„És minden ige fölöttem lebeg”
Vallomás József Attiláról
Sodródó törmelék az emlékezetben – József Attila-sorok, képek, versek. Szállóigévé, költői-költészeti közhellyé koptatott fordulatok bukkannak föl minden kimondott vagy leírt szóhoz (most is: „Bukj föl az árból hirtelen, / ne rántson el a semmi sodra” – s itt már benne is lennénk a példában, mi az a semmi, az a József Attilától származó kifejezés, amely ilyen erővel ránt magához), ezek a képek, sorok tapétázzák-bélelik a kései időt, a sorsfordítónak, történelminek tűnő mindennapi eseményeket. Új versek olvasásakor József Attila-szövegek derengenek át a sorokon. Az ő duktusa, beszédmódja, kérdései, viselkedésmintái ütnek át az igyekezeten és a válaszokon. Működik.
„Hörpintek valódi világot / habzó éggel a tetején”. (Ars Poetica, 1937)
Milyen költő milyen tején nőttünk föl?
Az ikermell Arany János és József Attila. Amiképpen van a zene mindensége és azon belül, fölül, kívül Johann Sebastian Bach univerzuma, azonképpen áll e két költővel is a dolog. József Attila „Vidám és jó volt s tán konok / ha bántották vélt igazában” állítja magáról egy ilyen különálló entitás középpontjában az esendő zseni. Vidám és szép akar lenni, vadóc, érzelmes, szenvedélyes, töprengő, zabolátlan és elviselhetetlen lénye ellenére. Sohasem volt szép, nézzünk csak a képekre és az emlékiratokba. De sikerült gyönyörűnek lennie. Ilyen alkalomkor, mint ez a mai, a legszívesebben ontanám-önteném a József Attila-idézeteket, milyen fantasztikus ez is, és ez is, a kép-találatokat, a sisteregve olvadó, képlátásunkat irreverzibilisen, megmásíthatatlanul átitató-átalakító anyagot. Nos, csak egyet, erről a századvégről valót, ehhez a századvéghez illőt: „Sűrű olajnak fájhat így, midőn / hengerben lassan, lassan, összenyomják”. Minden költők és univerzumok közül: nékem József Attila a legközelibb. Időben és hangnemben. Kép és minta; hallható és tapintható sors; költészet-inkarnáció.
„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég” mondom egy másik költővel. Húsvét van, majdnem mindig Húsvét van, – és nem tudom József Attiláról levenni a szemem. Tanulmánykötetet lehetne írni a költészetebeli szem-, látás-, pillantás-, tekintet-metaforákról; a tavakról, hálókról, sötétségről és fényszórókról. Az űrt (a másik alapmotívum) pásztázó tekintetről és a legiszonyúbb átkozódásról: „Bogár lépjen nyitott szemedre.” Ne siessünk az ítélettel. miszerint ilyen sűrűségben, fontossággal csak elmebetegek és dilettánsok írnak a szemről. Van harmadik kategória is.
Igen, visszanéz, nagy, barna, elveszett szemmel, kinéz a versből, egy zárt, föloldhatatlan másik világból, a bolgár ikonok utánad forduló tekintetével. Az ő Passiója, az általa és véle történt botrány lenyűgöz, megrémít és fölemel. Ez a földhöz teremtő áramütés és lebegtető delej rezeg a verseiben. Váratlan sorok, váratlan indulatok és ellágyulások. „Az ég fölött, mint lenn a fellegek, / egy simogatás gazdátlan lebeg.” (Medáliák)
*
A hatvanas-hetvenes évek Kolozsvárján, abban a diktatúra- szétnyomta társadalomban, a kamaszok és költők számára ez a költészet és ennek a költőnek a passiója volt az arctalanodás, a sokféle alávetettség ellensúlya, a választható másik világ, a maga hiteles, vívódó, csalódó baloldali tradíciójával (és ennél fogva még jobban a létező hatalomnak lehetett feszíteni.). De az „ucca és föld fiá”-nak nem csupán a mi aktuális sanyarúságunkhoz volt köze, hanem az Újszövetség bűnösöknek és nyomorultaknak megnyíló világához. Ez a költészet rámutatott Istenre, a nyírfára, a felhőre, a Semmire, a fűre a vaslábasban, a szabadulni vágyó lélekre, a csapkodó és kapkodó ösztönökre. József Attila vezetett vissza engem (minket?) a személyeshez, belőle értettem meg a vívódó és gyászoló Aranyt és a magasabb létről suttogó Rilkét. József Attila több nemzedék számára úgy működött, mint világmagyarázat. Egy olyan világé, amelyben a személyiség teljessége és csorbítatlansága sokkal előbbre való, mint a különféle ideológiák, népboldogító előírások és elvárások.
Ebben a költészetben, mint egy filmképben, a költő fújva, köpködve mászik elő egy hajnalon, lefejti, szétdobja, széthajigálja a rátapadó gyökereket és folyondárokat, nem csak a társadalom hazugságait és nyűgeit, de a konvenciókat is; a barátok és a szeretők elhallgatásait, félrefordulását, tapintatos szeretetlenségét. Csak az egyedülség hideg foltját nem lehet kiokádni, lesúrolni, kitépni, lekönyörögni, széthemperegni.
„A kínhoz kötnek kemény kötelek,
be vagyok fonva minden oldalon
és nem lelem a csomót, amelyet
egy rántással meg kéne oldanom”
mondja egy 1937-es töredékben. És még hányszor és hogyan mondja.
Ez így, persze, nem igaz. Nem csupán a magány, az elepedés, a kín József Attiláé, de övé a „hars erény”, a derű, a pofonerős szerelem és a nevetős, bársonyos csiklandozás. „A símogatás az én lobogóm” – ez is a J.A-verssorsban áll. Mint pálmaág a húsvétban.
S miközben az egyént, a személyiséget, a magánvalót állítja ez a költő – és ez a versösszes – a társadalmilag is megváltásra szoruló világ középpontjába, miközben nyomorú szerelemtől és áhítatos esendőségtől ragyognak a himnuszok, ‒ aközben másféle irányba fordul el a költészeti iránytű. a szem-reflektor. Márton László szerint a J.A.-paradigma azt is jelenti, hogy a „költészet szavak és szintagmák disztribúciójából és valenciájából eredő integritása mennyivel előbbre való a civil egyén integritásánál”. Hogy ez a versvilág, amely szavak és szószerkezetek eloszlásaiból, vegyértékeiből, e szavak és szerkezetek egymásba átjátszó, interferáló hatásaiból áll, amely az újfajta és vegyi reakcióban rögzült alakzatok működtetésén alapul, vagyis az a jajgató-nevető gép, ami a mű, – nos, ez fontosabb, mint a mögötte álló magán sorstörténet. Hogy bármi essék meg a lélekben és az elmében (essék – ez így pontos!), az nem érintheti közvetlenül az alkotást. Mondhatnám: a verset nem tapogathatja le a magánélet. Bármilyen fájdalmas: a költő sorsa – mások számára -, nem lehet fontosabb, mint a vers. A Szabad ötletek jegyzéke nem fontosabb, mint a Medáliák, vagy az, hogy
„Négykézláb másztam. Álló istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.”
(/Az Isten itt állt a hátam mögött…/ 1937)
*
A parancsokon és ideologémákon fölül áll, azoknál fontosabb az emberi személyiség, a személyesség.
És az emberi sorson, személyességen fölül áll, annál több a mű, a vers, amely foglalat, háló.
Így lehet az ember a parancsoknál több és a törvényeknél kevesebb. „A mellékudvarból a fény / hálóját lassan emeli.”
Itt volt, itt van a Húsvét s miközben József Attiláról vallomást teszek, ujjam az ő sebeibe mártom. Így leszünk árulói mindannyian az elemzésben, amelyben bátorkodunk kijelenteni, hogy a személyes létben és a mindenki szabad prédájául vetett versben mi a fontos. Hogy miképpen örökkévaló az élet egyetlen töredéke és miképpen lesz a pillanat, a transzcendencia zárványa a vers.
Azok, akik barátai, szerelmei, ismerősei, pályatársai közül túlélték József Attilát, többnyire írtak róla. Azt, hogy sokszor mutatkozott különcnek, elviselhetetlennek. Azt mondják, árva szörnyeteg volt. Irtózatosan szabad, térdre esetten járó fenség. Nem ragaszkodott méltóságához, csak a szabadságához.
Próbálgatjuk sokan, elgondolni, mi lehetett volna József Attila későbbi sorsa, ha nem öli meg magát. Hányan akarták volna eltüntetni, megtörni, befogni.
Az élő védekezik a halál ellen. E védekezés arroganciája nélkül kell bevallanunk: József Attilának akkor, 1937 decemberében, nem mutatkozott más választása. Nem csak poétikai konzekvenciái voltak a kiúttalanságnak, hanem konkrétak, radikálisak is. Nem tudom, igazán nem tudom, szabad-e még ezt a személy szabadságának tekinteni. Nem tudom, hogy a szavakon és a szószerkezeteken kívül van-e a költőnek más szabadsága? Hogy Isten ad-e az életére is licenciát? Vagy ez lenne a kegyelem?
„Angyal kovályog nyelvünk felületén…” (Kilométerekkel, 1924 ősze)
Amikor ezt írja, 19 éves.
Kolozsvár-Budapest, 1994. április 1-10.
Megjelent: „A Dunánál” – Tanulmányok József Attiláról. Petőfi Irodalmi Múzeum, 1995.