József Attila és Nagy László költészete
Ha József Attila és Nagy László kapcsolatáról beszélünk, kiindulópontként közmegegyezés-szerűen a költő utódnak a nagy előd előtt tett jól ismert tiszteletadásait idézzük föl. Az első 1955-ben, a költő 50. születésnapjára készült Az örök hiány köszörűjén, a másik József Attila! című 1964-ben született, Juhász Ferenc József Attila sírja című kompozícióját követően. Elég, ha csak a kánoni helyet kijelölő részletet emeljük ki a költő nevét felkiáltójellel záró versből: „Tudtad, tudom én is: / a nagy: te vagy”. Nem jelent ez kevesebbet, mint hogy az eligazító támpontot az alkotó ereje teljében lévő Nagy Lászlónak József Attila jelentette. Egy fotókiállításon, amelyen költészetünk e két nagy alakja együtt szerepel, fel kell tennünk a kérdést: Egységben látható-e a két költő, és ha igen, hogyan?
Első pillantásra a különbségek tűnnek föl. József Attila a főváros proletárnegyedéből, a Ferencvárosból származott. Apja gyári munkás, az édesanyja takarítónő és mosóasszony volt. A költő még a mélyszegénység éveiben is a modern világ szülöttje volt. Nagy László pedig földműves szülők gyermekeként, úgyszólván archaikus közegben, egy dunántúli faluban látta meg a napvilágot. Az egyik gyerek szeme elé a teherpályaudvar vagonjai, az elhagyott gyárudvar részletei tárultak. A másik legelőt, háziállatokat, szántóföldeket látott maga körül. Nincs ezzel a kettős képpel más baj, mint hogy elképesztő mértékben statikusak. Márpedig a világ nem egyszerűen létezik, nem áll egy helyben, hanem folyamatos mozgásban van.
Móricz Zsigmond éles szeme fedezte föl, egy hódmezővásárhelyi látogatásakor, amikor váratlanul egy asztalhoz ültették le József Attilával, hogy a látszat mögötti valóság sokkal bonyolultabb: „– Mit gondol, Zsiga bátyám, hol születtem én? Ránéztem. Éppen az napokban olvastam, hogy Makón született. Furcsállottam: hol szed valaki Makón ilyen penetráns szociális hagymaszagot? – A Ferencvárosban születtem. – A Haller-mozgóban volt takarítóné az édesanyám…” Ezen Móricz elgondolkodott: „A verseinek olyan nyers íze volt, mint a tavaszi fűzfavesszőnek s oly üdítő is… De hol surjant fűzfavessző a Haller-moziban?” Nagy László verseit olvasva ezek a mondatok idéződnek föl emlékezetemben. Mert amikor Nagy László első köteteit forgatja az ember, a verseknek olyan nyers íze van, mint a tavaszi fűzfavesszőnek s oly üdítő is”.
Móricz megsejti az igazságot: „kellett valahogy a magyar alföldi nyelvhez véroltásának lennie.” Hát, igen. Ötéves korában lelencként Öcsödön egy parasztgazdánál töltött két évet. Egész életében lejárt az anyai ági rokonaihoz Szabadszállásra. De a makói gimnáziumi években sem kellett messzire mennie, Mezőhegyesre vagy Kiszomborba, ha aratásban, hagymaszedésben, kukoricaőrzésben vagy éppen szőlőkötözésben vett részt. Ismét csak Móricz Zsigmondhoz, az író egy másik írásához kell folyamodnunk, ha József Attila és Nagy László közös titkát fel akarjuk fedni. 1938 februárjában tartott Várostrom című előadásában Móricz azt a viharos erejű, és majd egy évszázadot magába foglaló nagy társadalmi átalakulást idézi föl, amelynek hátán József Attila is és nemzedékekkel később Nagy László is bekerült a magas kultúra világába.
„[A] szemünk láttára az egész mély népréteg, a földmunkás, a városi proletár, az ezeréves cseléd és a napok nyomorult robotosa, mintha szent láz lepte volna meg, most egyszerre gyermekeit föl akarja emelni, egy szerinte jobb, emberibb nívóra s örökre el akarja hagyni őseinek tanyáját, mely szemében már lenézett, megvetett és kietlen kínzóhelynek látszik.”, majd később így folytatja: „Megmozdult a föld. Tízezer éven át mint fekete sár feküdt, lenyomva s összepréselve az az elem, melyet ma proletariátusnak nevezünk. Eddig is tele volt zseni-csírákkal, de azok kivétel nélkül mind elhaltak, mielőtt felvirágozhattak volna.” Megmondom őszintén, Móricz e sorait úgy olvasom, mintha rólam szólnának. Na nem a „zseni-csíra” kifejezés, hanem az a szülői erőfeszítés, hogy belőlem, mint gyermekből városi ember legyen. Hogy ne a földet túrjam, mint apám és anyám, hanem tiszta, nyugodt, civilizált körülmények között élhessek. Ezt hívják társadalmi mobilitásnak, az alsó, a történelmen kívül rekedt történelmi rétegek ama törekvésének, hogy sorsuk tevékeny alakítóiként ők is bekerüljenek a történelmi osztályok közé. Művelődjenek, iskolákat járjanak, polgárosuljanak.
Így ebben a nagy társadalmi mozgásban végre olyan zseni-csírák is megjelenhettek, amelyek sorsa nem a pusztulás, hanem a csoda-szerű, tüneményes és látványos kibontakozás legyen. A folyamat két pontján született két ilyen csíra volt József Attila és jóval később Nagy László. Az ilyen kibontakozásnak azonban ára van. Mindenek előtt elemi költői (és Nagy László esetében ehhez társulva rajzolói) tehetség jelenti az első lendületet, és a ki nem fogyó erőforrást az akadályok leküzdésére. Ki kell aknázni azt a primér tudást, amelyhez a származásunk révén hozzájutunk. József Attila esetében a szénlopás, a fadobáló munkások, a
Ferenc-téri tyúklegeltetés, a gyermeki seftelés, a grundokon rongylabdával futballozás, a rikkancskodás tapasztalatait, Nagy László esetében mindent, amit a falu, a paraszti élet egy parasztgyerek számára látványként, élményként jelent. De ki is kell szabadulni az indító, hamar szűknek bizonyuló primér környezet szorításából.
József Attila esetében a kiszabadulás egyik ára a mama halála volt, ami egyik napról a másikra arra kényszerítette a gyereket, hogy polgárfiúként, gimnazistaként, internátus-lakóként megállja a helyét. Nagy Lászlónál egy egészségügyi anomália volt a továbbtanulás, a városi életmódba való beleszokás ára. Ahogy Tamási Áron is kézujja elvesztésének köszönhette, hogy szülei a taníttatása mellett döntöttek. Nagy Lászlót a nagy horderejű társadalmi átalakulás, a népi kollégiumi intézmény is tovább lendítette az értelmiség, a költői életforma kialakítása felé.
Nagy László tehát említett és idézett két „hommage”-versében nem egy időben előtte járó nagy művész, a magyar nyelvet és költői hagyományt virtuóz módon kezelő társa előtt rótta le tiszteletét, hanem – talán ennek teljesen ő sem volt tudatában – egy hozzá szegény származásban, a kulturális hagyomány meghódításában igen szoros rokonságban lévő költői teljesítmény értékeit és az azokat létrehozó alkotó tragikus emberi életútját méltatta. A képek, amelyek kettejük életét, létezésük atmoszféráját érzékeltetik, sokkal egységesebb világot tárnak elénk, mint amilyent a róluk közkézen forgó sablonok alapján feltételezhetnénk.
József Attila olyan szinten örökítette meg verseiben saját korát, amilyenre a világirodalomban kevés példa akad. Nagy Lászlónak, a József Attila-i örökséggel sáfárkodva egy későbbi, József Attila idejétől végletesen eltérő időszakot kellett megértenie és verseibe foglalnia. Az ő lírai életműve eme új világ megértésére tett erőfeszítések gyümölcseit tartalmazza. Amit elért, az a magyar kultúra legjavához tartozik. Egyetemistaként az egyik első olvasmányom A város címere volt. Letaglózó hatást tett rám a jelenről szóló ítélete és a jövőnkről szóló komor víziója. Hamar félbehagyott kritikusi munkásságom egyik csúcsteljesítményének azt a recenziómat tartom, amelyet a Napjaink folyóirat számára a Versben bujdosó című kötetéről írtam.
A két költőt a hivatásán belül maradva egy olyan vonás rokonítja, amelyet a költői képek iránti erős vonzódás hozott létre. József Attila képei frissességükkel, derűjükkel, lendületükkel a húszas évek végén írt versekben, a Medáliák korszak darabjaiban hasonlítanak legerősebben Nagy László erős képzőművészeti ihletettségről tanúságot tevő képalkotásához. József Attila legképdúsabb korszaka a harmincas évek elején kezdődött, amikor az említett fiatalos, friss metaforizmus elkomorult, és a kietlen külvárosi vagy rideg téli vidéki tájak részleteivel telt meg. Nagy László érett és kései költészetében is bekövetkezett egy változás. A képek monumentálissá, feszültség-telivé, robusztussá, és a paradoxonokig kiélezettekké váltak. Ha kiállítás keretében állítjuk egymás mellé korunk e két nagy költőjét, akkor bepillantást nyerhetünk abba az életbe, és abba a szellemi műhelybe, amelyben József Attila és Nagy László életműve kibontakozott. Ezt az élményt ígéri nézőinek Mezei Erzsébet kiállítása.
MEZEI Erzsébet kiállítása megtekinthető 2025. április végéig a földszinti
Folyosó Galériában.
HELYSZÍN:
Dési Huber István Művelődési Ház
1098 Budapest, Toronyház utca 17./B.