Varga Zoltán Zsolt József Attila szobrának felavatása
A város, amely József Attilát költővé avatta, a történelem által neki juttatott szerepet hiánytalanul betöltötte. Korántsem csak az elsődleges szerepre gondolok, amely 1920 őszén kezdődött és nagyjából 1924 őszéig tartott. A másodlagos, de a nevezetes négy esztendőnél sokkal tovább tartó és szerteágazóbb feladatvállalásra utalok: a tragikus halált halt és egyúttal nagy költőként feltámadt József Attilára vonatkozó makói emlékek összegyűjtésére és feldolgozására, amely a költő halála után évtizedeket vett igénybe, és nemzedékek közös erőfeszítésének eredményeit tartalmazza. Ennek a dokumentáló, tanúskodó szorgalomnak a legkiemelkedőbb pontjai Galamb Ödön Makói évek című könyve, Péter László szorgos filológiai kutatásai, Szabolcsi Miklós Fiatal életek indulója, Saitos Gyula: József Attila Makón, Tóth Ferenc: „Az otthonom pedig hát ott, Makón van” című nagy munkája. Ne feledkezzünk meg Stoll Béláról sem, akivel egyszer együtt látogattuk meg Tóth Ferencet a Makói Múzeumban. A sorba intézmények is beletartoznak, az Espersit-házzal és a József Attila szoborral bezárólag.
Aki a témát közelebbről ismeri, az joggal vethetné a szememre, hogy milyen neveknek kellett volna még most elhangzania, ha szigorúan tartanánk magunkat a méltányosság normájához, de egy avató beszédbe ez már aligha férne bele. A látszat azt mutatja, mintha a város mindent megtett volna nevelt fia emlékének ápolása érdekében, és már nincs mit csinálni. Születésének 120. évfordulója, a Makóról indult költőről készült új mellszobor azonban nem zárja le a történelmet, hanem egyben új fejezetet indíthat el. Tekintsük a mai szoboravatást eme új kezdet jelzésének.
Az immár hiánytalanul birtokunkban lévő adatmennyiség arra ad lehetőséget, sőt, arra biztat, hogy alaposabban, elemző szemmel vizsgáljuk meg azt a nagy átalakulást, amely a költő jellemében, habitusában, szellemi felkészültségében a makói évek alatt végbement. Gondoljuk meg! A kamasz fiú, aki 1920 őszén betegen leszáll a makói állomáson a vonatról, már a Lovag utcából jön, gyámja révén egy polgári család tagja, de ez a máz rajta még csak nagyon külső, felületes festék. A polgárfiú mögött még felsejlik a Ferenc-téri proligyerek, a hajósinaskodás emlékét még őrzi felhorzsolt tenyere. Makóra vár az a feladat, hogy a polgári társadalomba történő beilleszkedés nagy átalakító munkáját végrehajtsa az ifjú emberen.
A szerény családi körülmények között élő gyerekek iskoláztatásának, a polgári iskolának a keretei közül magasabb szintre, gimnáziumba lépni kívánó nebulónak első dolga, hogy sürgősen behozzon egy hátrányt: gyorstalpaló módon latint kell tanulnia. A lateinerség vízválasztó a hétköznapi emberek és a magasabb műveltség birtokosai között. Sikeres vizsgák után a Csanád vezér gimnázium tanulója lehetett, és helyet kaphatott a makói internátusban. József Attila tehát Makón újjászületik. A pesti családi háttér elmosódik mögötte, erről tilos beszélnie mások előtt. Múltja nincs, csak jelene, és ha jól sáfárkodik a képességeivel, akkor jövője. Teljesen ki van szolgáltatva a befogadó közegnek. Bele kell illeszkednie egy számára tökéletesen idegen környezetbe.
Elkezdődik az az izgalmas folyamat, amelyről kis beszédem elején említést tettem. Egy meglehetősen magára hagyott, önmagára utalt növendéknek döntéseket kell hoznia, el kell igazodnia az őt körül vevő világ labirintusában, meg kell állnia a helyét. A tanítás formailag és tartalmilag rendezett körülményeket diktál, az internátusi közösségi élet meghatározott szabályok között zajlik le. A gyereknek alkalmazkodnia kell, s ez nem megy bizonyos, az életéből eddig hiányzó kötelességek, korlátozások elfogadása és gyakorlása nélkül. Közben kezdeményeznie is kell, mert a közösségi életben az, aki pusztán alkalmazkodik, aláveti magát, a rövidebbet húzza. A sorstársakkal baráti kapcsolatokat kell kialakítani, a feljebbvalóknak, tanároknak, nevelőknek, felnőtteknek meg kell nyerni és meg kell tartani a bizalmát.
Ha van a gyerekben valamilyen tehetség, képesség, annak ilyenkor meg kell nyilvánulnia. József Attiláról hamar kiderült a gyors felfogóképesség, az átlagon felüli tanulékonyság, az intellektus ereje. A tanulásban hamarosan a jobbak közé küzdötte fel magát, és kiderült egy különleges képessége, az átlagosnál jóval fejlettebb verselési készség. A tanárok és a nevelők között hamarosan pártfogói akadtak. Az internátus igazgatója, Gebe Mihály felkarolta az árva fiút, Galamb Ödön fölfedezte később fenomenálisnak elismert versmemóriáját. A diáktársak azonban versenytársakként viselkedtek. Egyszerre imponált nekik lakótársuk, osztálytársuk tudása és tehetsége, és voltak rá ugyanakkor irígyek. A zárkózott, nem túl barátságos, a gyermekes csínytevésekből kimaradozó, gyengeségeit gőggel, rátartisággal eltakaró, a tanulásban látványosan igyekvő, a tanárokkal jó kapcsolatra törekvő gimnazista inkább irritálta a vele egyidős versenytársakat. Homályos múltú idegen volt a kis Attila, akit a közösség nehezen fogadott be. Az ilyen gyerekek a többiek gúnyolódásainak és rosszízű tréfáinak célpontjává válnak, és József Attilának is kijutott ezekből a gyermeki, kamaszkori sérelmekből. Más kérdés, hogy az összeütközések idején kibújt a Lovag utcai polgárfiúból az utcagyerek, és ellenfelei meglepetésére férfiasan megvédte magát az összetűzések során.
Ami ez után következik, az már túllép az életkori, nemzedéki kontextus leírásán, és a makói évek fejleményeinek egyik leglényegesebb dimenziójához juttat el bennünket. Az átalakulást követve tanúi lehetünk annak a folyamatnak, amelyet József Attila polgárosulásának nevezhetünk. Proligyerekből Makón lett a költő polgári ifjú. Ez a folyamat már a nővére és gyámja családjában elindult, de rideg, barátságtalan viszonyok között. József Attila sohasem érezte magát otthon a Lovag utcában, viszonya gyámjával mindvégig nélkülözte a szeretetteljes érzelmeket. Tekinthetjük ezt az erőltetett polgárosulás szakaszának.
Madártávlatból nézve József Attila egész élete során konfliktusos viszonyban állt a burzsoáziával és a tőkés társadalmi renddel. 1927-ben Párizsban egyenesen azt írta, hogy „Ahol nincsen villanylámpa, / gyújtsd a burzsujt gyertyalángra!” Közelebbről nézve ez a viszony ennél sokkal árnyaltabb. De maradjunk Makónál. Az a társadalmi réteg, amely felfigyelt a fiatal költő tehetségére, amely egzisztenciálisan, emberileg, erkölcsileg és esztétikailag támogatta, csupa tanár, ügyvéd, orvos, vezető állást betöltő városi tisztviselő, újságíró, szerkesztő, kiadó volt. Akadt köztük tőkés vállalkozó is, például Iritz Miksa szeszkereskedő személyében. Egy időben történtek kísérletek arra, hogy kiterjesszék a támogatók körét a munkásosztályra. Találtak is egy-két öreg szocdem nyomdászt, vagy Balog Jóska barátja családja révén szocialista makóiakat. De ez nem változtat a tényen, hogy a támogatók túlnyomó többsége nem tartozott a munkásosztályba, sem a parasztságba. Polgárok voltak.
József Attila olyan szinten örökítette meg verseiben saját korát, amilyenre a világirodalomban kevés példa akad. Nagy Lászlónak, a József Attila-i örökséggel sáfárkodva egy későbbi, József Attila idejétől végletesen eltérő időszakot kellett megértenie és verseibe foglalnia. Az ő lírai életműve eme új világ megértésére tett erőfeszítések gyümölcseit tartalmazza. Amit elért, az a magyar kultúra legjavához tartozik. Egyetemistaként az egyik első olvasmányom A város címere volt. Letaglózó hatást tett rám a jelenről szóló ítélete és a jövőnkről szóló komor víziója. Hamar félbehagyott kritikusi munkásságom egyik csúcsteljesítményének azt a recenziómat tartom, amelyet a Napjaink folyóirat számára a Versben bujdosó című kötetéről írtam.
Nem dúskáltak az anyagi javakban, voltak köztük Makóra befogadott, a trianoni béke miatt határon túlról menekült családok, mint például Galamb Ödöné. Akadtak jobbmódúak. Tisztes vidéki polgáremberek. A helyi értelmiség képviselői. Ők fedezték föl az ifjú költői tehetségét, ők közölték először a helyi sajtóban, ők adták kézről-kézre az otthonából eltávolított, bár közvetve a családjától is támogatott fiatalembert. Maga Makó, a hagymás paraszt-polgárok városa egészében is a polgárosuló magyar vidék egyik sikeres helyének számított, összehasonlítva az Isten háta mögötti magyar falvak zömével. Enélkül a közeg nélkül a tehetséges gimnazista könnyen elkallódhatott volna. Ha azt mondjuk, hogy József Attila proletár származású volt, de nem volt proletárköltő, akkor Makó az az övezet, amelyben tartózkodva és amelyen áthatolva az utcagyerekből polgári ifjú vált, aki aztán ebből a státuszából személyes döntéssel kereste a kapcsolatot egykor elhagyott osztályával, hogy a szószólójuk lehessen. De igen színvonalas polgári műveltségét soha nem vethette le.
A polgárosulás az európai fejlődés legújabb kulturális, civilizációs, mentális eredményeinek elsajátítása olyan egyedek és közösségek részéről, amelyek vagy archaikusabb társadalmi lelki és szellemi tartalmakat birtokoltak, s ezek működési szabályai szerint éltek, vagy egyszerűen ki voltak rekesztve a magasabb kulturális-civilizációs javakból. Ide tartozik a fogmosástól a tiszteletadáson át a zenei remekművek élvezetére való készségig minden, amit a modern világ magával hozott. Az adott keretek között csak egy példával világíthatom meg, hogyan zajlott le szinte észrevétlenül ez a polgárosodás a makói diák nevelődése során. Az egyszerű emberek, a konszolidáltan, de nem túlzottan nagy jólétben élő polgári családok képesek voltak figyelni embertársaikra. Észrevették, ha valaki szükséget szenved. Együttérzéssel viszonyultak hozzájuk. A tőlük telhetően adományokkal vagy más módon a segítségükre voltak. Ezek közé tartozott a sorebéd, vagy ahogy József Attila írja a Curriculum vitae-ben: „napokat ettem”. Azaz minden nap más-más család hívta meg asztalához ebédelni. Akárhányszor éjjeli szállást is adtak neki. Az anyagi erőforrások nem engedték meg, hogy a diákot rendszeresen eltartsák, de heti egy alkalommal tudtak számára ebédet és szállást biztosítani. Csak az anyagi forrásain felül költő Espersit János nyújtott számára hosszabban lakáslehetőséget. József Attila, akinek nem volt családja, vagy éppen volt, de csak olyan, amilyen, Makón ily módon rengeteg polgár család belső életébe beleláthatott. Minden családlátogatás egyúttal lecke volt. Látta, hogy nevelik Galamb tanárék a „galambfiókákat”. Egyik legszebb korai versét, a Nyolcesztendős lányokat Falábu tanárúr kislányának, Theácskának írta köszönetképpen. A Gebe Márta szerelem mögött is az idős matematika tanár és családja karácsonyi meghívása, ajándékozása rejlik. „Hangok ömlenek a zongorából, / mint illatos teából száll a gőz” – írta a fiatal költő, még Kosztolányi is megirígyelhette volna a szalon, a zongorázás, az ötórai tea hangulatát árasztó vers megfogalmazási módját. Ezt a verset olvasva senki nem mondta volna, hogy egy Ferenc-téri kis utcagyerek írta. A sorebédek sorozata közvetítette a költőhöz azt, amit a vidéki kisvárosi magyar polgárság mentalitásaként ismerünk.
Nem dúskáltak az anyagi javakban, voltak köztük Makóra befogadott, a trianoni béke miatt határon túlról menekült családok, mint például Galamb Ödöné. Akadtak jobbmódúak. Tisztes vidéki polgáremberek. A helyi értelmiség képviselői. Ők fedezték föl az ifjú költői tehetségét, ők közölték először a helyi sajtóban, ők adták kézről-kézre az otthonából eltávolított, bár közvetve a családjától is támogatott fiatalembert. Maga Makó, a hagymás paraszt-polgárok városa egészében is a polgárosuló magyar vidék egyik sikeres helyének számított, összehasonlítva az Isten háta mögötti magyar falvak zömével. Enélkül a közeg nélkül a tehetséges gimnazista könnyen elkallódhatott volna. Ha azt mondjuk, hogy József Attila proletár származású volt, de nem volt proletárköltő, akkor Makó az az övezet, amelyben tartózkodva és amelyen áthatolva az utcagyerekből polgári ifjú vált, aki aztán ebből a státuszából személyes döntéssel kereste a kapcsolatot egykor elhagyott osztályával, hogy a szószólójuk lehessen. De igen színvonalas polgári műveltségét soha nem vethette le.
A derék makói hivatalnokok, tanárok egyfajta bohém társadalmi életet alakítottak ki a városka nyilvános helyein. Espersit, Könyves-Kolonics, Diószegi Sámuel, Kesztner Zoltán, Saitos Gyula, aztán a tanárok, Galamb, Tettamanti, Eperjessy Kálmán és még folytathatnám a sort, befogadták, pátyolgatták, nevelgették az ifjú titánt. Összehozták őt a Makóra sűrűn látogató Juhász Gyulával. Makó ellenzéki város volt – mondja az egyik emlékező Tóth Ferenc könyvében. De nemcsak ellenzéki, hanem meglepően nyitott volt az irodalmi, festészeti modernség értékei iránt. Nagyjából az iránt, amit ma „esztétizáló modernségnek” nevezünk, amely a Nyugat folyóirat első nemzedékének íróit jelentette. Elsősorban Adyt és a helyi nagyságot, Juhász Gyulát, de Babitsot, Kosztolányit, Tóth Árpádot vagy Füst Milánt is olvasták. A köreikbe befogadott József Attilát a felsorolt költők szeretetére, utánzására igyekeztek kapatni. A költő engedelmeskedett, végigtanulta ezeket a költőket, és versei az idősebb barátok tetszését módfelett megnyerték. A Szépség koldusa kötetből helyben több példány kelt el, mint összes többi kötetéből együtt véve. A huszadik század kulturális modernsége, amely átitatja ezt a kis versesfüzetet, polgári kultúra volt, még legforradalmibb változataiban is. Ez lett József Attila költői világának alaprétege.
A polgári társadalomba történő harmonikus beilleszkedésben azonban egy ponton törés következett be. A repedés már nagyon korán megjelent. Akkor, amikor az internista diák és az önképzőkörben tevékenyen részt vevő ifjú megértette, hogy a benne rejlő kreativitás sokkal jelentősebb, mint bármely osztálytársáé, sőt, erősebb, mint ami a helyi bohém értelmiség tagjaiban felfedezhető. Ettől a pillanattól kezdve egyre erősebben nőtt benne a vágy, hogy lírai költőként váljék a magyar irodalom halhatatlanjává. A szakadék szélesbedett. El kellett hagynia az internátust. Egyre kevésbé vette komolyan az iskolát. Egyre kevesebb hajlama maradt a normális polgári életvitel kialakítására. A tehetségnek ez a felfedezése csekély kivétellel mindenkit irritált. Bosszantotta Makai Ödönt, a gyámot, aki azt szerette volna, ha gyámfia gazdasági pályára megy, és rendesen beilleszkedik a polgári társadalomba. Éveken át tartó konfliktusuk oka ez a birkózás volt. Eltántorítani Attilát a bohém, kávéházi semmirekellők közegétől, és a rendes dolgozó polgáremberek életmódjára szoktatni. De a költői tehetség bosszantotta az osztálytársakat is, akik naponta kénytelenek voltak hallgatni a fiatalember dicsekvését.
Csak hármat idézek közülük. Az egyik a szerelmi vágy tárgyának, Gebe Mártának a testvére, Görgényi Zoltán: „Tudta azt, hogy ő nagy költő lesz. Ezt hangoztatta is. Bosszantotta itt az egész társaságot.” A másik Balog Jóska az állítólagos legjobb barát: „Ha a költészet szóba került, akkor hogy ő ki lesz, mi lesz, és hogy lesz. Egy este a sétáláskor a gimnázium sarkára érve megint rájött az az eszme, hogy ő mi lesz, milyen és mekkora költő lesz. A szobrom itt fog állni a gimnázium előtt, és utcát fognak rólam elnevezni. …tűrtem és bólogattam, hogy ez így lesz, egész biztosan, de magamban nem hittem el.” Végül a Horger-ügy egyik tanúját, H. Kovács Mihályt idézem (aki a miskolci Földes Ferenc gimnáziumban igazgatóm volt): „Arra is szeretett hivatkozni, hogy ő belőle nagy ember lesz. És majd az ő emlékét igenis meglátják, akik még élnek később is.”
Juhász Gyula, a szegedi mester, aki a Szépség koldusa előszavát írta, úgy látszik, egyet értett a fiatal költő önértékekésével. De eljött a pillanat, amikor a szakadék már a pártfogóktól is eltávolította. Juhászt is és a makói idősebb barátokat is az kezdte bosszantani, hogy a költő eldobta az esztétizáló modernség eszköztárát, hűtlen lett Adyhoz, Babitshoz, és elkezdett Kassák mintájára avantgárd szabadverseket írni. Politikai balra tolódását a szocialista szimpátiájú Juhász megértéssel fogadta. Az anarchizmusig menő lázadása azonban alighanem már számára is túlzásnak tetszett. A fiatalember kurtán-furcsán előbb fejezte be a gimnáziumot, hamarabb leérettségizett, mint osztálytársai. Szűk lett számára a makói világ. A modernség újabb, radikálisabb változatainak vonzáskörzetébe került. Erre a tovább fejlődésre azonban sohasem kerülhetett volna sor a makói termékeny négy év, talán a költő életének legnyugodtabb, ha nem legboldogabb négy éve nélkül. A szobor, amely mától József Attila utóéletének újabb szép dokumentuma, erre a négy évre figyelmeztet.
Elhangzott 2025. április 10-én, Makón.