Áttűnések Petőfi Sándor és József Attila költészetében
Az olvasói megilletődés ott kezdődik, hogy Petőfi újra- meg újra- meg újraolvasása közben rádöbbenünk arra, hogy talán róla írták a legtöbb kritikátlanul eszményítő tanulmányt. A sokszoros, idestova kétszáz éves Petőfi- kisajátítás és manipulálás legsúlyosabb vétke, úgy tűnik, az, hogy nemcsak hézagossá tette és eltorzította a költőről bírt tudásunkat, hanem egy hamis képpel helyettesítette a valódi megismerést. Országunkban gyakran fordul elő, hogy „igazolt hazafiak” egészen hajlott korukig csak a szobrok, ünnepségek, szavalóversenyek, nyilvános tömegrendezvények mázvilágának kirakatain át pillantanak bele a versekbe, pontosabban: csak törleszkednek az életműhöz, s kritikátlanul örökölt ítéleteikben megerősödve térnek vissza tévedéseikhez. A nevek iránt érdeklődőket Margócsy István gazdag szöveggyűjteményeihez küldeném. Petőfi életműve ugyanis – összességében és egyenként – merő meglepetés, megigazulás, egy tízezer csiszolatú lélek olthatatlan ragyogása. Hogy a mai napig nincs befejezett kritikai kiadása ennek a viszonylag kis terjedelmű életműnek – még a költeményeknek sem, nemhogy prózájának vagy leveleinek –, az fájdalmasan jelzi, hogy máig nem vettük érvényesen szemügyre sem eszmei, sem esztétikai, sem lélektani hagyatékát. A magával eltelt, önelégült magyar kultúra még legnagyobbnak tartott nemzeti költőjének egész életművét sem volt képes – 180 év után sem – egy modern kritikai kiadásban megjelentetni. Költeményeinek öt kötete látott napvilágot eddig kritikai kiadásban, de prózája, levelezése, műfordításai továbbra is várják a tüzetes szemügyrevételt.
A megilletődés nekünk, József Attila szerény kései híveinek vagy serény fejtegetőinek még azért is nyugtalanító, mondhatnám: igazi szégyen, mert a két zseni együttes vagy párhuzamos szemügyre vétele a magyar nagyköltészet (hogy Petőfi és József Attila kedvenc kifejezését idézzem) verbális „gyémánt-tengelyét” tárja fel, és izgalmas átvételek, tükröződések, átsejlések, utalások, igazodások, átszivárgások, önkéntelen elbirtoklások egész sorát villantja szemünk elé. Ha Petőfi felől közelítünk József Attila szókincséhez, egyenesen meghökkentő arányban találjuk a huszadik századi életműben a tizenkilencedik századinak az átcsillanásait, megelevenedését. És fordítva is érhet esztétikai-etikai ébredés vagy megnyilatkozás: József Attila verseit sokszor lapozva egyre szembeszökőbb, mennyire át van itatva ez a költészet Petőfi verbális örökségével, mondhatnám: Petőfi páratlan, saját költői találmányként fel-felröppenő szavai szinte úgy, mint fénylő világítótestek térnek vissza József Attila nagy szövegeiben. A két lángelme irodalmi szöveg-érintkezésén túl azonban – ezt most csak megemlítem – erősen kirajzolódnak sorspárhuzamaik, előtűnik létfelfogásuknak, viselkedésmódjuknak és forradalmiságuknak a rokonsága. Egészen addig, hogy József Attila mélylélektani elbonyolódásának szálai mentén szinte Petőfi viselkedéséhez is kulcsot kapunk, megpillantjuk a későbbi freudi fényben a reformkori előd zártabb beszédmódjának megrendítő mélységeit, depressziókon átsüvítő szenvedéseit, sőt – ez a meggyőződésem – Petőfi (öntudatlan vagy nem öntudatlan) öngyilkosságának természetét. Ma már, több évtizedes tanakodás után, az a személyes meggyőződésem, hogy ami szerepet József Attila jézusi vétetésű életében a balatonszárszói tehervonat betöltött, azt Petőfinél a muszka betolakodók dzsidái végezték el.
De előbb térjünk vissza a két nagy költő elképesztően hasonló szóhasználati jegyeire. Petőfi ki- vagy megtalál, József Attila újra felhasznál és visszamenőleg megvilágít, fölerősít valamit a másik mondandóiban, – mondhatnánk: Petőfi sorsát világosabban látjuk József Attila óta, József Attila pedig Petőfitől (is) örökölt eszme- és életmintákat épít bele a magyar költői hagyomány alapkészleteibe. Petőfitől széles út vezet József Attila mélységéig. De az is igaz: szükségünk van a megnyílt József Attilára, hogy elérjük a titkos Petőfit.
Az ismételt tükröződéseknek három nagy csoportját különböztetem meg:
1. Először a legkisebb részecskék, bizonyos szavak kezdenek a többinél kissé elevenebb mozgással feltűnni, egymásra emlékeztetni. Petőfi felől nézve ezek roppant aktív – és a kor szóhasználatánál modernebb – kifejezések, sistergésükre felkapja fejét, illetve megáll gyönyörködni az ember; József Attila felől nézve pedig kissé archaikus mellékízzel tündökölnek, mintha nem csak a kifejezés, hanem a találás örömét is tükrözni szeretnék. Azt hiszem, a magyar költészetben nincs még két költő, akinek művészete ilyen szervesült szemlélet és nyelv formáiban érne össze. A különös varázs éppen abban áll, hogy József Attila tudatosan vállalja a 19. századi előd, mondhatnánk, már-már elkülönült szóösszetételeit, és egy bizonyos régiesítő modernség igyekezetével komponálja újra e szavakat. Kettőt említek itt, kettőt az összes érdekében, a fergeteg jelzőt és az iramlik igét. A fergeteg Petőfinél az a dinamikus alakzat, amely – a vihar, a zivatar szinonimájaként – valami hirtelen támadt mennydörgést, szélvészt, száguldó és elemi rombolással fenyegető természeti folyamatot jelöl; a fergeteg nem közeleg (nem holmi „kóbor felhő”), hanem lecsap, nem elönt, hanem elpusztít, mindent széthasít. A sivatag koronája c. versben ez áll: Letépe minket és szétkergetett / A bosszujában rémes fergeteg. A Felhők-ciklus egyik kis darabjában pedig: Ha jőne oly nagy fergeteg, / Mely meghasítaná az eget, / És e hasítékon át / A földgolyót behajítaná!. De ez a félelmes erő – mint a költő haragvó lelkének testvére – halála után majd egyedüli látogatója lesz a sírjának: Meglátogatni csak te fogsz, hogy elzúgd / Testvéri búdat, éji fergeteg.” József Attilánál már korán halljuk zajos jeleit, például A fergeteg ormán vagy a Jövendő férfiak című darabokban (lehet, hogy itt Vörösmarty közvetítése is szerepet játszhatott).
Másik találomra kiragadott példám a sok közül az iramlik, iramodik ige. Emlékszünk, Petőfinél ez a szó elsöprő erővel, néha pedig könyörtelen melankólia jeleként izzik fel. Egy 1846-os szalkszentmártoni költeményben így: Odanézzetek! / Csatára iramlik a fergeteg… (Odanézzetek!); a September végén feledhetetlen sorában pedig (a címet Petőfi még s-sel írta): Elhull a virág, eliramlik az élet… József Attilánál a szó nagy versekben is, több ízben, megjelenik. A Külvárosi éjben így: Az úton rendőr, motyogó munkás. / Röpcédulákkal egy-egy munkás / iramlik át. Az Eszmélet utolsó darabjában ismét találkozunk vele: Igy iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok. Itthangsúlyoznám: nem kívánok egymás mellé erőltetni illetéktelen dolgokat, végül is a nyelv mindenkié. De ebben a viszonyban rendkívüli nyomaték-keresési igénnyel kívánkoznak egymás mellé, mondhatni: apró vonatkozási erőteret teremtenek bizonyos kifejezések.
2. A legkisebb részecskék mellett a két költészet olyan nagyobb, azonnal színt valló fordulatokat is mutat, amelyek már nagy valószínűséggel tükrözik egymást, de még mindig nem sugároznak nagy horderejű eszmei-gondolati jelentőséget. Főleg jelzős szerkezetekre gondolok itt, olyan mégiscsak egyedi találásokra, vagy a versben kiemelt mondanivalót jelző csoportokra, amelyek épp azzal, hogy a hétköznapi nyelvből a művészet síkjára emelődnek, fokozottan követelik a figyelem dédelgetését, tüzetesebb elemzését. A két költő szótárából kiemelek négyet a megfelelések közül: a meglett ember-jelzős szerkezetet, a nagyon fáj állítást, a mindkettőjüknél hangsúlyos életfordulatnál felsajduló ő(t) ahol jár-mondatrészt, s végül a kötelek által való nyűg állapotának ismétlődését. Emlékszünk: mindkét költő szinte vérmes igyekezettel, akaratos lázban siettette felnőttkorának, férfivá érésének eljövetelét: Petőfi a kezdettől fogva elemi erővel érzett szabadság- és függetlenség-vágy delejében tört ki apja zsarnoki szorításából (vállalva, hogy jó másfél esztendeig amolyan néma haragban ne is lássák egymást, még anyját se lássa), hogy később azt írhassa: Ugy mentem el innen, mint kis gyermek, / És mint meglett ember úgy jöttem meg (Szülőföldemen), József Attila pedig az Eszmélet 10. versében kijelenti: Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja… Látjuk: a „meglettség” mindkettejüknél a véresen komolyan vett önállóság, az ezerszeresen áhított férfikor, a rettenthetetlen kiállás és életre való megállapodás bizonykodása, nem mellesleg a szerelemre és családi együttélésre való alkalmasság büszkén hangoztatott igazolása. A nagyon fáj-állítás éppen ennek az állapotnak a hiányát jelezte, és Petőfi is képes volt megtalálni ennek az egyszerű-hétköznapi tapasztalatnak versbeli helyét. A Petőfi-kritikai kiadás sem világítja meg az 1847 augusztusában Szatmáron keletkezett sorok pontos hátterét, de valószínű: egy csalódást keltő Júlia-levél válthatta ki a verset. Mindenesetre az elemi sérelem-fájdalom ugyanúgy jelen van itt, mint József Attila Nagyon fáj című versében. Sőt egy másik fordulat is egybecseng. A két hónappal korábban, még Pesten keletkezett Petőfi-versben (Hires szépség) a költő azt írja az egyik közimádatnak örvendő női bálványról: érte Odahagyja aranyát / A fukar s boltját a kalmár / S a poéta rímjeit, / Hogy kövessék őt, ahol jár. József Attila (Nagyon fáj): Ti kisfiúk, a szemetek / pattanjon meg ott, ő ahol jár. József Attila írhatta volna így is: „ahol ő jár”, hiszen sem ritmikai, sem egyéb kényszer nem indokolja a szokatlan szórendet.
És íme, el is értünk a negyedik analóg képzethez, a kötelek által való nyűg állapotának alaksejtelmeihez. Petőfi művészetében a kötél és a vágás motívuma, a pusztulás fenyegetése a kötelek látványa körül állandó téma. (Hogy ez mennyiben függhet össze édesapja mészárosi hivatásával, arra itt nincs mód kitérni. Nekem személyes meggyőződésem, hogy mivel a költő hosszú gyermekéveit mégiscsak egy hentesi hivatást űző marcona felmenő körében töltötte el, képzeletét – akár öntudatlanul is – később is döntően dúsítja ez a nyers életrajzi ténysor.) Mindenesetre több versében is beszél az önmagát szorító kötelek létéről, akárcsak József Attila egyik legszebb kései töredékében (régebben én ezt a képzetet Tompa Mihály egyik versével hoztam összefüggésbe). Petőfi a Múzsám és menyasszonyomban, „kínos bujdosás” után hálát ad Júliának, hogy hű maradt hozzá, s felsóhajt: És mostan téged én feledjelek, / Kihez csatolnak oly szent kötelek? Két évvel korábban, 1845 augusztusában, még egy másik leánykát kérlel (Megteremtéd lelkem új világát…): Engedd meg, hogy szerethesselek, / Mert különben köztem s a világ közt / Megszakadnak minden kötelek. József Attila a képet később a Kínhoz kötnek kemény kötelek címűtöredékben újítja föl.
3. A konstitutív, mérvadó átszármazások sorából kiemelek négyet: ezek mindkét költő eszmerendszerének alaptételei. Ezek általában axiomatikus vagy gnómikus kijelentések formáját öltik, és azonnal megragadnak az emlékezetben; ez a csoport a két költő hagyatékának személyazonosító lapja, minőségüknek igazi szellemi pedigréje. Az első: a jóság. Petőfi már igen korán, 1842-es A Dunán című versében megragadja a szót. Azt mondja a vízről: Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó: / A seb begyógyul, s minden újra jó. („seb”-en a hajó-vájta hullámmedret és a vihar vízpaskolását érti). Költészetében, különböző formában, lépten-nyomon felbukkan ez a jóság-eszme, más-más indulat sodrában, de mindig valamely egész életet igazgató egyenesség-igény kapcsán. Még feleségének is bizonygatja, 1847 októberében: Dicsérsz kedves, hogy olyan jó vagyok: / És meglehet, hogy az vagyok valóban, / De ne köszönd ezt énnekem… szived / Annak forrása, bennem ami jó van (Dicsérsz, kedves…). József Attila, költészetünk talán legtisztább szívvel alkotó géniusza, szenvedéstörténetének egyik mélypontján így jajdul fel (Tudod, hogy nincs bocsánat): Hittél a könnyü szóknak, / fizetett pártfogóknak / s lásd, soha, soha senki / nem mondta, hogy te jó vagy. Ezzel a jósággal összefügg a két költő szegénylegény-tudata, szinte a büszkeséggel szomszédos keserűséggel emlegetik nincstelenségüket. Petőfi (Batthyányi és Károlyi grófnék): Nekem nincs semmim, semmim e hazában. A Bolond Istókban: Ki vagyok? sehonnai, / Se országom, se hazám, / Valamely vándormadár / Lehetett az ősapám. József Attila nincstelenségét-tudatát talán elég egyetlen örök sorpárral felidézni (Tiszta szívvel): Nincsen apám, se anyám, / Se istenem, se hazám… A két költő, meglehet, a szerelemben egyfajta hajlékot lelt. Petőfi: S én szeretlek, mint te a hazát! (Nála voltam); József Attila: Flóra az én Amerikám (Csak most értem meg az apámat…). Mégis mindkettő vigasztalan fájdalommal ismétli: soha nem lesz családja, háza, megnyugvása. Petőfi (Karácsonkor): Isten veled te szép családi élet! Egy másik versében (Betegségemben): Megérem-e, hogy nekem is lesz / Szép csendes házi életem? József Attila élete végén így jajdul fel (Ime, hát megleltem hazámat…): Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél, / annak, ki tűzhelyet, családot, már végképp másoknak remél.
József Attila Eszméletének híres sora: Csak ami nincs, annak van bokra, már Petőfinél is felcsírázik, szinte hasonló erejű és általánosságú tételként, a mézeshetek napjaiban a „szent szabadság”-hoz címzett riadóként (Beszél a fákkal a bús őszi szél…): Oh szent szabadság! és mi haszna van? / De lesz, ha nincs.
És e harcnak, mint általában az eszmékért síkra szálló lélek jelzeteiben történni szokott, mindkettőnél megjelenik a védtelen-vad-támadó attitűdnek egyik feledhetetlen metaforája is, a „kés” képe. Petőfi (A szél): Holnap süvöltő hang, vad fuvalom leszek, / Reszket előttem a bokor, mert fél tőlem, / Látja, hogy kezemben kés van, köszörült kés, / S tudja, hogy lombjait azzal lemetélem. József Attila eszmélete így villantja a képzetet (Azt mondják): Mikor születtem, a kezemben kés volt. A kés Petőfinél főként harci szerszám szerepét játssza (hiszen akkoriban főként karddal harcoltak), másrészt képzeletében folyton aktív szerepet játszhatott az apai foglalkozás eszközeinek emléke. József Attilánál a motívum szociális és mélylélektani hátteret sugall.
És itt vissza kell még egyszer térnem Petőfi egyik ritkán megfigyelt vonására: kegyetlenségére, a „jó társadalmi célra”-ra való hivatkozás közben elnézéssel felfogott bosszúszomjas alkatára, talán személyes életkörülményeivel is összefüggő véres fantázia-futamaira. Ha tárgyszerűen vesszük szemügyre egyik-másik versét, egyenesen megriadunk, hovatovább megbotránkozunk eszméinek rémes vér-fantáziáin, hamar – s persze, nemes gondolatokkal takart –, de mégiscsak kíméletlenné torzuló jegyein. József Attila elkeseredett, de ritkán bosszút szomjazó. Petőfinél viszont derűre-borúra feltolul a metszés-vágás, a társadalmi bosszú,vagyis a mészárlás szóanyaga. Míg kezét lágyan pihenő kedvese mellén heverteti, a véres „szabadságháborúk” ötlenek eszébe; és ez így volt már jóval a szabadságharc kitörése előtti időkben is… Egyik korai versében arra kéri kedvesét, ne vegye zokon, ha ő a nászi ágyból a csatatérre siet majd, ha úgy hozza legmélyebb indulata (Háborúval álmodám). S most egy pillanatra idézzük fel ennek a lenyűgöző géniusznak gyermekkorát: a mészárszékben, amely itt-ott a kocsmával épült össze, elég erőszakot láthatott az öreg Petrovics hivatásgyakorlása közben. Apja hatalmas csordákat terelt Fehérvárról, innen-onnan, szülőföldje felé, marhát, egyéb haszonállatot. És milyen lehet egy hentes hétköznapja, aki „csak a húsvágáshoz ért”? Van ott állatbőgés, visítás, vérbugyogás, döfés, taglózás, agyonütés, hörgés, kapálózás, és haláltusa minden formában és mennyiségben. Gyanítom, Petőfi istentelen metszési- és akasztási fantáziája – meglehet: öntudatlan – innen, a családfő mindennapos munkájának látványából meríti legijesztőbb alakzatait. Néha az ember megtorpan, és hüledezve kérdi: mennyi zseni iránti bámulat és rajongás szükségeltetik ahhoz, hogy a forradalmár barbár sorait az emberségesség ítélőszéke elé cibáljuk.
Petőfi csonkolási és kivégzési képzelgései csakugyan dermesztőek. A felesége mellét cirógató, de ugyanabban a pillanatban ellenségei felkoncolását vizionáló költő mintha élvezné például a levágott fejekkel labdázás látomásos jeleneteit. A koncolásos-csonkításos-taglózásos fantomvilág nehezíti az élvezettel részletezett tablók mögött meghúzódó magasabb ideák megpillantását, és vérfagyasztó hatásával alaposan viszonylagosítja a szabadság-szomjas költői rajongás iránti elismerésünket. Petőfi egyenesen fürdőzik a borzalmas nyakazások ecsetelésében, így nevezném: a bosszú, a sérelem-törlesztés szokásrendjének élesztésében.
A tulajdon lemetszett fejét a hóna alatt cipelő kísértet-figura több ízben is felbukkan verseiben. Az 1848 augusztusában keletkezett Vérmezőben így: Budán ne járjatok, ne járjatok éjjel, / Mert találkoztok a megöltek lelkével, / Hónok alatt tartják levágott fejöket, / Ugy nyögnek, ugy járják be a vesztőhelyet. A képzet már az 1847 novemberi Bíró, bíró, hívatalod…-ban felbukkan: az elítélt ifjú a versben kikél sírjából, és fejét kezében tartva a végén ezt kiáltja: „Ártatlanul ölettél meg!”, mire A bíró ily szókra ébred, ! És fölpattan az ajtaja, / Véres fej röpül be rajta. // És ezután minden éjjel / A bírót e hang költé fel, / Jött az ifjú éjfelenként, / És bedobta véres fejét. A neurotikus szabadulás- és szabadság-fantázia dúsul aztán a csonkolási kényszerképzettel, úgyhogy a nemes eszme iránti epekedést többnyire megterheli valamilyen szadista vagy mazochista mellékzönge. Az 1846 június-augusztusi Szeretek én… kezdetű vallomás a szabadság istenasszonyának imádatát részletezi; csakhogy a nemes bevezető futam után egy rettentő poént tűz a szöveg végére: miután a lírai alany letérdelt a szabadság-leány előtt, hogy tépjen neki egy szál virágot, hirtelen ott terem háta mögött a hóhér, és lesújtja fejét, mely Épen kezembe hulla, és én / Azt adtam át virág helyett. Az 1846-os szalkszentmártoni versek egyikében (Vajon mit ér?) a költő így ír: Ugy rángatózik, úgy ugrándozik szivem, / Miként a porban a levágott emberfő. Ez legalábbis meghökkentő, de inkább ijesztő és taszító.
Petőfi saját szívéről amúgy is bámulatos szenvtelenséggel, önpusztító ridegséggel (is) képes írni. A Fresco-ritornell így indul: Mihelyt megpillantottalak, menyecske, / Bordám alatt eu a kis húsdarab / Ugrálni kezdett, mint sziklán a kecske. Egy másik helyen azt állítja: nincs is szíve. Már Ostffyasszonyfán így jajdul föl, egyik korai remeke ez, 1839-ből (Epigramm): Hasztalanul vágyasz, vad sors, kínozni. Nem érzem: / Nincs szivem. A haza s a lányka s a barátnak adám. Petőfi verse mellbe vág: Baudelaire borzalmas költői tételét előlegezi (Causerie): Ne cherchez plus mon coeur; les bêtes l’ont mangé (Ne keressétek a szívem; megették az állatok). Igaz, a magyar költő azt sugallja, hogy a csonkolás valami nemesebb idea érdekében történik, – de ha egymás fényében mustráljuk a kettőt, Petőfi haza-képzete is nyer bizonyos félelmetes elemésztő erőt. A legmagasabb gondolatok – és ez ennek a rettentő géniusznak egyik megkülönböztető jegye – többnyire vérlucskos jelenetek-sejtelmek kíséretében derengenek fel a szövegekben, s az ember csak a nagy eszme fűtötte optikai csalódás folytán menekül meg az elemi megbotránkozástól. Észre se vesszük, hogy a ragyogó jóslatokat vagy jövendöléseket gyilkos indulatok és vörös drapériák veszik körül. És ez így marad az utolsó versekig, Petőfi harctéri lemészárlásáig! A költő 1848 októberi Bucsú című, feleségéhez írt versében, amely – úgy gondolom – öngyilkos ámokfutásának egyik emlékezetes tanúsága és bizonyítéka, azt mondja: Tán megcsonkítva térek vissza majd, / De akkor is szeretsz te engemet, / Mert istenemre, amint elviszem, / Épen hozom meg hű szerelmemet. (Ezt olvasva halkan jegyzem meg: egyszer eljöhetne az idő, hogy Petőfi házasságának, utolsó szűk két esztendejének történetét érdemes lehet az önpusztító „fergeteg”, a szado-mazochista indulatok felől megközelíteni; külön vizsgálni a szereplők érzelmi érdekviszonyait ennek a borzalmas vérontásos rögeszmének az egész emberi közeget égető sugarában.)
Néha, az elhagyatottság szakadékaiban József Attila is irtózatos átkozódásra, esztelen filippikákra képes. De nála ez a gyűlöletes hang mindig a személyes bántalom, csalódás, kétségbeesés következménye, és egész személyes életének minden olvasó számára felfogható indulata. A pszichoanalitikus kezelésben a védőgátlások beszakadása a lélek legelemibb átok-energiáit szabadítja el, és ezek a dermesztő sötét démonok egyik-másik versében amolyan fekete gleccserként zuhognak az olvasóra. A Magányban például: Ha szülsz, a fiadnak / öröme az lesz, hogy körbe forog, / te meg rápislogsz, míg körülhasalnak / telibendőjü aligátorok. Vagy idézhetném a Nagyon fáj döbbenetes tirádáit. Talán felmerül az olvasóban, érhette-e József Attilát olyan sérelem, amely ilyen süvítő gyűlöletet igazolhatna, mégha egy költői alkotásban is. De elfogadjuk – ismerve a költő egész életútját – a gyalázkodó tónust, amely az egzisztenciális méltánytalanság szenvedései közt nem mérlegeli a bosszú nyelvének árnyalatait. Hiszen már előtte számos költeményben olvashattunk a szív örvényeiről, az elkeseredett indulatok lassan gyülemlő seregeiről. Mindkét költő nyíltan beszél a szívében lappangó borzalmakról. (Bár, mint idéztem, Petőfi azt is mondja: nincsen szívem.) De aztán 1846-ban megrendítő vallomást tesz (Az én szivem…): Az én szivem egy földalatti lak, / Sötét, sötét! / Az öröm egy-egy fényes sugarat / Csak néha vét // Mélyébe e földalatti háznak. / Ez a fény is csak azért pillant bele, / Hogy lássa a szörnyeket, mik ott tanyáznak, / Mikkel tele van, tele! Hüledezve kérdezzük: milyen csapások érhették ezt a huszonhárom éves fiatalembert, aki ilyen önlélekrajzban foglalja össze indulatait. Sínylődött mészáros apja dúvad természetétől? Igen. De hát, vethetnénk fel: ott volt a szerető és imádott anya, aki csak-csak oltalmába vette fiát (számos vers tanúskodik erről). Éhezett? Igen. De hát, kötözködhetnénk: mégiscsak talált olyat, aki segített rajta: például Debrecenben egy jóságos asszonyt, aki befogadta. Nélkülözött a szerelemben? Igen. De hát, tudjuk, adódott két-három-öt „lyányka”, aki hajlandó lett volna viszonozni szerelmét. Például Prielle Kornélia. Miközben Petőfi már lobog Júliáért, Prielle Kornéliát is megkéri feleségül. Nem a költőn múlott, hogy a vonzalomból nem lett házasság. Mindenesetre a szív mélyén lakozó gyilkos ösztönök valahogy minden másnap új meg új tárgyat, új ürügyet kívántak… József Attila is, tudjuk, kénytelen-kelletlen elég bántást és hátráltatást tűrt el. Én nem tudtam, jajdul fel 1935 augusztusában, hogy annyi szörnyüség / barlangja szivem. Azt hittem, mamája / ringatja úgy elalvó gyermekét, / ahogy dobogva álmait kinálja (Én nem tudtam). Úgy tűnik, mindkét költő esetében kezdettől fogva gyötrő teherként van jelen a depresszió, a melankólia, vagy önpusztító hajlam, nevezzük bárminek. Petőfi esete bonyolultabb, legfőképp azért, mert a később nemzeti hérosszá emelt lángelme valóságos élettényeit az egyensúly látszata fátyolozza – ezért cikázó, ellentételező kompozíciós rendje és tónusa mélyebb mintavételt igényel, mert pályáját amúgy is ezer rejtelmes irodalomtörténeti tapintat, nem eléggé ismert tény, eszményítő érdek és egyéb elvárás szövevénye teszi felmérhetetlenné. De mondhatnám úgy is: Petőfi abban is rendkívüli, ahogyan még nyitott szemünket is homályossá teszi. Napnál világosabb például, hogy mániás-depressziója a kezdetek kezdetétől komor árnyakkal szövi át líráját, s mintha jövőképe főként a halálvágy formáiban tudna csak kirajzolódni.
Nem vesszük komolyan, pedig tény: ennek a sodró erejű, fehér izzású poétának minden második versében – közvetlenül vagy közvetve – feltolul a halál, a pusztulás, a megsemmisülés lidérce. Már 1843-ban azt írja Kecskeméten (Halálvágy): Sírt nekem, sírt és koporsót, / Mélyen fekvőt a föld alatt! / Hol nem élnek érzemények, / Hol nincs többé gondolat. Később József Attila halálhívásnak nevezi ezt az állapotot (Elmaradt ölelés miatt): Ugy vártalak, mint a vacsorát este, / ha feküdtem s anyám még odajárt. / Ugy reméltelek, mint kétségbeesve, / hülyén, (még ifjan) hívtam a halált.
Nagy különbség, persze, a két költő szólama között, hogy Petőfit hovatovább a melankólia (vagy ahogy ő mondja: révedezés, búskomolyság) tüzeli, löki folyton a hevület újabb és újabb paroxizmusába. Alig akad haláltudat nélküli költői fordulata: érzelmi csúcspontjain is érezzük a keserűség fekete sistergését, míg József Attilánál a depresszió – ha mondhatom – a személyes reménytelenségnek különböző éjszakáit teremti meg. Petőfi „sötét szíve” mindig olyan, hogy „megjött már jókedvem, és még / Nem hagyott el bánatom” (Bírom végre Juliskámat…). És még pár nappal házasságkötése előtt is bocsánatot kér jegyesétől, hogy nem elég derűs, és valamely múltbéli „szellemnek martaléka” (Ne bántson az meg…): Ne bántson az meg, fényes napvilágom, / Ha arcom néha elsötétedik; / Nem lehetek én, bármiként kivánom, / Még előtted sem folyton-folyva vig. Mert abban is igazi költő, hogy ha a legfájóbb hangot / Sohajtja, akkor a legboldogabb (Adorján Boldizsárhoz).
Költészetének gyöngyszemeit találjuk szerelmes verseiben, igaz. De ha élesebben figyelünk, mégiscsak furcsálljuk, hogy még a nászi ágyról is a csatatérre vágyik, szerelmét azzal józanítja, hogy a szabadság fontosabb a szerelemnél, és minden második epedő sóhaj tőszomszédságában ott leskel a halál. A September végén a rajongás csúcsa, abban a legperzselőbb a láng… és mégis: rögtön, már az első boldog pillanatok közben szóba hozza a sírt, a halált, a hűtlenségtől való rettegést. A Petőfi-hullámvasúton a legszédítőbb kanyarokat, minden érzelem középpontját és minden szélsőséges fokát működni látjuk. Valódi fény-árny viszonyait azért nehéz szabatosan elemezni, mert – bár a szókimondás hagyományát, Csokonai után szinte ő egymaga teszi uralkodóvá a magyar költészetben – ábrázolása (és élete) mégis ellentmondó érzelmi rétegek közé feszül. Beszédmódja többrétegű, a nyíltságban is rejtőzködő és feleselő, ellentétes zsánerű szálakat sodor egy szövetté. Életének ámokfutásos kanyarjait mi is csak csodálattal elegy hüledezéssel tudjuk követni…
Pedig ez a vándorlási-rögeszme, azt hiszem, a Todestriebnek (Freud szavával: halálösztönnek) másodlagos formája, mondhatni: életmentő medre. Petőfinél még a fa is vándorol (itt elővételezi Rainer Maria Rilke és Nemes Nagy Ágnes mozgó fa-képzetét, illetve a helyben maradó fa hűség-szimbólumát). 1847 októberében visszaidézi az egykori országúti vándort (Egykor és most): Bús arccal, kopott ruhában / Ahogy ottan ballaga, / Olyan volt, mint egy vándorló / Leveletlen őszi fa. Ha időnként lehorgonyozni látszik is (például a házassági boldogságban), rögtön lelkifurdalás gyötri; a mozgás, az otthon-elhagyás, a száguldásos megsemmisülés az életeleme. Nem véletlen, hogy egyik kedvenc szava az iramodás, eliramodás (és ennek rokonai), illetve a függés-csüggés, azaz a kötött állapot különböző szinonimái (ennek csak egyik futama a csodálatos Füstbe ment terv). Petőfi ámulva szemlél mindent, ami röppen; a gólyáról még azt is mondja (Jön az ősz…): Hej, van oka a gólyának, / Hogy más hazát néz magának. Egyik versében így ír (Odanézzetek!): Odanézzetek! Csatára iramlik a fergeteg. A leghíresebb iramlás, persze, a September végén sora: Elhull a virág, eliramlik az élet… Ez az átokvert, kósza lélek (Volnék bár) valahogy füstszerű, gomolygó szertelenséggel menekül mindenhonnan, de talán legfájdalmasabb sóvárgással a szülői háztól. Alighogy elmegy, már visszaréved, – gondoljuk meg: alighogy elhagyta Dunavecsét, már küldi is haza az István öcsémhez sóvár sorait. Alighogy bekukkantott Kolozsvárra, tüstént máshová menekülne, nehogy magához kötözze a város szépsége: vegyük csak szemügyre El innen című, 1847 őszi remekművét. A csodálat az elfutamodás nyelvét beszéli itt, furcsán összefonódik a hely bámulatának varázsa és a távolság hívásának kísértete. Petőfi sehol nincs ott, mindig vagy érkezőben, vagy épp távozóban van. Irtózik a végleges megtelepedéstől, a kötöttségtől. Aranynak rögtön ismeretségük elején azt írja 1847 februárjában: Én olyan ember vagyok, hogy, amely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán… (és aztán hamar eltűnik, mint a szélvész). A puszta-imádat, a mozgáskényszer, hogy sehol nincs maradása, – ez mélylélektanilag a halálvágy fedőjegye, a halálvágy vagy halálsejtelem folytonos jelenléte.
Ezzel függ össze Petőfi örökös harci mániája, kardcsörtető modora, sőt apró-cseprő dolgokban is fel-fellobbanó párbajozó szenvedélye, és többnyire a szabadságvággyal összekötött verekedő mámora. A még el nem érkezett, és sejthetően halállal végződő vetélkedés alkalmai előtt az élet nála öntudatlanul követeli a pusztítás és pusztulás előformáit. A vándorlás a halál meghívását, gyorsított közeledését és esetleges kiváltását, elhalasztását jelenti. A János vitéz XVIII. énekében a főhős ezt mondja: Vándorlok, vándorlok, a világ végéig, / Míg kívánt halálom napja megérkezik. Majd a XIX.-részben Jancsi így szól szíve bánatához: Mikor unod már meg örökös munkádat, / Te a kínozásban telhetetlen bánat! / Ha nem tudsz megölni, ne gyötörj hiába; / Eredj máshová, tán akadsz jobb tanyára. Az utazás transzcendens jegye egyrészt abban áll, hogy éppen a „sehol-lét” teremti meg a szertelen költői lélekben a „megtelepedés” ígéretes csábítását, másrészt a távozás-közeledés szüntelen állapota szabadítja meg a berendezett lét nyomasztó felelősségétől, harmadrészt pedig létrehozza végre a jelent, amelyre a költő a viszontagságos múlt és a halállal kecsegtető jövő szorításában vágyik. Az 1846-os szalkszentmártoni versekben ez a perzselő halál-fantázia sóvárogja a ragyogó jelent, de még itt is csak bánattal elegy tétovasággal. Azt mondja (Szeretném itthagyni…): Szeretném itthagyni a fényes világot, / Amelyen oly sok sötét foltot látok. / Szeretnék rengetegbe menni, / Ahol nem lenne senki, senki! Majd pár pillanattal később (Mögöttem a múlt…): Vándorlok csüggedetten / Az örökkétartó jelenben. Ebben a vonatkozásban tanulságos lesz egyszer részletezni, hogyan vezet ez az elidegeníthetetlen halálfantázia a forradalom jövendölésétől a házasság örömein és elfojtott csalódásain át a segesvári csatamezőn bekövetkezett ön-feladásig. De ennek taglalására itt most nincs módunk.
A végére hagytam azt a feltűnő vonást, amely a két költőnek saját hivatásáról vallott felfogásával függ össze. Mindkettő érintkezik a transzcendens szférával, és Petőfinél a vallásalapító küldetését és tragikus önpusztítását is felidézi. József Attila azt mondja (Emberiség): Óh emberiség, kit törött anyám / szenvedni szaporított és nem értett! / Nem rettenek születni ujra érted. Egyik kései töredékében pedig: Én hazám, fajom és emberiségem / iránt ismerem szép kötelességem. Nála a költői hivatás és a művészi küldetés, úgy tűnik, inkább közvetve, nem a fogadkozás nyelvén jelenik meg. A szókimondó, hetyke Petőfi ellenben több versében is megnevezi ezt az isteni minőséget. A sok közül egyet idézek (Sors, nyiss nekem tért…): Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek / Az emberiségért valamit!…/…/ Minden szív-ütésem egy imádság / A világ boldogságaért. /…/ Meghalni az emberiség javáért! / Mily boldogság, milyen szép halál! /…/ Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg, / Ily szentül!… s én elkészítem / Saját kezemmel azon keresztfát, / Amelyre fölfeszíttetem. A mito-poétikai beszéd szinte blaszfémikus (szó szerint: „ártalmat beszélő”, ma így mondjuk: istenkáromló) gondolatot tükröz, és emlékezetünkbe idézi a világirodalom egyik legeredetibb iratát, John Donne Biathanatos (Erőszakos halál) című értekezését. (Donne a művét életében nem jelentette meg, és úgy végrendelkezett, hogy örököse azt vagy adja nyomtatásba, vagy égesse el.) Donne rejtett célja (miután elősorolta a Szentírás példás férfiúinak, Jézus előképeinek hosszú sorát, Sámsont, Sault és a többieket) a keresztény vallásalapító öngyilkosságának védelmezése volt. Donne azt mondja: az öngyilkosság nem ellentétes sem az isteni akarattal, sem a természet törvényeivel. Krisztus halálát nem nevezi kifejezetten öngyilkosságnak, csak idézi a János evangélium 10. fejezetének fordulatait, például ezt: Életemet adom a juhokért. /…/ Azért szeret engem az Atya, mert odaadom életemet, hogy aztán vissza is vegyem (József Attila jut eszünkbe, az Eszmélet sorai: Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor). János még ezt is mondja: Senki nem veszi el tőlem: önként adom oda.
Az angol költő tehát azt mondja: Jézus halálát nem a keresztrefeszítés okozta, hanem önmaga; önszántából adta ki lelkét. Merész tételét élete végén belefűzte 1631-es prédikációjába is. Ha Donne állítását komolyan vesszük, akkor nemzeti költészetünk héroszainak, Petőfi Sándornak és József Attilának halálát sem találhatjuk ellentétesnek isteni hivatásukkal, magas éthoszukkal. Közgondolkodásunk nem elég érett arra, hogy az ideák megvalósulásáért hozott áldozatot együtt szemlélje az ön(el)pusztítás szellemével. Pedig, azt hiszem, Petőfi esetében is a megértés és értelmezés tágabb tereit kellene megnyitnunk, hogy ezt a nagy költőt a valódi belső lélekrajz jegyeinek pontosításával megértsük: Petőfi értelmet akart adni „kívánt halálának” (hogy a János vitézt idézzem). Ezért száguldott ki a segesvári csatatérre, és ezért fogadta papírra jegyezgetve, henye nemtörődömséggel a „szép halál”-t (ahogy ő mondja). „Potomság!”, ennyit mondott csak amúgy foghegyről, amikor meglátta a közeledő dzsidásokat. Egész életének és költészetének örvénye az önkéntes pusztulást előlegezi, mi több, hívja, és bennünket csupán az öngyilkosság ijesztő (és egyházilag is tiltott) végrehajtása gátol abban, hogy a tényt ténynek ismerjük fel.
Pedig azt hiszem, mindkét nagy nemzeti költőnk sorsa – gyönyörű műveik, lázadásuk, szenvedésük és bukásuk – lényegesen segíthetne nekünk abban, hogy észben tartsuk életük árán szerzett igazságaikat.
A József Attila és Petőfi tüze – Paradox párhuzamok címmel megrendezett konferencián
elhangzott előadás szerkesztett és bővített változata.