségét, szociológiai felkészültségét, irodalomelméleti tudását és a huszadik század első fele irodalomtörténetének kutatása során szerzett tapasztalatait. Így aztán András már a József Attila Társaság 2003-ban történt megalakulása előtt a József Attila-kutatók gárdájának törzséhez tartozott. Így lett az 1930-1937 közötti József Attila prózai írások új kritikai kiadását végző munkaközösség egyik legfontosabb tagja és az említett kiadvány társszerkesztője. De ez már a második negyven év vége felé közeledő időszak, a félmúlt és a jelen ideje, amelyről most nem tisztem hosszabban beszélni.
Két fontos gondolattal szeretném zárni a túlzott retorikai koreográfiát tudatosan kerülő köszöntőmet. Egyfelől azzal, hogy alakuló pályáról van szó, tehát nem illik róla csak jót mondani. Andrással természetesen nem mindig mindenben értünk egyet. De ami fontosabb: jól érzékelhető, és talán önként vállalt korlátai vannak, mint mindenkinek, mint nekem is. Ő, aki Szabó Dezső megfontolt mértékű rehabilitálásában is részt vett, jól érzékelhető ellenszenvvel viseltetik Németh László, kisebb mértékben Illyés Gyula iránt. Szabó Lőrinc méltatásában sem árul el különösebb buzgalmat. Ezekben a tartózkodásaiban részben osztozom. A népi irodalom, például Nagy László költészete sem áll közel hozzá. Amiben kevésbé vagyok vele egy hullámhosszon, az Babits Mihály, és sejtésem szerint Móricz Zsigmond iránt tanúsított szigora. Bár el kell ismerni, hogy Móricz Tündérkertjéről ő írta az egyik legfigyelemre méltóbb elemzést. De az vesse rá az első követ, aki elmondhatja magáról, hogy az irodalom minden szereplője iránt pártatlan támogatásra hajlamos.
Veres András pályája során példásan teljesítette azokat a kötelességeket, amelyeket egy értelmiséginek a huszadik és a huszonegyedik században magára kell vállalnia. Az a tény, hogy hazánk intellektuális, kulturális és erkölcsi színvonala még mindig elviselhető szinten áll, a veres andrások helytállásán múlik. Ha sorsunkat szélhámos politikusokra bíztuk volna, ha az „átkos” idején nem úgy illeszkedtünk volna be a társadalomba, ahogyan ez történt, ha nem úgy nevelődtünk volna, ahogyan a pályánkra felkészítettek bennünket, akkor Magyarország ma még itt sem tartana.
És ezzel eljutottam a záró gondolatomig, köszöntőm konklúziójáig. Veres András nyolcvan évesen kijelentheti: „megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”. De az ár, amellyel szemben úsztunk, és továbbra is úsznunk kell, egyre erősebb sodrású, egyre veszélyesebb. Sajnos, úszás közben egyre több örvényt kell kerülgetnünk. Ebben az új szakaszban már a nálunknál fiatalabbaknak kell helytállniuk.
Ezzel a reménnyel köszöntöm a nyolcvan éves Veres Andrást. Isten éltessen!
Elhangzott 2025. május 12-én, a Petőfi Irodalmi Múzeumban.