Petőfi és József Attila: alkotáslélektani párhuzamok

Mindenekelőtt szeretném tisztázni, hogy amikor alkotáslélektani párhuzamokat próbálok kimutatni a két költő között, ezt eleve megszorításokkal, részben feltételes módban tehetem meg. Nem mintha egy percig is komolyan venném az alkotás egyediségének és egyszeriségének sokszor misztikumba hajló felfogását. Hiszen a költészet is alá van vetve a szocializáció elkerülhetetlen folyamatának, ez pedig a mintakövetésen alapul. A legzseniálisabb alkotónak is mások példáját követve kell elindulnia és legalább ideig-óráig a korábban kialakult, készen kapott játékszabályokat és normákat kell elfogadnia. Más kérdés, hogy a megfelelési kényszernek nemcsak tudatos komponensei vannak, hanem ösztönösek is. Jóllehet a tanulásban egyszerre van jelen a reflexió és ennek öntudata, mintakövetésünk korántsem korlátozódik a racionálisan megragadható szempontokra. A tudatos és nem tudatos mező közötti átmenet legalább annyira jelentős és nem (vagy nem könnyen) rögzíthető, mint az átvett és az eredeti tudattartalmak egymást átfedő területei.

Nyilvánvaló, hogy mindez fokozott mértékben érvényes a művészi alkotómunka esetében. Bár felállíthatók tapasztalaton és konvención alapuló iskolai szabályok, melyeket többé-kevésbé irányadónak tekintenek, az igazán hatékony, professzionális szándékú tanulás próbálkozások sorozataként valósul meg. A mester és tanítvány együttműködésében a mester általában nem annyira a tanítvány produkciójának fogalmi analízisével él, mint inkább azzal, hogy demonstrálni próbálja, melyek a kijavítandó hibák és ajánlatot tesz a helyesnek vélt változatokra. Nemcsak a jelentős alkotók, hanem szinte mindenki, aki erre adja fejét, a különféle művészi hatások sajátos variációjaként alakítja ki a maga különös, egyedi eredetiségét.

Az is magától értetődik, hogy a külső körülményeknek, a szociokulturális háttérnek is nagyfokú szerepe van abban, hogy a művészek milyen célokat tűzhetnek ki maguk elé, és hogy mennyire sikerül ezeket megvalósítaniuk. Például Petőfi elszántan és kitartóan vándorszínész akart lenni, nemcsak a vele járó viszontagságokat és nyomort vállalta érte, hanem (először) még a biztos pesti megélhetésről is lemondott, hogy ennek az ambíciójának éljen. Nem tudom megítélni, hogy a tehetsége hiányzott-e hozzá, mint azt számos kortársa állította, vagy Jókai találta el az igazat, amikor azzal magyarázta Petőfi fiaskóját, hogy pátoszmentes előadásmódja elütött az akkor dívó színházi gyakorlattól. Akárhogy is volt, mindenképpen tanulságos példa lehet arra, hogy a kortársak normatudata nem hagyható figyelmen kívül, ha a művész boldogulni akar.

Természetesen nemcsak Petőfi, hanem a magyar irodalom szerencséjére végül el tudta engedni a színészi pálya kísértését. Bizonyára a véletlen műve volt, hogy amikor 1844 elején – teljesen kilátástalan anyagi és lelki helyzetben − végső elszánással ismét Pestre jött egy kötetnyi versével szerencsét próbálni, nem sokkal előtte határozták el a Nemzeti Kör tagjai, hogy fiatal írók munkáinak kiadását fogják anyagilag támogatni, és Vörösmarty ajánlását elfogadva éppen Petőfi lett az első kedvezményezettjük. De az már nem vagy nem egészen a szerencsén múlt, hogy népdalaival és népies helyzetdalaival, zsánerképeivel tökéletesen beleillett a negyvenes évek népköltészeti mozgalmába. Színészi működése azzal a haszonnal járt költészetében, hogy kifejlesztette imitáló tehetségét, és megkönnyítette számára az áttérést a korai szentimentális-biedermeier nyelvezetről a népies hangvételre.

Gyors és széles körű népszerűségét az irodalmi elit pártfogása mellett elsősorban annak köszönhette, hogy a mezővárosi-falusi értelmiség – amely maga is verselgetett, ha máskor nem, hát a nagyobb ünnepek alkalmával – gyorsan megbarátkozott a jól ismert köznapi élethelyzeteket felidéző, valamint az egyszerre ötletes és ugyanakkor olyan átlátszó ellentétekre épülő verseivel, mint hogy „Égő pipám kialudott, / Alvó szívem meggyúladott.”

Maguk közül való, megnyerő és vállalható költőnek ismerték el, mint amilyen talán Csokonai Vitéz Mihály lehetett valamikor. Népdalai közül nem egy szinte azonnal folklorizálódott.(1)

Igaz, maga Petőfi is mindent megtett a siker érdekében, és nem csupán utazásaival, alkalmi fellépéseivel. Amikor az 1970-es években behatóan tanulmányoztam életét és pályáját, feltűnt (és ezt beleírtam az 1980-ban megjelent gimnáziumi tankönyv Petőfi-fejezetébe(2)), hogy milyen, akkoriban még szokatlan hírverő fogásokkal reklámozta önmagát. Elképzelhető, hogy ez is a színpadi múltjának volt öröksége. Csakhogy főnöke, a Pesti Divatlap szerkesztője, Vahot Imre is messzemenően rájátszott erre, mivel üzleti megfontolásból – a lap népszerűsége érdekében − mintegy sztárként kezelte és irányította Petőfit. Olyan képet igyekezett róla a közönséggel elhitetni, hogy teljesen műveletlen, borissza cimbora, és mindenekfölött tetőtől talpig magyar ember – ezt bizonyítandó Petőfit állandóan magyaros öltözékben járatta.(3)

Kemény Zsigmond még 1846 augusztusában is, amikor megismerkedett a költővel, meglepődve jegyezte fel naplójába: „Felötlő, hogy Petőfiről a vidékeken közönségesen azt tartják, hogy öltözetében különc, borbarát és természetes költő minden míveltség nélkül. Ezen hírekből most legalább egyik sem igaz. Petőfi mindig vizet ivott, csinos öltözetben jelent meg, és az angol, francia s német irodalommal ösmeretes, s beszélni is gyakran szokott franciául.”(4)

Az is merőben szokatlan volt, hogy kötetek sorát publikálta gyors egymásutánban. Az 1842 és 1844 között írt verseinek gyűjteménye még meg sem jelent (1844. november 10-én), amikor már kiadásra került a később született komikus eposza, A helység kalapácsa (október 8-án), majd ezt követte a János vitéz (1845. március 6.), a Cipruslombok Etelke sírjáról (március 16.), a Szerelem gyöngyei (október 20.), a Versek 1844−1845 (november 10.), a Felhők (1846. április 23.), A hóhér kötele című regény (június 4.), második színpadi műve, a Tigris és hiéna (1847. január 1.), majd egy német nyelvű válogatás után 1847. március 15-én az Összes költeményei. Az utóbbi kiadás háromezres példányszáma elképzelhetetlenül magas szám volt akkor a verseskötetek között.

Még ha nem is volt mindegyik sikeres (például A helység kalapácsa és a két szerelmi ciklus nem fogyott kielégítően, a regényét pedig csak Eötvös József közbenjárására sikerült elhelyeznie), a kötetek egyedülálló dömpingje nemcsak a hírnevét növelte, hanem anyagi helyzetét is megszilárdította. Mindebben sarkallhatta az is, hogy az 1843−1844. évi országgyűlés nem hozta meg azt a szerzői jogi törvényt, amely megoldotta volna az írók megélhetésének gondját.(5)

Petőfi a gyorsan növekvő népszerűségét felhasználva − hogy megszabaduljon a terhesnek érzett szerkesztői munkától és a nem kevésbé megunt Vahot-sugallta szereptől − 1845 márciusában kilépett a Pesti Divatlap szerkesztőségéből, és kizárólag írásainak jövedelméből kívánt megélni. Nem ő volt az első, aki erre az útra lépett, de ő volt az első, akinek ezt sikerült is megvalósítania, méghozzá mecenatúra nélkül. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Petőfi nemcsak költészetünket újította meg, hanem a magyar irodalmi életet is, amelynek a negyvenes évek derekán ő vált az első számú szereplőjévé.

Margócsy István 1999-ben megjelent könyvében egyenesen a „modern polgári írószerep” első jelentkezését látja abban, hogy Petőfi különös gonddal kötötte meg szerződéseit, és − mint írja − „rendkívül tudatosan tervezte és szervezte meg irodalmi jelenlétét és annak milyenségét, s a modern irodalmi gépezetnek, az irodalmi iparnak jóformán minden mozzanatát felhasználta érvényesülése érdekében”, beleértve műveinek „piaci” értékesítését és a vele járó reklám sikeres művelését is.(6)

Tulajdonképpen az általa felfogott írói pozíció kiterjesztését szorgalmazta, amikor 1846 márciusában megszervezte a Tízek Társaságát, a hozzá hasonló gondolkozású fiatal írók érdekszövetségét. Bejelentették, hogy együttesen védekeznek a szerkesztők és a kiadók önkénye ellen, és július 1-jétől nem publikálnak sehol, kizárólag a maguk által megalapítandó folyóiratban. Ez nyílt hadüzenet volt az irodalmi lapoknak, azaz az irodalmi élet létező intézményeinek. S jóllehet nem kaptak lapengedélyt, merész fellépésük mégis diadallal végződött: az Életképek szerkesztője, Frankenburg Adolf együtt hívta meg őket munkatársnak lapjához, melynek szerkesztése később a fiatalok kezébe került.

A „modern” szó használatával persze tanácsos csínján bánni, az új, polgárosult, urbánus költőmodell akkor még nem alakult ki. Mint arra Martinkó András figyelmeztetett, a város és a kávéház még nem tudott Petőfi élményanyagává válni.(7) A főváros csak az 1880-as, 1890-es években vált az irodalmi élet első számú színhelyéből annak első számú szereplőjévé.

Ugyanakkor figyelemre méltó vonása Petőfinek, hogy számára az alkotás nem csupán sikeres kenyérkereső foglalkozás. „[A]z önkifejezés lírai ösztöne olyan erős és állandó, biológiai értelmű adottsága – állapítja meg Martinkó −, hogy írnia kell – és ír is −, akár megvan [hozzá az ihletet adó közvetlen élményforrása], akár nincs. Számára a költészet nem ünnepi aktus, hanem életforma, létezési forma, ontológiai kérdés”.(8)

És szinte törvényszerűnek kell tekintenünk, hogy költői küldetését idővel politikai jelentéssel társította, és a kezdetben népköltőnek megélt státuszát a „nemzet költőjével” cserélte fel.

Ismeretes, hogy József Attila mind külsejét, mind konfrontatív-protestáló beállítódását tekintve Petőfihez hasonlította magát. Pályája elején a költőelőd stílusát utánzó verset is írt (Arany kalásztól…, 1922), de ez nem jelent sokat, mivel a magyar költészet legjavát igyekezett imitálni, hogy így próbálja ki saját képességeit. Számomra leginkább a költői szerepük értelmezésében és gyakorlatában mutatkozó párhuzam tűnik figyelemre méltónak, akár tudatosan követte József Attila Petőfi példáját, akár ösztönösen.

Igaz, mi sem hiányzott jobban belőle, mint költőtársa üzleti érzéke. Élete is merőben másképp alakult, szinte kiáltó ellentéte Petőfi sikertörténetének. Ő is megízlelte a nyomort és a nélkülözést, részben saját választása nyomán, mivel sokáig jól érezte magát az „örökös diák” pozíciójában és elfogadta a vele járó pénztelen, bohém életvitelt. Jóllehet a gyámja, Makai Ödön jóvoltából lehetősége lett volna a szegénységből való kiemelkedésre, a kispolgári életnívóra, ám ez a folyamat elakadt – részben a Makai személye és nyárspolgárinak vélt értékrendje iránt érzett ellenszenve, részben pedig a századfordulón népszerű nonkonformista művészidentitás követése miatt. Ő is hasonlóképpen döntött, mint Petőfi, tehát költő és csakis költő akart lenni, hasonló kizárólagossággal.(9)

Mindketten megideologizálták szerepüket, és hozzákötötték − már csak élményhátterük kiszélesítése végett is – nagyra törő, nemes társadalmi célok tömegmozgalmi képviseletéhez. Ám a két kor választéka e tekintetben ugyancsak különbözött.

József Attila hasonlíthatatlanul szélesebb és ellentmondásosabb kínálattal szembesült, el is tévedt benne. Hol a „nép”, hol a „nemzet”, a „proletariátus” vagy az egész „emberiség” ügyének szolgálatát tekintette méltó feladatának, és ezzel próbálta igazolni önmaga előtt is, hogy nem tud és nem is akar betagozódni a legitim társadalmi hierarchiába, amelynek létjogosultságát – leginkább marxista nézőpontból – tagadta és támadta. József Attila úgy akart választott közösségének, végső soron a nemzetnek költője lenni, hogy annak kötelessége eltartani őt.

Csakhogy az 1920-as, 1930-as években már elképzelhetetlen volt a kesztyűt sikerrel fölvenni a meglévő irodalmi intézményekkel szemben. Olyan lap alapításához és főként folyamatos működtetéséhez, amely kizárólag a magas irodalomnak kíván helyet adni, fölöttébb nehéz volt a szükséges tőkét előteremteni. (Jól példázzák ezt Osvát Ernő ismételten elbukó lapalapítási próbálkozásai a század elején. És amikor végre sikerült a Nyugat folyamatos megjelentetését biztosítani, akkor is a folyóirat több ízben került a kényszerű megszűnés közelébe.)

Ismeretes, hogy József Attila is kísérletezett lapalapítással. Csak túl későn sikerült – a lehető legnagyobb nehézséggel – létrehozni saját fórumát, a Szép Szót, amelynek alkotógárdája és törzsközönsége egyaránt szűk körű volt.Bár a költő neve jól ismert volt irodalmi berkekben, sem ő, sem társai nem rendelkeztek akkora népszerűséggel, amely vállalkozásukhoz számottevő felhajtó erőt jelentett volna.

A kizárólagos költői szerepnek természetesen mindkettejük esetében voltak életrajzi és ideológiai indítékai, de egyszersmind nem elhanyagolható technikai és alkotáslélektani következményei is. Mindenekelőtt biztosítani kellett a folyamatosan, többé-kevésbé egyenletesen előállított produkciók bőségét. Egyenesen lenyűgöző Petőfi termelékenysége. Martinkó András számításai szerint az 1844 szeptembere és decembere közti négy hónapban, 122 nap alatt 57 költeményt írt (köztük olyan terjedelmes műveket is, mint A helység kalapácsa és a János vitéz), összesen 2627 sort, napi átlagban 21 és fél sort.(10) A segédszerkesztői feladatok és egyéb tennivalói mellett valószínűtlenül nagy mennyiség ez, annyira, hogy Martinkó megkérdőjelezte az életrajzi adatok és kötetkiadások alapján összeállított kronológiák megbízhatóságát.

Ráadásul Petőfi beérkezése óhatatlanul megtorpanással járt együtt, és a korábbi életkörülményeinek, hányattatásainak és reményeinek megörökítése után új élményforrásokra és késztetésekre kellett találnia (nem beszélve arról, hogy – mint azt ő maga is érzékelte – a nyugalmas kispolgári élet nem vált javára költői működésének).

Martinkó az érzelmi szembenállás és azonosulás (ha tetszik, a gyűlölet és a szeretet) kettősségében gondolta el a költő legfőbb energiaforrását, és igen problematikusnak találta hiányukat: „Amikor a sors, az életkörülmények, a társadalom és a történelem nem állít szembe Petőfivel »ellenfelet«, vagy ha emberben, társadalomban […] környezetben nem talál azonosulásra, de teljes, mindenestül való azonosulásra valót, költészete […] erőltetetté, modorossá, legjobb esetben ismétléssé válik.”(11)

(Zárójelben jegyzem meg, hogy Petőfi-stúdiumaim során erősen hatottak rám Martinkó Andrásnak – az új kritikai kiadást előkészítő – tanulmányai, mivel rámutattak a Petőfi-kutatás számos tisztázatlanságára. Bár hipotéziseinek egy része utóbb tévesnek bizonyult, most, újraolvasva is elkápráztatott gondolatainak frissességével.)

Az érzelmi szembenállás és azonosulás persze magától értetődik a lírikusoknál, József Attilára is érvényes, ahogy más költőkre is. Általánosnak mondható az is, hogy a verstermés mennyisége egymást követő emelkedő és csökkenő periódusokat mutat. Petőfinél kevésbé, József Attilánál inkább megfigyelhető, hogy a kezdeti tanulási folyamat nagyobb bőséget eredményezett, mint a beérkezése utáni időszak. Lírai életművében e tekintetben 1927 és 1928 között állapítható meg a fordulat.

Igaz, csak a Szép Szóhoz fűződőkorszakában volt kitéve Petőfiéhez hasonló kötelezettségnek, az elhatalmasodó betegsége miatt azonban kevésbé tudott ennek megfelelni.

Petőfi 1844-es rendkívüli termelékenységét sem lehet másként megmagyarázni, mint azt feltételezve, hogy a szövegek egy része korábban született. Mindkét költő igencsak adott rá, hogy gondosan mérlegelje mindenkori teljesítményét és számba vegye a publikálás körülményeit. Nem egy versüket a megírásától távolabb, megfelelő alkalmat várva jelentették meg. (Már csak ezért is találja szembe magát a keletkezéstörténeti vizsgálat mindkettőjüknél annyi bizonytalansággal.)

Az is legalább részben a kényszerű folyamatos munka számlájára írható, hogy ismételten védekezniük kellett a monotónia ellen. Közismert József Attila költészetének kivételes változatossága, de az is, hogy sokszor vissza-visszaköszönnek a korábbi verstípusok. Petőfi is − a népdalok és zsánerképek sikere ellenére − vissza-visszatért a meghaladott szentimentális hangjához: például a Megy a juhász szamáron… (1844. május-június) közelében írta a Katona barátomhoz című versét (1844. április-június között), a János vitézzel egy időben a Mért nem születtem ezer év előtt? című belső monológot (1844. november vége, december közepe).

Lehet azon vitatkozni, hogy A helység kalapácsát önleszámolásnak szánta-e vagy sem, de az kétségtelen, hogy radikális fordulatot képvisel a népdalaihoz és zsánerképeihez képest, még ha a tréfás-humoros beállítás azoktól sem idegen. Nemcsak a két szerelmi ciklusában, hanem a Felhők epigrammáiban is kísérletet tett a romantikus líranyelvének kialakítására, de a Ciprusok még visszacsúszik biedermeier stílusba, a Szerelem gyöngyeinek legsikerültebb darabja pedig a népdalszerű Fa leszek, és csak a Felhők ciklusban tudott átütő eredményt elérni, a töredékesség műfajteremtő leleményével.

A párhuzamokat semmiképp sem úgy kell elképzelni, mintha valamennyi mintakövetésen alapulna. De elegendő volt közös kiindulópontot találni – ebből ugyanis óhatatlanul következett a többi megfelelés.

A továbbiakban azonban egy olyan párhuzam lehetőségéről szeretnék beszélni, amelynek nincs köze a mintakövetéshez, hanem a két költő bizonyos fokig hasonló alkatából következett.

A hetvenes évekbeli Petőfi-tanulmányaim során arra is felfigyeltem − de féltem leírni és alaposan utánajárni is −, hogy Petőfi életében és alkotásmódjában egyfajta sajátos periodicitás érvényesül, azaz szélsőséges aktív és passzív fázisok váltják egymást, ami engem a mániás-depressziós (ma már bipoláris depressziónak nevezett) viselkedésre emlékeztetett. Csakhogy feltételezésem ellen szólt az a lehetséges, kézenfekvő magyarázat, hogy időről időre az alkotói ihlet is megfáradhat. Az is visszatartott, hogy a versek pontos keletkezésének megállapításában tapasztalható bizonytalanság lehetetlenné tette az aktív és passzív fázisok megbízható kimutatását. Úgy látom, az új kritikai kiadás sem segít megoldani ezt a problémát.

Csakhogy meglepetésemre időközben Czeizel Endre, aki a testi és lelki betegségek ismeretében bizonyosan jártasabb, mint én, 2001-ben publikált könyvében(12) brutális nyíltsággal mondta ki, hogy Petőfi szélsőséges kedélyállapota bipoláris kedélybetegségre utal. Czeizel komolyan veszi, és általános érvényűnek tekinti Petőfi 1845. szeptemberi, Búm és örömem című versének vallomását:

„Nincsen oly bú, / Mint az én búm, / Oh ha én busúlok!… /
Olyan öröm sincs, / Milyen az én örömem, / Oh mikor én örülök!”

Czeizel szerint Petőfi költészetében a mániás betegség jellegzetes tünetei közé tartozik a gyors alkotás, az, hogy a vers könnyen születik, mivel belső indulatok levezetését szolgálja; az aktuális benyomások, élethelyzetek és hangulatok többnyire meghatározó szerepet játszanak; elsősorban a kíméletlen őszinteség, a mérlegelés hiánya, a szókimondás és a közvetlenség jellemzi; verstanilag pedig a forma bizonyos fokú elhanyagolása, például az, hogy a rímeknek csak az utolsó tagja cseng össze, és gyakoriak a szóismétlődések. Czeizel úgy véli, hogy a versek terjedelme is függ a mániás feldobottság fokától. Tehát minél intenzívebb a mánia, annál rövidebb a költemény, a kedély csillapodása viszont a hosszabb műveknek kedvez.(13)

Ha jól értem, a kedélybetegség legfőbb ismérvének a közvetlen és hirtelen versalkotást, az aktuális benyomások kíméletlenül őszinte kimondását tartja. Lehet, sőt valószínűsíthető, hogy a szélsőséges kedélyállapot valóban jellemezte Petőfit az életben, de amikor verset írt, úgy gondolom, általában mérlegelt is. Amit Czeizel a forma elhanyagolásának vél, valójában a népköltészeti programból következett. Petőfi, ha akart, tudott tiszta rímeket is előállítani. Czeizel is elismeri, hogy bár a felsorolt tünetek kimutathatók a költőnél, de enyhe, többnyire elfogadható formában.

Talán meggyőzőbb, amikor a depressziót jellemző panaszok együttes fennállására hivatkozik. Közismert jelenségekről van szó: állandósult rosszkedvről, reménytelenségről; fáradtságról, ürességérzetről; alvászavarról, nyugtalanságról, ingerlékenységről, sőt halálvágyról is. Ebben az esetben az vethető a diagnózis ellen, hogy túlságosan az általánosságok szintjén marad. Igaz, nem tudhatjuk, hogy egy szakszerűbb leírás mennyire konkretizálná és bizonyítaná az említett szimptómákat. Végül is Czeizel a könyvet a nagyközönség számára írta.

Érdemes megemlíteni, hogy úgy véli: Petőfi világgyűlölő korszaka (1845 és 1846 fordulóján) volt az első komolyabb depressziós fázis, amely még nem akadályozta meg alkotókészségét.(14) Arról viszont nem ír, hogy megismétlődött-e egy újabb depressziós szakasz, és ha igen, mikor. Mindenesetre 1848-ban, 1849-ben, amikor Petőfinek bőven volt része dicsőségben is, kilátástalan helyzetekben is, nyoma sincs írásképtelenségnek. Sőt a legsúlyosabb lelki válságát, választási kudarcát egyenesen életműve leghosszabb költeményével, Az apostollal próbálta gyógyítani.

Első pillantásra szembetűnő a párhuzam József Attila szélsőségekre hajló természetével és azzal, hogy a betegség az ő esetében sem tudta feltartóztatni alkotókedvét és -képességét – még élete legválságosabb időszakaiban sem.

Csakhogy merőben más dimenzióban értelmezhető József Attila lelki betegsége, akinél felismerték a bajt – még ha nem is pontosan – és kezelni is próbálták, még ha nem is sikeresen. Petőfinél nem merült fel még a gyanúja sem effélének. Kedélyállapotának ingadozásai ugyan ismertek voltak a barátai előtt, de különcségnek fogták fel, és napirendre tértek fölötte.

Czeizel Endre igen alaposan jár el József Attila testi és lelki betegségeinek bemutatásában. Álláspontját igyekszem röviden összefoglalni.

Eszerint a költő egészségének alakulásában három korszak különíthető el. Az életében sok fájdalmat okozó gyomorbajának a hiányos táplálkozás, sőt éhezés mellett az ún. neuraszténiájának (azaz ideggyengeségének) is szerepe lehetett, amit ma atípusos depressziónak neveznek. Ennek is tünete a túlérzékenység, alvászavar, hipochondria, szorongás, a nemi élet zavarai, időnként hisztériás reakciók és öngyilkos késztetések.(15) Czeizel részletesen szól a költő viselkedésének rendellenességeiről, de ezek ismertetésétől most eltekintek, mert egyrészt közismertek, másrészt itt nincs rá elég időm.

Azt viszont érdemes kiemelni, hogy József Attilát biszexuálisnak tartja (anélkül, hogy ismerné a költő erre vonatkozó írásait), és szerinte a látens homoszexualitása kárhoztatta alkalmanként orgazmusképtelenségre a nőkkel való kapcsolataiban.(16)

Már első analitikusa, Rapaport doktor is alapvető szakmai szabályt rúgott fel, amikor honoráriumként munkát végeztetett páciensével.(17) Gyömrői Edit terápiája pedig 1935 nyarán Czeizel véleménye szerint kifejezetten ártalmas volt, mivel üldözési mániás (paranoid) és féltékenységi rohamokat váltott ki József Attilából. Tulajdonképpen ekkor lépett lelki bajainak második fázisába.(18) (Czeizel arról sem tud, hogy a költő hálával beszélt Gyömrőiről, mert az analízis nagyban segítette költői munkáját.)

Végül a harmadik szakasz a már kifejlett elmezavarodottságának ideje, amely a Flóra elutazásával kiváltott, tehát 1937. júliusi rohammal vette kezdetét, és nem sokkal később végzetesnek bizonyult.(19)

Czeizel kitér a pszichoanalitikusok bizonytalan és téves diagnózisaira is. Utolsó kezelőorvosa, Bak Róbert szkizofréniát állapított meg, melyet akkor öröklött betegségnek tartottak, később viszont a környezet ártalmaival magyarázták. Évtizedekkel később Szőke György a szkizofrénia paranoid változatát valószínűsítette. A versek és a levelei alapján fölmerült a szélsőséges (mániás-depressziós) kedélyállapot lehetősége is, maga Flóra erre hajlott. Újabban József Attila kórisméjeként a borderline (azaz „határeset”) elnevezésű személyiségzavart feltételezik, melynek tünetegyüttese átmenetet jelent az atípusos depresszió és a kedélybetegség között.(20) Bár ez a betegség-típus csak jóval a költő halála után vált ismertté, József Attilát még a kor színvonalához képest is rosszul kezelték.(21)

Ami a borderline-t illeti, nem vagyok pszichológus, sem analitikus, de megkockáztatom abbeli véleményemet, hogy kissé olyannak tűnik, mint egy nagyra méretezett zsák, amelybe minden belefér. De mivel benne van a szélsőséges kedélyállapot is, ez lehetőséget ad arra, hogy a két költő között legalább részleges egyezést állapítsunk meg a mániás-depressziós fázisok jelentkezése terén.

Befejezésül összefoglalnám az elmondottakat. Szándékom szerint azt próbáltam bemutatni, hogy a költői szerepük felfogásában nagyon közel álltak egymáshoz. A költői pálya kizárólagossága nemcsak Petőfinek lett kiindulópontja, hanem József Attilának is – és ha az utóbbi mintát követetett volna, akkor is saját döntése volt. Ez pedig sajátos technikai és alkotáslélektani következményekkel járt, ezekből próbáltam egy-kettőt bemutatni.

Más természetű kérdés, de talán hozzátartozik alkotásmódjuk ritmusához, hogy mindkettőjüket szélsőséges kedélyállapot jellemezte, József Attilát fokozott, sőt kóros mértékben. Nyilvánvaló, hogy erről nem vagy annyira sem tehettek, mint arról, hogy haláluk után kultuszuk támadt és lobogó lett belőlük.

VERES András

A József Attila és Petőfi tüze – Paradox párhuzamok címmel megrendezett konferencián
elhangzott előadás szerkesztett és bővített változata.

JEGYZETEK

(1) Vö. Kerényi Ferenc, Petőfi Sándor kötetei = A magyar irodalom történetei 1800-tól 1919-ig, szerk. Szegedy-Maszák Mihály és Veres András, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 245.
(2) Irodalom a gimnázium II. osztálya számára. Írta: Szegedy-Maszák Mihály, Veres András,Bojtár Endre, Horváth Iván, Szörényi László és Zemplényi Ferenc, Budapest: Tankönyvkiadó, 1980. 294. Kemény Zsigmond alább következő naplóbejegyzését is idéztem a tankönyvben.
(3) Vö. Vahot Imre Emlékiratai és Petőfi Sándor emlékezete. Összeállította és kiadta Vahot Gyula, Budapest, 1880. II. kötet, 66. Vahot számítása bevált: a Pesti Divatlap több mint háromezer példányban kelt el.
(4) Kemény Zsigmond Naplója. Sajtó alá rendezte Benkő Samu, Budapest: Magyar Helikon, 1974. 146-147.
(5) Kerényi Ferenc, i. m. 247.
(6) Margócsy István, Petőfi és az irodalmi gépezet : Petőfi mint modern polgári író = Uő, Petőfi Sándor : Kísérlet. Budapest: Korona Kiadó, 1999. 50.
(7) Martinkó András, A beérkezés után kiútkeresés? (Az 1844-i év példája) = Uő, Költő, mű és környezet : Kérdőjelek a Petőfi-irodalomban. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1973. 14. Kiemelés tőlem – V. A.
(8) Uo. 11.
(9) Veres András, József Attila identitásai = Uő, És megint elölről… Ady, Kosztolányi, József Attila. Budapest: Balassi Kiadó, 2022. 146.
(10) Martinkó András, i. m. 11-12.
(11) Uo. 10-11.
(12) Dr. Czeizel Endre, Aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni? : Magyar költő-géniuszok testi és leki betegségei. Budapest: GMR Reklámügynökség, 2001.
(13) I. m. 81.(14) Uo. 84.
(15) Uo. 208.
(16) Uo. 209-210.
(17) Uo. 214.
(18) Uo. 215.
(19) Uo. 216-218.
(20) Uo. 210-214.
(21) Uo. 214.