Az új Petőfi. József Attila kapcsolódása Petőfi költészetéhez

Arra vállalkoztam, hogy egy tanulmányban átfogó képet nyújtsak József Attilának a Petőfi-hagyománnyal való érintkezéséről. A gondolatmenet első részében felvázoltam azt a költészettörténeti folyamatot, amely a költő Petőfihez való viszonyát megelőzte és körülvette. Hogyan kapcsolódott a pályakezdő a népnemzeti iskola által kínált (és a közoktatásban a fiatal nemzedékekre oktrojált) Petőfi-kánonhoz? Hogyan vált a szocialista tanok befolyása alá került makói diák szemében a Petőfi-líra a fennálló társadalmi renddel szembeni ellenzéki attitűdök mintájává? Hogyan formálta első korszakának nyugatos orientációja a költő Petőfi-képét? Kínált-e ehhez képest követhető alternatívát a magyar avantgárd? Elhagyva a gondolatmenetnek ezt a bevezető részét, előadásomat az Erdélyi József kezdeményezése nyomán útjára induló újnépies irány ajánlatával kezdem.

Azzal az új hullámmal, amelynek hátán Petőfi presztízse újra magasba lendült, és amely a húszas évek végén indult útjára. Kezdetei 1922-re, Erdélyi József Ibolyalevél című kötetének megjelenésére vezethetők vissza. A nyugatos esztétizáló modernséget és az avantgárd formabontást kihívó „tertium datur”-ként ajánlott megoldásának fontos eleme a visszatérés volt Petőfi költészetéhez. Erdélyi árfolyama az irodalmi tőzsdén meredeken ívelt felfelé. A siker híveket és követőket toborzott köréje. Versenytársak is megjelentek a porondon, akik ugyanannak az alapképletnek, a társadalmi elégedetlenségtől fűtött újfajta népiességnek az Erdélyiétől eltérő képleteit alakították ki. Két szövetséges, két versenytárs zárkózott föl a fiatal nemzedékből: Illyés Gyula és József Attila. Ők hárman voltak annak a párviadalnak a főszereplői, amelynek trófeája az új Petőfi rangja volt. Az általa szerkesztett Uj anthológia előszavában, amelyben József Attila csak két verssel volt jelen, Babits Erdélyinek és Illyésnek osztotta ki a vágyott szerepet: „Petőfi-féle forradalmi öntudat csap ki soraikból, csak a szegénységnek, a magyar és idegenfajú szegénység vállalása.”

 József Attila ambícióját Kárpáti Aurél ironikus kis jegyzete nyeste vissza: „József Attilát különösebben az inspirálja, hogy hasonlít Petőfi Sándorhoz. Tükörrel szemközt ül a kávéházban és figyelemmel kíséri ezt a hasonlatosságot. Közben ír. Versei nem hasonlítanak.” Amikor a mini-riport megjelent, a Nincsen apám, se anyám kötet olvasójának – még ha ismerte volna is a szegényember-verseket, a Petőfi-ihlet első jeleit – lehetett azt gondolnia, hogy a költő „versei nem hasonlítanak” a nagy előd műveire, mert a fordulat csak ekkor, a Petőfi-szerep külsőségeinek egy korábbi előadásomban felidézett felpróbálásával egyidejűleg, a húszas évek végén következett be. A Nincsen apám kötet szellemiségére még a „tiszta költészet” poétikája nyomta rá a bélyegét. Az új mondandók azonban, amelyek a költőt megfogalmazásra ösztökélték, szétfeszítették a poésie pure elveit. József Attila elkezdte keresni, előbb a Bartha Miklós Társaság parasztorientációja, etnográfiai szocializmusa jegyében, majd 1930 őszétől a baloldali munkásmozgalom marxista eszmeiségéhez visszatérve, a cselekvő, a világ megváltoztatására törekvő költészet lehetőségeit. Így talált vissza a Petőfi-hagyományhoz.

Ez a visszatalálás – paradox módon – nem független a konzervatív irodalomtörténész, Horváth János útmutatásától, akinek tanítványa volt a budapesti egyetemen az 1928–1929-es tanévben. Feltehetően elolvasta a professzor 1922-ben megjelent Petőfi-monográfiáját, amely szerint Petőfi „első népiessége tendenciátlan, tiszta költészet volt”, és amely megkülönböztette Petőfi tiszta művészeti megnyilvánulásait a költő politikai költészetétől, számos vers esetében mérlegelve a tiszta művészet és a politikai ihlet viszonyát.

Szkeptikus előfeltevéseinket meghazudtolva, noha nem azonosult Petőfi republikánus radikalizmusával, olyan sokra értékelte költői képességeit, hogy néhány kirívó esettől eltekintve teljes értékű művészi teljesítményként ismerte el a politikai indíttatású szövegeket: „lyrai felkészültségbeli különállása miatt a tiszta költőiségnek egyáltalán nincs mit tartania a politikával való vegyüléstől.” Az egyes versek elemzése során ugyanerre a konklúzióra jutott. Például a Pató Pál úr esetében: „Kiváló genre-tehetsége ezúttal is, bár politikai felfogását is szolgálja, tiszta művészettel érvényesül.” vagy a Falu végén kurta kocsma példájánál: „A költemény végén kibukkanó szándék nem hamisítja meg a rajzolt korcsmai életkép hűségét, a politikus nem fogja meg a rajzoló művész kezét.”  Horváth távolról sem vette egy kalap alá Petőfi minden politikai költeményét, hanem még a legradikálisabb, és az ő személyes politikai meggyőződésétől eltérő darabok esetében is elismerte, hogy remekművel áll szemben. Ezt tette A királyokhoz című vers esetében: „Egyetértünk-e, nem-e a költemény politikumával: egyik legerőteljesebb s legépebb lyrai műve ez Petőfinek.” Sőt, még a megbotránkoztató Akasszátok föl a királyokat! című versnek is megkegyelmezett: „Ha van költészete a forradalmi gyűlöletnek, ez az, mindenek fölött.”

Amikor József Attila 1929 augusztusában, az Ady-revíziós vitában megjelentetett írásában így fogalmazott: „Ami pedig a politikai költészetet illeti, nem is kellene [Kosztolányinak] Tyrteust (Tyrtaiost) idéznie, Petőfi igen jó költeményekben és tiszta művészettel verselt meg reális programpontokat”, akkor Horváth János megfogalmazásait ismételte meg. A tét nem volt kevesebb számára, mint hogy lehetséges-e a (forradalmi) cselekvés útjára lépni úgy, hogy a vers művészi értékén ne essék csorba? 

A nagy világgazdasági válság és a Bethlen-konszolidáció bukása nyomán megfogalmazódott kollektív történelmi helyzetértékelés szerint, amely József Attila gondolkodását és költői programját is befolyásolta, 1930 körül forradalmi fordulat került napirendre. Ebben a helyzetben vált újra beszédessé József Attila számára Petőfi politikai költészete, a tettrekészség lírája. A kulcsszó, amellyel Horváth János Petőfi politikai líráját lépten-nyomon minősítette, a cselekvés: „Mitsem gyűlöl Petőfi annyira, mint a haszontalan szót, a szájhősködést, a tétlen szavalást, és sehol sem nyilatkozik személyesebben az ő hazafisága, mint mikor a cselekvést sürgeti.” Ilyen műveiben tetterős, kockázatot, sőt áldozatot vállaló, elszánt hős nyilatkozik meg. A monográfia másutt az akarat manifesztációjának minősítette a poézisnek ezt a változatát: „Egész politikai lyrája az akarat költészete volt.” A versszubjektum harmadik alapvető kvalitása a jellem: „politikai költészete: jellem-lyra”.

Cselekvés, akarat, jellem: József Attila olyan verseiben, mint a Szocialisták, Favágó, Munkások, a lírai én nem kevésbé erősen kontúrozott, összefogott, habozást és tétovázást elhárító, mint Petőfi politikai lírájában. Ha Petőfi a forradalmi tettet a költés közvetlen következményeként pozicionálja: „Eddig csak írtam, hol van még a tett?”; „Félre most lant… futok a toronyba, megkondítom azt a vészharangot”, akkor József Attila szinte pontosan lemásolja írás és cselekvés ilyen viszonyát: „Rongy ceruzámat inkább leteszem / s köszörülöm a kasza élit, / mert földünkön az idő érik, / zajtalanul és félelmesen.”

A nemzet sorsát döntően befolyásoló cselekvést csak egyetemesen elfogadható elvek, a közösséggel együtt átélt indulatok igazolhatják. A vers meggyőzésre törekszik, célokat jelöl ki és gyakran a közösség nevében, nem egyszer többes szám első személyben beszél. Petőfi is és József Attila is tudja, hogy „a politikai költészetnek kétségkívül egyik legkitűnőbb s a költőiséget nem hogy veszélyeztető, sőt inkább magasba lendítő változata az, amelyben a költő egy nagy erkölcsi közösség (nemzet) szószólójává magasztosul, mintegy erkölcsi irányítást ad a nemzet nevében, vagy a nemzet érzelmeit fejezi ki akár általánosságban, akár személyessé konkretizálva”. József Attila a Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötet verseinek megírása idején, s azon túl is egyértelműen a küldetéses költői szerep korszerűsítésére tett kísérletet.

A költő forradalmi hevületét a kortárs recepció nagyrészt nem fogadta el hitelesnek. Az a közvélekedés alakult ki a kritikában, hogy a Szabados dal, a Végül, a Tömeg, az Öt szegény szól és a Munkások költője csak erőlteti a harcias attitűdöt, valójában szemlélődő alkatú költő. Ezt az Petőfi-szerepet elvitató alkattani szkepszist a vetélytárs, Illyés Gyula kezdeményezte: „József Attila költői alaptermészete a csendes, kicsit eltűnődő szemlélődés”, ami nem egyeztethető össze a programszerű tettrekészséggel. „Három-négy hibátlan szakasz után ráeszmél, hogy ő tulajdonképpen forradalmár is, sőt – és itt jön a nehezebbje – tudományosan képzett marxista is. Nem szeretném, ha félreértenének. Semmi kifogásom forradalmisága ellen, a baj csak az, hogy ez ép egy nyugodt szemléletű, minden izgalomtól és lázítástól mérföldre eső vers írása közben jut eszébe. A két merőben különböző érzelmi állapot nem fér össze. Képzeljék el, hogy Petőfi a »Reszket a bokor…« hangulatába és egyik szakaszába akarta volna elhelyezni azt, a maga helyén különben kitűnően megálló gondolatát, hogy a királyokat sürgősen fel kell akasztani… Az igazi forradalmi vershez indulat, merészség, bizonyos fokú korláttalanság szükséges, és nemcsak az érzelmekben, de a verssorokban is. József Attilában nyoma sincs a hevületnek”.

Illyés véleménye éppenséggel még felfogható egyéni álláspontnak, de amikor az általa a Nyugat 1932 decemberi számában megfogalmazott ötlet átkerült a Társadalmi Szemle Pákozdy Ferenc által írt, de a kommunista párt hangadói által sugallt, 1933 februárjában megjelent kritikájába: „J. A. nem elsődleges lírikus természet. Nála az érzések nem törnek ki a maguk forró, friss erejében”, akkor a „szemlélődő alkat” ártalmatlannak tűnő minősítése megbélyegzéssé válik, és a költő párttól való elidegenítésének célját szolgálja.

A forradalmi cselekvés Petőfi példájára támaszkodó költői programja szoros egységet alkot a 19. századi nagy előd munkássága egy másik meghatározó vonásának követésével: a közérthetőség normájának érvényesítésével. Joggal kap nagy hangsúlyt a szakirodalomban József Attila kritikai beállítottsága, amellyel a nép fogalmát romantikus, tehát idejét múlt terminusnak nyilvánította egy olyan korban, amelyben – úgymond – a társadalom szerkezetéről a gondolkodásnak pontos szociológiai kép áll a rendelkezésére. A népit és a népiest a nemzeti szocialista ideológiák kontextusában hajlamos volt a „völkisch” szinonimájaként kezelni. Ezek a jogos hivatkozások csak azt felejtik el, hogy a költő – urbánus létére – költészetében mindvégig merített a folklórból, a költői hagyományok ősi rétegeiből. A népi jelleg kérdése tehát intenzíven foglalkoztatta őt, és elhatárolódott ugyan minden jobboldali faji, sőt nacionalista tévtantól, de álláspontja árnyaltabb és összetettebb, a népi hagyomány iránt megengedőbb volt annál, ahogyan egyoldalúan beállítani szokás.

Avantgárd költői korszakában ő is eljutott az izmusok követőinek legszélsőségesebb forma-robbantásáig. Nem egy versében hűen követte Kassák dadaista számozott verseinek laza koherenciájú szólamok sorából épített kompozícióit, paradox, fejük tetejére állított képeit. Szabadverseiben merészen átlépte a közérthetőség határait. Ebből a sok költői nyereséggel is járó kalandból rántotta vissza őt az a fordulat, amelynek következtében a húszas évek végén újra érvényesnek nyilvánította magára nézve is a közérthetőségre törekvés normáját. Leegyszerűsítő lenne azt állítani, hogy ez a meglehetősen bonyolult kérdéseket fölvető fordulat Petőfi költészetének hatására következett be, de az bizonyos, hogy a költői nyelvhasználatnak a Petőfi költészetében végrehajtott reformja szerepet játszott a közönséggel való kapcsolatfelvételre való törekvés megizmosodásában.

Ismét a Horváth János monográfiájában leírtakra hivatkozhatunk: „Amit Petőfi népiességének mondanak, tulajdonkép életszerűségével azonos. Népiesség annyi, mint a magas, abszolút irodalmiságból leereszkedés a néphez; a népnek, vagyis az irodalmi műveltséggel nem bíró nagy tömegnek is szóhoz juttatása az irodalomban; s annyi, mint a népnek is bevonása az olvasóközönség körébe. Tehát korántsem jelenti az irodalomnak a népre való korlátozását, hanem kiterjesztését a népre is. Jelenti egy középút megtalálását, melyen magas és alacsony műveltség, tudatos művészet és naiv költőiség, művelt irodalmiság és költészetre ihlető eleven élet egy harmonikus átlagban ömölhet együvé. Jelenti szóval az irodalom életszerűségét, s ily értelemben Petőfi nagy újdonságát… Ám nevezzük… népiesnek az általa végrehajtott fordulatot, de legyünk vele tisztában, hogy e fordulat, még most, semmi egyebet nem jelent, mint az irodalom életszerűségének helyreállítását a Kazinczy stílreformjával kezdeményezett s a keresett művészkedés híg levegőjébe emelkedett, abszolút irodalmiság után.”

E hosszú idézet nemcsak Petőfi, hanem a nyomában haladó József Attila törekvését is jelenti a modernség olyan változatának kialakítására, amely kerüli az elődök précieux esztétizálását, tudatosan korlátozódik a művelt olvasó által követhető nyelvi megoldásokra, tiszteletben tartja a költészet élvezete évszázadok során beidegződött gyakorlatát. A „népies” minősítés ezzel kiszabadult az infantilis gügyögés, a jámbor semmitmondás, a vásárian populáris beszédmódok kényszerzubbonyából. 

Az életközeli költészetnek ez a Külvárosi éjben, az Elégiában, A város pereménben testet öltő típusa egy új proletárkultúra kialakítását volt hivatott szolgálni. Abban a szubkultúrában azonban, amely számára a költő ezeket a műveit alkotta, nem volt meg a szükséges nyitottság és érzékenység a művészi igények kárára engedményeket nem tevő életközeliségnek a méltányolására. Egyik szemináriumi hallgatója így emlékezik a versekkel szembeni értetlenségükre: „Egyiket-másikat nehezen is tudtuk megérteni, az olyanokat, hogy »Csibor húzzon tücsökzenét undok urad udvarába!«, szóval az Öt szegény szól című versét. De ő aztán megmagyarázta, hogy ezek az átkok nemcsak a csőszt illetik, hanem gazdáját is – aki nem engedi még fürödni se, egy kicsit felüdülni se a fáradt vándorlegényeket –, s magyarán azt teszik: fulladjon meg… – Értitek? – kérdezte. – Értjük – mondottuk, és most már mintha értettük volna, de legközelebb megint elkezdte valaki a kötözködést. mi az, hogy »rege, róka, rejtem«. Miért írsz, Attila, ilyen marhaságokat? Nem haragudott azért, megmagyarázgatta ezt is, meg más új verseit is”.

Nem haragudott, de egy idő után világossá vált számára, hogy proletár közönsége, amelyre olyannyira számított, nem érti a közérthetőségre számot tartó verseit, s ez a közösség aligha lesz képes proletárkultúrát építeni. A Külvárosi éj fölött gyakorolt kritika szerzője, a költőtárs Pákozdy Ferenc személy szerint minden bizonnyal jól megértette a verset, és a proletár olvasó (vélt) pozíciójából fogalmazta meg elmarasztaló ítéletét a túlbonyolítottnak ítélt költeményekkel szemben. Hogy Petőfi hallgatósága adekvát módon fogadta-e be a költő verseit, nem tudjuk. József Attila esetében azonban az alkotó és sajátjaként vállalt közönsége közötti kommunikáció nem működött akadálytalanul.

A harmadik legfontosabb érintkezési pont József Attila és Petőfi költészete között – Horváth János terminusával – a tárgyas lyra területén található. A monográfus találó terminussal a „veszteglő szemlélet” termékeiként nevezi meg a versekben nyelvi formát öltött tárgyakat. Az ilyen versekben „benne van… a költő személyén az »alany«-on kívül eső tárgyi világból valami: alak, emberi jelenet, tájék: egyszóval valami szemlélet”. Ez a „valami szemlélet” azt jelenti, hogy nem az ember belső rajzával, érzelmeivel, képzeletével, akarat-megnyilvánulásaival van dolgunk, még csak nem is az ember viszonyával a dologi világhoz, hanem közvetlenül a látványban és általában az érzékelésben feltáruló valóságrésszel, amit megfigyelünk és megnevezünk. A „veszteglő” jelző pedig azt jelenti, hogy a költő nemcsak egy-két tájelemet idéz föl, hanem hosszan elidőzik, tagoltan, részletesen és gazdagon elénk tárja a dolgok együttesét, amelyekből a táj vagy a környezet „részvéttelen közönnyel”, „az életből tisztán kimetszett kis egész”-ként felépül. József Attila tárgyias versei ennek a veszteglő, a látottakba, észleltekbe belefeledkező szemléletnek a termékei. Vesztegléssé ez a kiindulópont-választás azáltal válik, hogy amikor a szemlélődő innen továbblép, akkor nem lendül föl a képzelet birodalmába, nem kalandozik el gondolati elvontságokba, hanem a környezet más és más részeit, helyszíneit veszi szemügyre.

Az irodalomtörténeti monográfiában a tárgyas líráról olvasott reflexiók azonban József Attila kezében funkciót váltottak, és egy költői program kiindulópontjává váltak. E program megvalósítását a Petőfi-szerep mindhárom várományosa, Erdélyi, Illyés és József Attila egyaránt célul tűzte ki. Az objektív líra teorémáját legvilágosabban és legrészletezőbben Illyés fejtette ki Erdélyi József verseskönyvéről 1932-ben publikált recenziójában, egyrészt a századelő esztétizmusánál, szimbolizmusánál modernebb fejleményként mutatva be, másrészt Petőfi költői gyakorlatára hivatkozva: „A szimbolizmus mindent legyűrő, beolvasztó imperializmusa után a szerénység kora jött el. S mert az után jött, ez a modernebb, noha tekintélyes ősökre hivatkozhatik, így nálunk, többek között Petőfire is. Erdélyi költészetét a formák egyszerűségén túl ez az érzelembeli óvatosság, ez a szerénység tette egyik napról a másikra korszerűvé.”

Illyés szinte kiáltvány-szerűen apodiktikus megfogalamazásaival bízvást jellemezhetjük József Attila álláspontját is: „A megfigyelés a fontos és nem az érzelem. Legyetek tárgyilagosak. A fiatalságnak megvan az a hibája, hogy amikor legjobban megfigyelhetné a számára még friss világot, csak önmagával foglalkozik, saját érzelmeit fejtegeti, bogozza, belekeveredik s mikor még hosszú, változatos út várna rá, elsüllyed egy meddő körforgásban, mint hináros posványban. Az igazi fiatalkori erőt az jellemzi, hogy még ifjú fővel útra mer indulni. Ne legyetek önzők és beképzeltek. A legtragikusabb önvallomásból is, ha az csak a ti vallani valótok, kicseng a tetszelgés… Ne magatokat, a környező világot vizsgáljátok, ez az igazi nagylelkűség, elég, ha a hang a tiétek.

A költészet ott kezdődik, ahol a költő és a tárgy közt meghitt beszélgetés kezdődik, mert ha a költő eleve tudna mindent, de ha csak «öntudatos» is lenne, a tárgy, amiről szólni akar csak azt az életet élné, melyet neki kölcsönöz s így a költő csak önmagával társaloghatna, amely egy életen át meglehetősen unalmas. De ha ő helyezkedik a várakozás álláspontjára: tárgya, a világ kezd el beszélni; ép elegendő, ha ő válaszolni tud. Ne a valóságot hazudjuk tele állítólagos költészettel, mint a szimbolisták tették, hanem a valóságból bontsuk ki a benne rejlő költészetet. A gondolat ölelje át az érzelmet, mint férfi a nőt és nem fordítva. Erdélyi itt csak arra támaszkodik, amit jól ismer. És ez az objektívitás, tárgyszerűség teszi modernné.”

Így válhattak Petőfi tájleíró költeményei, A puszta télen, A Tisza, a Kiskunság, A csárda romjai és életképei József Attila 1932-ben és 1933 első felében írt tárgyias költészete, előbb a Holt vidék, a Határ, a Ritkás erdő alatt című darabok, majd a nagy kompozíciók, a Külvárosi éj, a Téli éjszaka és az Elégia mintáivá. Az objektivitás elvontan azonos normáját azonban a három költő más-más módon valósította meg. József Attila Petőfi tájköltészeti modelljének modernizálása, a (gyakran elhanyagolt, sivár) ipari táj felidézésére való alkalmassá tétele érdekében erőteljesen támaszkodott a belga költő, Émile Verhaeren félszabad formában írt kompozícióira. Ezen túl nemzedékének vezető költői közül ő őrzött meg legtöbbet a századelő esztétizáló, a szépség jegyében fogant nyelvezetéből. 

Illyés, ahogy Erdélyi esetében, úgy József Attila verseiben is pontosan felismerte a tárgyiasító szándékot: „Valami objektív líra, amelyben a tárgyak és jelenségek árulják el csak a költő szívdobogását s ahol a költő, ha első személyben szól is, maga is beáll a dolgok világába.” A lírai objektivitásnak ezt a változatot Illyés a Külvárosi éj kötetről írott recenziójában mégis éles kritikában részesítette: „József Attila költői alaptermészete a csendes, kicsit eltűnődő szemlélődés, bizonyos parnasszista festői hajlam, a meghitt részletek megelevenítése, melyeket válogató gondossággal ábrázol finom ecsetvonásokra emlékeztető soraival.” A József Attila által kikevert változatnak voltaképpen pontos jellemzése ez, végzetesen téves értékeléssel.

A voltaképpeni munkát, Petőfi és József Attila egyes verseinek összehasonlító elemzését a felrajzolt térképvázlat alapján kezdhetjük el. A hátralévő percek azonban csak egyetlen ilyen párhuzam felvillantását teszik lehetővé. A Külvárosi éj című vers hátterében több Petőfi-hely fedezhető fel. Az egyik a vers témáját adó, a címbe is belefoglalt allegorikus alak, az éjszaka, amely Petőfi Falu végén kurta kocsma című versében triviális köznapi metaforaként hat: „Az éjszaka közeledik”. Ezt a magától értetődő meteorológiai képzetet eleveníti meg a József Attila verse: „S olajos rongyokban az égen / megáll, sóhajt az éj; leül a város szélinél. / Megindul ingón át a téren; / egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.” A vers egy másik részlete: „S a szövőgyárak ablakán / kötegbe száll / a holdsugár”, Petőfi Az est című versét idézi: „Szellőűzött / Felhők között / Merengve jár / A holdsugár. / Mint rom felett / A képzelet.”

Végül József Attila egyik nyelvkezelési, képalkotási csúcsteljesítményének, a csöndböl és sötétségből, tehát a hangnak és a látványnak teljes hiányából emelt szobornak, a semmi szobrának a képzete a „készül bennük a tömörebb sötét, / a csönd talapzata” sorokban, illetve a Téli éjszaka „ezüst sötétség némasága” szintagmájában ugyancsak a Falu végén kurta kocsma „Benne hallgat a sötétség” sorában találja meg csíráját. Ahhoz, hogy az ilyen szinte észrevétlen Petőfi-reminiszcenciák megszülessenek, József Attilának hinnie kellett Illyés idézett tételének igazában, amely szerint Petőfi elavultnak látszó népiességét lehántva rábukkanhat a modern tárgyias költészet nyersanyagára. Legalábbis lehetővé válik, hogy Petőfit, mint a költészeti modernség 19. századi előfutárát, ihletőjét aknázza ki.

TVERDOTA György

A József Attila és Petőfi tüze – Paradox párhuzamok címmel megrendezett konferencián
elhangzott előadás szerkesztett és bővített változata.