Agárdi Péter köszöntése
Agárdi Péter nyolcvan éves. Ebben az életkorban nem köszönthetünk valakit méltó módon, ha nem tekintünk vissza pályájára, az elmúlt évtizedekre. Egy olyan karrier áll előttünk, amely sok szálból szövődött össze egységes fonattá. Sok úton járt Péter, míg erre a pontra megérkezett. Ezeknek az ösvényeknek egy részét nem vagy csak fogyatékosan látjuk be, s ilyenkor célszerű előtérbe álltani azokat a tartományokat, amelyekben mi magunk is személyesen jelen voltunk. A József Attila Társaságban, amelynek Péter megbecsült tagja, fontos résztvevője volt, természetes, ha a József Attila életmű kutatóját, kultuszának ápolóját hozzuk közel magunkhoz. Mivel én magam is József Attila kutatásának szenteltem az életemet, mindenekelőtt azokra a pontokra és életszakaszokra szeretném helyezni a hangsúlyt, amelyeken kettőnk útja összefonódott vagy legalábbis párhuzamos közelségben futott.
Az egyetemi éveinkkel kell kezdenem, a hatvanas-hetvenenes évek fordulójával, amikor több egyetemi oktatónk példaként állította elibénk Pétert. Ettől kezdve figyeltem pályájának alakulását. Péter akaratán kívül is részese lett sorsom alakulásának. A Petőfi Irodalmi Múzeum segédmuzeológusaként irígykedve figyeltem, hogy egy olyan munkahelyen dolgozott, ahová én magam is nagyon vágyakoztam: az MTA Irodalomtudományi Intézetében. Itt már, eltávolodva Gyöngyösi barokk korától, József Attilával foglalkozott, József Farkas és Szabolcsi Miklós és az én igazgatóm, Illés László munkatársaként. Tehát előbb lett József Attila-kutató, mint én. Ámde egy napon két álláshelyet hirdettek meg az Intézetben. Follinus Gábor helyét, aki külföldre távozott, és Agárdi Péterét, aki a Pártközpontba került. Mivel Péter az Intézetben a Szocialista osztályon dolgozott, és én erre az osztályra nyertem felvételt, feltételezem, hogy az ő helyét töltöttem be. Bata Imrének jutott Follinus Gábor megüresedett helye. Ez az állásváltoztatás nekem olyan érzés volt, mintha megnyertem volna a lottó ötös találatot.
Az évek során belőlem is József Attila-kutató lett, és amikor 1980-ban megünnepeltük József Attila születésének 75. évfordulóját, akkor a József Attila Emlékbizottság legfiatalabb tagja lettem, és itt újra összetalálkozott a pályánk. A Társadalmi Szemlében közölt beszélgetést József Attila örökségéről Agárdi Péter szervezte, és a tematikus szám szerkesztését ő végezte el. Ettől kezdve szorosabb szakmai figyelemmel kísértem munkásságát.
A következő nagy fordulat 1982-ben következett be, amikor Péter megjelentette monográfiáját Fejtő Ferencről. A könyv igen mély és meghatározó befolyást gyakorolt gondolkodásomra, s ezt a kezemben lévő agyonjegyzetelt példánnyal szemléltetni tudom. Fejtő nevét addig a József Attila-kutatásban is kerülgetni kellett. Úgy volt számontartva, mint József Attila megrontója, a népi demokrácia ellensége. Ez a könyv megtörte az átkot. Péter ezzel a munkával szerezte meg a kandidátusi címét. Esküszöm, hogy nem emlékszem annak a pályatársnak a nevére, aki a védéskor azt mondta: Kerüljön csak ki Agárdi a Pártközpontból, majd jól ellátjuk a baját ezért a könyvért. 1983-ban párizsi ösztöndíjasként Neuillyben meglátogattam Fejtőt, aki – amikor szóba került a róla megjelent könyv és szerzője, Péter – azt mondta nekem: „a barátom.” Amikor ma azt mondják, hogy a nyolcvanas évek szocialista Magyarországa jobb volt a kultúra számára, mint a Fidesz-éra, akkor az ilyen teljesítményekre és azok tudományos, kulturális és mentális hatására lehet gondolni.
A jelenségegyüttes mögött ott rejlik a mérce: József Attila alakja, költői és gondolkodói teljesítménye. Péter egyik szilárd tájékozódási pontját, akárcsak az enyémet is, József Attila jelentette. A helyzetünk persze alapvetően eltért. Én egy azílumban élveztem a rendszerrel szemben sok fenntartással élő értelmiségi kényelmét és jó lelkiismeretét. Péter pedig az élet sűrűjében mozgott, ahol sebeket kaptak és sebeket osztogattak az emberek. Péternek olyan támpontjai is voltak, mint Király vagy Pándi, akiket én messze, elkerültem, és el is kerülhettem, mert bennünket védett az intézeti vezetés egymással szemben nem éppen barátságos szentháromsága: Sőtér, Szabolcsi és Klaniczay.
De Péterrel újra meg újra összekapcsolódott az utunk. Legközelebb 1987-ben, amikor megjelent a Kortársak József Attiláról című nagy, három kötetes dokumentumgyűjtemény, amelyet Bokor László szerkesztett, de idő közben bekövetkezett halála miatt én fejeztem be. Agárdi Péter írta a gyűjteményről az egyik legfontosabb méltatást és kritikát. A kötet közléseinek és jegyzeteinek tekintet nélkülisége miatt mellette kiállni, bizonyos értelemben hitvallás értékű gesztus volt.
Jött a nagy politikai fordulat, a rendszerváltás. Nem tudom, hogy’ élte meg ezt a fordulatot Péter. Kívülről szemlélve, nagy trauma lehetett ez számára. Én az Intézetben ekkorra középvezetői pozícióba kerültem. Közel álltam igazgatómhoz, Klaniczay Tiborhoz. Jó viszonyban voltam egykori osztályvezetőmmel, József Farkassal és Illés Lászlóval is. Klaniczay szorgalmazta, hogy Agárdi Péter visszatérhessen korábbi munkahelyére, az Intézetbe, a Modern Magyar Irodalmi osztályra, s ebben József és Illés támogatták őt. Az osztály, amelynek ekkor én voltam a vezetője, tele volt radikális fiatalokkal. A rendszerváltás ideje a demokrácia pillanata volt. Még az Intézet vezetői állásának megszavazásába is alaposan beleszólhatott a TDDSZ-be belépő, rendszerváltás mellé álló munkatársi közösség. Az általam vezetett osztályon Klaniczay ösztönzése ellenére sem tudtam elérni, hogy az „átkosban” közéleti szerepet játszó Péter visszatérhessen valamikori munkahelyére.
Ő azonban a közéleti szereplők ama kisebbségéhez tartozott, aki megőrizte szakmai kompetenciáját. Filosznak született, és ez a filológusi réteg előbújt, amikor a közéleti szerepei lemálltak róla. A nyilvánosság előtti szereplésének évei során tanári képességei is kibontakoztak, és rendszerváltás ide vagy oda, Péter megmaradt a szakmában és a felsőoktatásban, sőt, sikerült jelentős szakmai tőkét gyűjtenie. Ennél sokkal fontosabb, hogy megmaradt baloldalinak. Kívülről és messziről lehetett látni, hogy komoly önkritikát gyakorolt, korrekciókat hajtott végre (érzésem szerint ezt néha túlzásba is vitte), de szocialista mivoltát megőrizte. Csöppet sem magától értetődő ez, ha visszaemlékszünk arra, milyen sűrű volt akkoriban a forgalom a damaszkuszi úton…
A rendszerváltás, ennél sokkal kisebb mértékben, engem is megpörkölt. Mint a régi rendszerben szerepet vállaló személyt, engem is az új időknek megfelelő emberrel helyettesített az Intézet új igazgatója, Bodnár György, aki ifjú korában Révai József titkára volt. Bodnárnak volt mit feledtetnie múltjából. De a rendszerváltás felső kapcsolatunkat, védencünket és egyúttal védőszentünket, József Attilát sem hagyta érintetlenül. Egy kereszténydemokrata képviselő a Tiszta szívvel szerzőjét „a kádárista szégyenrezsim házi költőjének” nevezte, és követelte, hogy távolítsák el az oktatásból. Ez, az egyik legfontosabb József Attila-vers ma sem tananyag a középiskolában. A pillanatnyi megingás után a költő dicsőséggel tért vissza a kánonba, és ez ma is így van. Vele együtt teret kellett biztosítani azoknak a szakembereknek, akik autentikus ismeretekkel rendelkeztek róla, és kutatásának színvonalát fenn tudták tartani. Érvényes volt ez Szabolcsira, de Agárdi Péterre is és rám is. Péter is, én is tudtuk, nem lehetünk a fennálló rendszer kedvezményezettjei, de dolgozni szabad. Péter megjelent kötetei mutatják, hogy élt ezzel a szabadsággal.
Az „átkos” kénkőszaga oszladozni kezdett. A róla szóló történetek lesüllyedtek talajszintre, a történelmi mítoszok, sőt népmesék közegébe. Az új undokokról kiderült, hogy semmivel sem különbek, mint amilyenek mi voltunk az előző rendszer végkorszakában. Újra előtűnt egy örök értékelési szempont, amelyet újra meg újra meg kell tudni újítani: a meritokratikus szemlélet. Hogy ki mennyire tud helytállni a feladatmegoldás terén. Agárdi Péter igényessége és munkabírása újra jól láthatóvá vált. Így, amikor konszolidálódott a helyzet, és lehetett látni, ki hova tartozik, kapcsolatunk Péterrel megújult és máig folyamatosan a régi kerékvágásban halad. Péter alapító tagja lett a József Attila Társaságnak, fontos szerepet kapott a prózai művek új kritikai kiadásának készítésében. Folyamatosan figyelemben részesítjük szövegekkel gazdagon dokumentált munkásságát. Ő maga is konstruktívan és hasznosan vett részt a József Attila alakja és teljesítménye körül szerveződő befogadói kontextus alakításában, és a József Attila Társaság gyakorlati ügyeinek vitelében.
Ha végig tekintünk az eltelt viharos évtizedeken, van okunk önkritikára. Magam szemére nem vethetek súlyos bűnöket. József Attilával szólva: „Nagy nevetség, hogy nem vétettem / többet, mint vétettek nekem”. De látva azt, hogy mára hová jutottunk, tehát a gödör alján én is felelősséget érzek azért, amit nem tettünk meg, és meg kellett volna tennünk. Ez Péterre is igaz. De nemcsak önkritikára van okunk, hanem elégedettségre is. A teljesítmény, amely Agárdi Péter mögött áll, kezdetben az árral úszva, majd ár ellenében tempózva, bőven ad okot arra, és éppen nekünk ad okot arra, hogy ma, 80. születésnapján őszinte szívvel ünnepeljük és köszöntsük őt. Isten éltessen, Péter!
A József Attila Társaság 2026. április 28-i rendezvényén elhangzott beszéd szerkesztett változata.