Néhány vitakérdés az utolsó évtizedek József Attila-kutatásában

Általános bevezető

Előre kell bocsátanom, magától értetődőnek tartom, hogy a tudományos kutatásnak, sőt valamennyi kulturális szakmának elengedhetetlen alkotóeleme a vita, a különféle álláspontok ütköztetése. A kultúra eleve plurális természetű és szerkezetű. Ahol és amikor kiküszöbölik a vitát, ott és akkor megszűnik a szellem szabad működése, úgy is fogalmazhatunk, hogy elvész a szellemi létezés esélye. Természetesen nem a terméketlen, a félreértésen vagy a presztízsféltésen alapuló látszatvitákra gondolok. A félreértéseket könnyen tisztázni lehet nyelvi és terminológiai pontosítással, illetve megállapodással. A presztízsharcok mögött rejtőző hatalmi aspirációkat pedig előbb-utóbb orvosolja az idő, minthogy a hatalmi önkény szellemileg elkerülhetetlenül aláássa önmagát.
A valóságos viták mindig önálló és újszerű koncepciók megszületését és egymásnak feszülését feltételezik. Óhatatlanul versenyhelyzetet teremtenek, ami persze kockázattal is jár: nemritkán szerencse is kell ahhoz, hogy az eltérő álláspontok szót értsenek egymással. Gyakran fennáll az a hermeneutikai csapdahelyzet, hogy bár a másik meggyőzésének feltétele a közös nyelv megtalálásán túl a közös szabályok elfogadása is, az új koncepció éppen a vitapartner által követett szabályok elutasításával igyekszik utat törni magának.
Irodalomtudományunk elmúlt évtizedeinek egyik kedvezőtlen fejleménye, hogy az irodalomelméleti alapozás megújítását a nézőpont ismételt áthelyezésével azonosítják, azaz újra meg újra felülírják a korábban érvényesnek elismert szabályokat. De így azok viszonylagossá válnak, és a különféle álláspontok közötti kommunikáció elnehezül. A fölöttébb szkeptikus Richard Rorty mintegy az effajta folyamat következményének látta, hogy „a kulturális változás fő eszköze inkább a másként való beszéd képessége, mint a jó érvelés”.(1)
Tulajdonképpen a művészet szüntelen változást gerjesztő, önmegújító késztetését terjesztik ki a róla való beszédmódra – így válik elsőrendű céllá (és érdekké) a művészet értelmezésében is a perspektívaváltás, az értelmező horizont folyamatos áthelyezése, ami alapjaiban kezdi ki a szakmai vita értelmét és lehetőségét. Mert ha csak meglátások, „víziók” szembesülnek egymásnak, igencsak megnehezül az egymással való párbeszéd. Úgy is fogalmazhatunk, ellehetetlenül a tudományosnak nevezhető vita.(2) Tény, hogy a legtöbb 20. századi irodalomelméleti iskola új kérdésirány képviselőjeként tüntette fel magát (már a sikeres önreklám miatt sem adhatta alább), de valójában a tényleges hozzájárulásuk az irodalomtudományhoz az elemzési szempontok bővítése volt.

A művek interpretációjában mutatkozó vitahelyzet

Talán arra sem kell sok szót vesztegetni, hogy a részletekben, például egy-egy műalkotás interpretációjában számtalan egymással feleselő, következésképp vitahelyzetet generáló vélekedés lát napvilágot. Végül is minden professzionális megközelítésnek alapvető érdeke, hogy így járjon el, mivel „igazolnia” kell a maga létjogosultságát, a tőle elvárható „eredeti” megoldást. Annyira magától értetődik ez, hogy a különböző elképzelések sokszor nem is bocsátkoznak nyílt vitába egymással, hanem inkább elbeszélnek egymás mellett. De ettől még hallgatólagosan fennáll közöttük a vitahelyzet.
Az érvelés és a bizonyítás terén a humán tudományok pozíciója persze jóval kedvezőtlenebb, mint a természettudományoké, mivel a fantázia és a szakismeret révén kialakított vélemény megerősítésére nem áll rendelkezésre általánosan elismert igazoló (kísérleti) apparátus. De nem szabad lebecsülni azokat a nyelvi, retorikai és logikai technikákat, amelyek eldönthetővé teszik kisebb-nagyobb valószínűséggel, hogy melyik értelmezés felel meg jobban és melyik kevésbé az adott szöveg, illetve szöveghely sajátosságának.
Egy friss példára hivatkoznék. József Attila Április 11 című verse, mint az ismeretes, az egyik szegedi egyetemi társnőjéhez írt levelében maradt fenn az utókor számára. A vers szövegét közzétevő Szatmári Rozália szerint a költő ezzel a „szelíd” versével kívánta cáfolni az ő véleményét, melyet a Tiszta szívvel nyomán alakított ki József Attila költészetének „vadságáról”. Szabolcsi Miklósnak és Tverdota Györgynek a versről adott értelmezései figyelmen kívül hagyták Szatmári kommentárját, nem úgy Széchenyi Ágnes, aki végső soron hitelt adott neki, és egy nemrég megtartott előadásában maga is a vers „szelíd” hangvételéről beszélt.(3) Én viszont azt gondolom a szöveg modalitása alapján, hogy – ha figyelembe vesszük az alkotmánynapi ünnepség groteszk megjelenítését és a rezignált verszárlatot – nem nehéz eldönteni, melyikük megközelítése van inkább összhangban a költeménnyel.

A kritikai kiadás körüli viták

Nyilván érdekesebbek és fontosabbak azok az interpretációs viták, amelyek általános − csoportos vagy irányzatos – szinten állnak fenn. Elsőként József Attila értekező prózájának 2018-as kritikai kiadására fogok hivatkozni, amelyet a mi kollektívánk hozott létre.(4) A költő életművében jól tájékozódó, elismert kutatók vagyunk, de érdeklődésünk és nézőpontunk sok tekintetben eltér egymásétól. (Például Bókay Antal és köztem nem kisebb kérdésben folyt éles hangú vita, mint József Attila költészetének korszakolása.) Magától értetődik, hogy a kritikai kiadás készítése közben is előfordult köztünk vita – most két ilyen esetre utalnék.(5)
Az európai irodalom története című Babits-könyvről 1935-ben írt, töredékben maradt József Attila-recenziót először – tévesen – Az Istenek halnak, az Ember él című verseskötet 1929-es megsemmisítő bírálata felől olvastam, és vitába keveredtem Buda Attilával és Tverdota Györggyel. Az tévesztett meg, hogy József Attila, korábbi vélekedéséhez hasonlóan, ebben a szövegében is tagadja Babits poeta doctus voltát. Csakhogy időközben gyökeresen megváltozott a véleménye: immár ez nem csökkentette szemében költőtársa jelentőségét, hanem éppen ellenkezőleg, éppen ebben látta Babits legfőbb költői erényét. Azért nevezi igazi lírikusnak, mert „lényével eszmél, nem próbálja eszméletét eszére korlátozniˮ. Míg a korábbi írásában Babitsot bírálta a szerinte erőltetett, elavult szimbolizmusáért, ekkor már Adyt nevezte meg az „áttételes” − azaz mesterkéltnek, kevésbé költőinek tartott − szimbolikus nyelvhasználat képviselőjének.(6)
Nekem viszont N. Horváth Bélát kellett meggyőznöm arról, hogy Németh László Ember és szerep című önéletrajzi emlékezése nem annyira az író Hatvany Lajossal való hadakozása miatt érdekelte József Attilát, mint inkább azért, mert kíváncsi volt az író Nyugat-beli működésének hátterére, arra, hogy miért írta lekezelő, sértő bírálatát az ő Nincsen apám se anyám kötetéről. Az már más lapra tartozik, hogy ha valóban ez volt az indítéka, csalódnia kellett, mert Németh László írásában nem esik szó az ominózus bírálatról. De a szöveget olvasva József Attila elegendő muníciót kapott ahhoz, hogy maró gúnnyal jellemezze Németh László karakterét, mint egocentrikus, exhibicionista, férfiatlan lélekét, aki természetesnek véli vezető szerepét nemzedékében, holott nincs meg hozzá sem a bátorsága, sem a tehetsége.(7)
Valójában nem az ilyen vitahelyzetek előfordulása szorul magyarázatra, hanem az, hogy miképp sikerült mégis csaknem valamennyi esetben közös nevezőre jutnia társaságunknak.(8) Úgy vélem, a kollektív munka eleve megköveteli a nagyobb türelmet és a konszenzusra törekvést. De még legalább két további feltétel teljesülése kellett hozzá. Egyfelől a közös cél: a költő szövegeinek hitelesítése és a keletkezési időpontok tisztázása, másfelől a közös játékszabályok elfogadása. Az utóbbiak részben technikai jellegűek voltak (például a vizsgálódás szempontjainak kijelölése és a sorrendjük megállapítása), részben pedig elvi megállapodásunk arról, hogy a filológia hagyományos és modern megfontolásait követjük (ha nem is kritika nélkül).
Stratégiai döntéseink közé tartozott, hogy nem a szövegkritikára és a keletkezési adatokra szorítkozó editio minor elkészítésére vállalkoztunk, hanem a keletkezés-, kiadás- és recepciótörténetet is tartalmazó editio maior létrehozására. Abból indultunk ki, hogy a szövegkritika hagyományos felfogása elavult, mivel a hiteles szöveg meghatározása óhatatlanul értelmezésre kényszerít, márpedig ha értelmezésbeli gondunk támad, előbb-utóbb ráfanyalodunk, hogy ne csak a keletkezés körülményeit vegyük figyelembe, hanem a mű utóéletét is. Az editio minor magán viseli a 19. századi pozitivista irodalomszemlélet szerzőközpontúságát, ezért tekinti illetékessége határának a recepció követésében a szerző halálának időpontját. Csakhogy a kritikusok véleménye nem csupán a szerzőnek szól, hanem része egy nagyobb láncolatnak, a mű kollektíven érvényes jelentése alakulásának. Figyelembe vettük a 20. századi poétikai iskolák befogadás-központú megfontolásait is, mindenekelőtt azt, hogy a művek jelentése nem rögzíthető egyszer s mindenkorra, hanem dinamikusan változó alakzat, már csak azért is, mert kizárólag az olvasatai által létezik, amelyek térben és időben különböz(het)nek egymástól, az olvasatok egymásutánja pedig lezárhatatlan folyamat.(9)

Vita Lengyel Andrással

Álláspontunkat nem mindenki osztotta. Lengyel András – a pozitivista hagyományhoz ragaszkodva − elvetette az editio maior létjogosultságát.(10) Hasonló kiindulásból kifogásolta Tverdota György monográfiájának első kötetét(11) is, amelyről azt állította, hogy mellőzi József Attila életének szakszerű, tényeket felsorakoztató bemutatását.(12) Az persze igaz, hogy Tverdota sokkal inkább a versek életrajzi mozzanataiból következtet a költő élményvilágának referenciális alapjaira, semmint a rendelkezésre álló dokumentumokból próbálná meg rekonstruálni József Attila gyermek- és ifjúkorát.
Nem tagadom Tverdota eljárásának módszertani kockázatát. De azt el kell ismerni, hogy aligha lehet figyelemre méltóbb annál egy költő vagy író életében, mint amiből művészete kimutathatóan táplálkozik. Joggal feltételezhetjük, hogy legalább annyira lehet az alkotó műveiből következtetni az életére, mint az életéből a művészetére. Más lapra tartozik, hogy a művek jelentése nem vezethető le maradéktalanul az életrajzi adatokból. Egy korábbi előadásomban részletesen érveltem amellett, hogy József Attila esetében nemcsak a források szűkössége jelent akadályt a filológus számára, hanem az ún. hivatalos iratok és a kortársi emlékezések megbízhatatlansága is.(13)

Vita Horváth Ivánnal

Talán még nagyobb tétje volt a Horváth Iván és köztem folyó vitának arról, hogy mi jellemzi a költő politikai-világnézeti felfogását utolsó korszakában. Polémiánk megelőzte a kritikai kiadás munkálatait, de folytatódott annak lapjain is, majd tetőződött az Irodalomtörténeti Közlemények 2020. évi 5. számában, ahol mindketten közzétettük elképzelésünket és legfontosabb érveinket.(14) Horváth Iván mindenekelőtt a kései nagy, összefoglaló tanulmány, a Hegel – Marx − Freud el nem készült második részének lehetséges jelentését próbálta meg kitalálni, és elsősorban a költő által tervezett Bartók-tanulmány vázlatának szövegéből vonta le feltételezéseit.(15) Én viszont korábban tagadtam, hogy ez a meglehetősen talányos írás megfelelő kiindulópont lenne, mint ahogy elvetettem az ugyancsak párhuzamba állított költemény, A Dunánál Horváth Iván-féle értelmezését is.
Nem volt nehéz bebizonyítanom, hogy félreérti a verset. A Dunánál valójában a Szép Szó előfizetési felhívásának tervezetével rokonítható, melyet József Attila közösen írt Ignotus Pállal. A vers nem a nemzet mellett foglal állást, mint azt Horváth Iván feltételezte, hanem a nemzet nevében történő kirekesztés ellen lép fel, a sokféle nemzetségből való eredetre hivatkozva. Amikor a nemzetiségek keveredését hangsúlyozza, nemcsak a hamis nemzeti öntudattal száll szembe, hanem a faji elzárkózással is, sőt Werbőczi és Dózsa meghökkentő összebékítésével még az osztályellentéteket is szívesen felszámolná.(16) Nagyon valószínű, hogy a Szép Szótól kapott megrendelés arra ösztönözte a költőt, hogy visszautaljon a folyóirat programjára, amely a kor rákfenéje, az emberiséget szétszakító elkülönülés és a vele járó erőszak ellen kívánt tiltakozni.(17)
A Bartók-vázlat értelmezésében viszont el kellett ismernem, hogy bár Horváth Iván téved a részletekben, az egészet tekintve neki van igaza. Sőt az a bizarr helyzet állt elő, hogy az említett folyóirat-számban erősebb érveket találtam Iván álláspontja mellett, mint amilyenekkel ő maga szolgált. Filológusként talán nem állt mindig a helyzet magaslatán, de József Attila megbízhatóbb olvasójának bizonyult, mint én. A Horváth családban persze hagyomány a költő kultusza,(18) és Iván igen szerencsésen, különleges empátiával volt képes beleilleszkedni a költő gondolkodásmódjába, miközben én elakadtam aprólékos akadékoskodásaimmal.
A Medvetánc című tanulmányvázlat értelmezése valóban kulcskérdés. A 12. pontban Pikler Gyula „lélektani törvényéről” esik szó, amely szerint „[a] megismerés folyamán az ellentétesek rendszeréből először a másodikat ismerjük meg, s ezzel vesszük tudomásul az elsőtˮ.(19) Pikler „törvénye” megerősítette a költőt abban, hogy a megszokott, a konvencionális (is) csak az ellentéte, a teremtő alkotás felől ismerhető fel és közelíthető meg. Számomra is világossá vált, hogy ennek jelentősége van a Medvetánc szövegének megfejtése szempontjából. József Attila ugyanis úgy próbálja meg elhárítani a Bartók zenéje iránti értetlenséget, hogy a védelmet a disszonancia és a konszonancia dialektikájára alapozza. (Emlékeztetőül idézem egyik sarkalatos megállapítását: „A disszonancia tulajdonképpen probléma. Probléma nélkül annak megoldása sincs, tehát konszonancia sincs.ˮ)(20) Pikler mintegy „tudományos” magyarázatot adott a költő elképzeléséhez, így a disszonancia és a konszonancia összefüggését kiterjeszthette a zene és a költészet területére, sőt azon túlra is.
Ebből vezethetők le a költőnek az utolsó pontokban szereplő megállapításai is. A hegeli dialektikának az az alapgondolata, hogy az ellentétek végül – „megszüntetve megőrizveˮ − szintézisben oldódnak fel (13. pont), valamint Marx jövendölése, hogy az osztályharc az osztály nélküli társadalom lehetőségét teremti meg (14. pont), egyaránt eleget tesz annak a tételezésnek, hogy a konszonancia épp a disszonancia révén ismerhető fel és valósulhat meg. Az utolsó, 15. pont (idézem: „Freud: Ambivalencia, biszexualitás. A férfiét föloldja a nőé.ˮ) – még ha nem ismerjük pontosan a jelentését, akkor is – annyit egyértelműen jelez, hogy hasonló összefüggés áll fenn a nemek viszonyában is. A férfi szexuális problémája (ha tetszik, disszonanciája) is orvosolható hasonló logika alapján.(21)
Az persze nem kétséges, hogy a Hegel – Marx − Freud című tanulmány bölcseleti okfejtését politikai szándék motiválta, arra kereste a választ: a marxi jövendölés a szocialista forradalom bekövetkezéséről miért mondott csődöt, hol csúszott hiba a számításba.(22) 1936-ban már úgy tűnt, hogy egész Európa válságban van; a diktatúrák elszaporodása az 1933-as német fordulatot nem egyszeri kisiklásnak, hanem modellértékű fejleménynek mutatta. József Attila a pszichoanalízistől remélt mélyebb választ, mint amilyent az egymást okoló szociáldemokrata és bolsevista mozgalom, illetve a középosztályt felelőssé tevő szociológia kínált. Horváth Iván a tanulmány el nem készült második részéről azt feltételezte, hogy – összhangban a Bartók-vázlattal és voltaképp A Dunánál című költeménnyel is– egyfajta megbékélés-eszme jegyében fogant volna.
A kritikai kiadásban elutasítottam hipotézisét. Valószínűleg az tévesztett meg, hogy József Attilától másfajta választ reméltem, mint amilyenre ténylegesen vállalkozott. Az általa fölvetett súlyos alapkérdés frappáns megválaszolására, megoldással kecsegtető javaslatára számítottam, holott – mint azt a költő egyik korabeli, az Ázsia lelke című könyvről írt recenziója tanúsítja − ő csupán (a csupán persze idézőjelben értendő) meg akarta érteni, hogy miként győzhettek a 20. század eleji diktatúrák, miért nem igazolódott a marxi koncepció. A történelem „menetrendjénekˮ marxista jóslatát felrúgó fejlemények alanyi (lélektani) okait próbálta megfejteni.

Vita Kulcsár Szabó Ernővel

A kritikai kiadás készítői – és tegyük hozzá: eddig említett bírálói is – lényegében hasonló játékszabályokat követtek. Merőben másként alakult a vita Kulcsár Szabó Ernővel és iskolájával. Kulcsár Szabó nemcsak az irodalomtörténet-írásunkban szerinte domináló „referenciális” olvasásmódnak üzent hadat, hanem az általánosan elfogadott filológiai konvencióknak is. Kíméletlen ítéletet hirdetett a József Attiláról szóló szakirodalom fölött is, szerinte az végletekig kimerítette a referenciális olvasás lehetőségét, a „szenvedés-történetként rekonstruált életrajz”-hoz igazította és „antropologizálta” a szövegek poétikai teljesítményét, „amolyan viktimológiai sorsértelmezéssé tette, s hol világnézet- és mozgalomtörténeti, hol pedig család- és kórtörténeti fordulatok mentén referencializálta a versszövegeket”.(23)
Különös vitahelyzet alakult ki. Kulcsár Szabó előbb általánosságban támadott, majd nem válaszolt a konkrét ellenvetésekre, és az érveinktől nem zavartatva magát fejtette ki saját elképzeléseit. Egyetlen alkalommal, 2005-ben (a centenárium évében) fordult elő, hogy személyesen folytathattunk vele vitát, pontosabban megpróbáltunk vitát kezdeményezni. Egy kerekasztalon Tverdota Györggyel és másokkal nemcsak a módszertanát bíráltuk, hanem különféle érveket is felsorakoztattunk a legfontosabb megállapításai ellen.(24) Emlékeztetőül felidézem az egyik fölöttébb jellemző vitakérdést.
A Kortárs 2005. évi 4. számában jelent meg Csupasz tekintet, szép embertelenség. József Attila és a humán visszavonulás költészete című tanulmánya. Számunkra nemcsak a címmel is nyomatékosított állítás volt elfogadhatatlan a költő állítólagos „embertelenségéről”, hanem a József Attilától idézett mottó is, amely a költő tekintélyével igyekezett megtámogatni Kulcsár Szabó életrajz- és referenciaellenes álláspontját. Az idézett mondat így hangzik: „Nem éreztem kapcsolatot eszméim és életem, elmém és ösztöneim, tudásom és vágyaim között.”(25) A vita során rámutattam, hogy ha fellapozzuk az idézett szöveghelyet, és figyelembe vesszük kontextusát, merőben másról olvashatunk, mint amit Kulcsár Szabó próbál vele sugallni. József Attila ugyanis nem az élete és költészete átfogó viszonyáról beszél ott, hanem a maga mentális betegségének időleges tüneteiről:

Pszichoanalitikai kezelésbe kerültem, mint neurotikus beteg. Mint jellemezzem betegségemet? Éles eszűnek tudtam magamat, ki az elvont fogalmak hazájában könnyen honára lel; képzelő tehetséggel megáldottnak […] De a valóságos életben teljesen tanácstalanul álltam. Nem éreztem kapcsolatot eszméim és életem, elmém és ösztöneim, tudásom és vágyaim között. Tisztában voltam azzal, hogy egy téveszméiből rendszert építő paranoid lényhez hasonlítok, s hogy mégsem vagyok elmebeteg – ezt is fontolóra vettem, sőt ifjúkoromban magam előtt annak vallottam magamat –, mert ez az eszmerendszer úgy megfelelt a valóságnak, mint egy többé-kevésbé pontos térkép az ábrázolt földdarabnak.”(26)

A szövegösszefüggéséből kiragadott mondat csak akkor lenne Kulcsár Szabó értelmezését igazoló állítás – mondtam −, ha kiterjeszthető volna József Attila életének és életművének egészére. Ráadásul még ellentmondásba is kerül önmagával, amikor a költő pszichoanalitikus vonatkozásaihoz fordul, hiszen korábban ezt is kizárta az életmű autentikus olvasatai közül.(27) Hasonlóképp vitattuk az életrajzi adatok túlzásba vitt elutasítását. Amikor Kulcsár Szabó József Attila Magány című versét értelmezte, az irodalom immanenciájára hivatkozva kategorikusan elutasította, hogy a szakirodalom által bizonyított keletkezéstörténeti adat (mely szerint a költő pszichoanalitikusa, Gyömrői Edit ellenében írta versét) bárminemű fontossággal bírna. Más szóval a szöveg „ártatlanságát”, „érintetlenségét” védelmezte a referenciális olvasattal szemben.
A szöveg „ártatlanságának” feltételezése korántsem mondható evidenciának. A magát akkoriban a hermeneutikai irányzat magyarországi képviselőjének feltüntető Kulcsár Szabó esetében különösen megdöbbentő volt, minthogy az egyik legalapvetőbb hermeneutikai elv szerint a megértésbe nem tiszta lappal, hanem „előzetes tudással” lépünk be. A poétikai olvasat is (mint ahogy bármelyik olvasat) már meglévő ismeretek birtokában történik. Aligha elfogadható, hogy az irodalomtörténészeknek el kellene tekinteniük attól, hogy a Magány című verset a Gyömrői Edit-féle affér ihlette. Természetesen sokféle olvasat lehetséges, laikus is, hivatásos is. Nem lehet megkövetelni mindegyik olvasótól, hogy tudjon Gyömrőiről, de talán azt sem kellene kötelezővé tenni, hogy ha tud róla, sürgősen felejtse el.(28)
Tverdota György találóan mutatott rá arra az ellentmondásra, hogy miközben Kulcsár Szabó és követői pozitivista örökségként vetik el az életrajzi és eszmetörténeti források kutatását, rákényszerülnek felhasználni azok eredményeit. „Hogy lehetséges az – teszi fel a kérdést Tverdota −, hogy a radikálisan új, modernség utáni poetológiai beállítódás bevallottan a pozitivista módon összehordott (Kulcsár Szabó szerint is »hatalmas mennyiségű adalékra«) támaszkodik? [És] honnan tudja, mi az, amire ebből a tudásból támaszkodik egy-egy megállapítása során, s mi az, amire nem?”(29)
Voltak, akik „prekoncepcióként” utasították el Kulcsár Szabó Ernő megközelítésmódját. Szerintem nem volt igazuk. Az elvi alapvetés és a magyarázatot előkészítő hipotézis felállítása teljes mértékben legitim eljárás. Heurisztikai értéküket kizárólag az igazolja vagy cáfolja, hogy milyen széles körű, illetve mennyire jelentős belátásokhoz vezetnek az adott irodalmi szövegek értelmezésében. Csakhogy József Attila költői és értekező művei csak erőszakkal szuszakolhatók bele a Kulcsár Szabó által megkonstruált fejlődésmodellbe, közelebbről annak „későmodern”-nek nevezett rubrikájába. Tehát nem egészen alaptalanul keletkezett az a látszat, mintha az általa kijelölt költészettörténeti pozíció határozná meg, hogy miben látja József Attila poétikai és világnézeti sajátosságait. Tverdota éles szemmel vette észre, hogy a javasolt fejlődésmodell rendkívül leegyszerűsíti, néhány „esszenciális” elemre szűkíti le az egyes irányzatok sajátszerűségét, ami egyrészt azzal a veszéllyel jár, hogy az irodalom más jelentős teljesítményét kirekeszti, másrészt a kanonizálható műveket egyetlen autentikusnak elismert értékrend alapján rendezi.(30)
Nincs módom kitérni az összes fontos vitakérdésre. A lényeg az, hogy Kulcsár Szabó valóban radikálisan − és szerintem is önkényesen – átírta József Attila fejlődéstörténeti helyét. Már az irányzatok egységes, egyenes vonalú menetrendjéről alkotott elképzelése is fölöttébb vitatható.(31) Itt csak utalhatok rá, hogy a pályája kezdetén eltökélten fejlődéspárti Szegedy-Maszák Mihály a kétezres évek elején már felismerte a modernség egységes nemzetközi történetét hirdető teória megalapozatlanságát. Felhívta rá a figyelmet, hogy „[a]z egységes modernségről írt történetnek a hitele nemcsak magyar távlatból vonható kétségbe, hanem például azért is, mert a modernség nemzetek fölötti időrendet sugall, pedig a tizenkilencedik s huszadik század művészetében sok az olyan alkotás, mely keletkezésekor sem számíthatott egyértelműen újszerűnek.”(32)
Az általa szerkesztett irodalomtörténeti kézikönyv előszavában pedig Szegedy-Maszák állást foglalt amellett, hogy a különféle hagyományok egyidejű létezése kizárja az egységes célelvű fejlődésképet, következésképp az egy kaptafára történő korszakolást is: „A célelvű irodalomtörténet-írás – írta − a felvilágosodás és a modernség ösztönzésére alakult ki… [és] [n]incs kizárva, hogy a modernség néven ismert, szüntelen továbblépést sürgető mozgalom a 21. század elejére már véget ért.”(33)
Az újdonság hajszolásának logikus velejárója, hogy Kulcsár Szabó és iskolája nemcsak az irodalmat, hanem az irodalomtudományt is irányzatok harcaként fogja fel és mutassa be. Presztízskérdés számára, hogy folyamatosan lépést tartson a fejlődéssel, szinkronban legyen a mindenkori „legújabb” elmélettel. Előbb a posztstrukturalizmust a hermeneutika és a recepcióesztétika felől bírálta, később elmozdult a dekonstrukció – azaz Gadamertől Paul de Man – irányába, majd a mediális kultúrtudomány, napjainkban pedig a biopoétika képviseletében igyekszik autentikusnak feltüntetni magát és követőit. Talán nem meglepő, hogy nemcsak 2005-ben nem kaptunk választ ellenérveinkre, hanem azóta sem. Általában figyelmen kívül hagyják a tőlük eltérő kutatások eredményeit (leszámítva persze a kritikai kiadásban szereplő szövegeket és keletkezési adatokat). Tehát olyan helyzet állt elő, amelyről előadásom elején beszéltem. Közös játékszabályok híján nem kerülhet sor érdemi párbeszédre.

Újabb fejlemények

Befejezésképpen röviden hivatkozom napjaink József Attila-kutatására. Nyilván nem szükséges ebben a körben bővebben kitérnem társaságunk működésére, melynek leglátványosabb színterei minden bizonnyal a folyamatosan megrendezésre kerülő konferenciáink. Visszalapozva az elmúlt évek előadásszövegeire, meglepődve tapasztaltam, hogy bár sokszor nyilvánvalóan eltér az álláspontunk, ritkán vezet nyílt konfrontációhoz. Ha vitatkozunk egymással, akkor sem József Attiláról. Például Illyés Gyula antiszemitizmusáról jóval élesebb vélemények csaptak össze a kolozsvári tanácskozásunkon. Lehet, hogy a kritikai kiadás sikere igazolja előttünk a konszenzuskeresés előnyeit. De az is lehet, hogy a Kulcsár Szabó-féle táborral való szembenállás hat egyesítő erővel. Ha valóban így van, talán nem csak az én habitusomból következik, hogy nem találom egészen egészségesnek ezt a helyzetet.
A Kulcsár Szabó-féle irányzat három kötetet publikált a közelmúltban. Közülük A lírai hang túloldalai című, József Attila-olvasatok alcímű tanulmánykötetet tartom a leginkább sikerültnek. Különös módon azonos címmel és szerkesztőkkel egyszerre két kiadónál jelent meg, a Ráció és a Prae Kiadónál. (Én az utóbbi alapján fogok a lapszámokra hivatkozni.) Nemcsak az különbözteti meg előnyösen a kötetet a másik kettőtől, hogy az írásoknak csupán kisebb része próbálja mindenáron elhelyezni József Attila költészetét a biopoétika szerintem szűk horizontú kontextusában, hanem az is, hogy több írás komoly erőfeszítéseket tesz a költő jelentős vagy kevésbé jelentős verseinek elemzésére.
Talán Kulcsár-Szabó Zoltán Megszólítás, önmegszólítás című írása(34) a kötet egyik legalaposabb tanulmánya. Már abban is üdvös kivétel a táborán belül, hogy nemcsak filozófusokra hivatkozik, hanem József Attila-kutatókra is, így Tverdota Györgyre és még inkább Németh G. Bélára, aki persze megkerülhetetlen a címben jelzett téma esetében. Kulcsár-Szabó írása lehetőséget ad az összehasonlításra, mivel a 2005-ös kerekasztalon is terítékre került az önmegszólítás problémája.
Az ellentábor akkor a költői én destabilizációját ünnepelte József Attila költészetében, tulajdonképpen ennek alapján tartotta összekapcsolhatónak a későmodern irányzat reprezentatív költőivel. Bizonyítékként hozta fel az egyik 1924-es szabadversét, amelynek a címe azonos a költő nevével.(35) Kulcsár Szabó Ernő abból indult ki, hogy a vers grammatikai énje eleve más, mint a tulajdonnévvel jelölt megszólított – az én megkettőzését pedig egyszersmind azonosságuk elvesztéseként fogta fel. Az önmegszólító beszédhelyzetet olyan dialogikuskonstrukcióként értelmezte, amelyben eldönthetetlen, hogy ki az igazi alany: a megszólító vagy a megszólított.(36) Kulcsár Szabó tulajdonképpen az „antropológiai jelentésképzést”, magyarul az életrajzi eredeztetést akarta érvényteleníteni ezzel a túlbonyolító magyarázatával. Szerintem feleslegesen, mivel a „József Attila” tulajdonnév a versszöveg terében éppúgy poétikai funkciót tölt be (tehát nem a verset író valóságos személyt jelöli), mint bármelyik grammatikailag jelölt személy.
Vele szemben úgy érveltem: attól, hogy az én nyilvánossá teszi az önmagával folytatott párbeszédet (amire számos indíték késztetheti), még egyáltalán nem válik kétségessé, hogy a megszólító (a tevékeny) én az igazi alany, aki a megszólítottal, végső soron önmagával próbál számot vetni. A példának felhozott verset Kulcsár Szabó szempontjából szerencsétlen választásnak tekintettem, mivel a szöveg második felében az én nem önmagával folytat dialógust, hanem (megnevezetlenül maradó) másokkal. Valójában a vers az én és az ők (illetve ti) kapcsolatáról szól. A közösséghez tartozás dilemmája jelenik meg, ami nem az én destabilizációját mutatja, hanem éppen ellenkezőleg, stabilizációjának keresését és (az utolsó sor szerint) megszilárdítását.(37)
Arra többen is rámutattunk, hogy a költő folyamatosan kísérletezett valamifajta önéletrajzi narratíva létrehozásával, ami változott az idők folyamán – éppúgy újraírta, ahogy az érvényüket elvesztőnek hitt verseit is. S minthogy költészetének egyik jellegzetes vonulatáról van szó, annyi bizonyosan állítható, hogy az én pozíciójának destabilizálása nem lehet átfogó sajátossága lírai életművének. Személyiségének elbizonytalanodása föltehetően a költő pszichoterápiás kezelése nyomán vált intenzívvé.
Kulcsár-Szabó Zoltán tanulmányának viszont nagy előnye, hogy távol tartja magát az ellenőrizhetetlen általánosításoktól. Az önmegszólítás gesztusa itt nem több és nem kevesebb, mint meghatározó értelmezési szempont a példaversnek választott Tudod, hogy nincs bocsánat elemzéséhez. Írásában a vers aprólékos vizsgálatát igyekszik elvégezni. Természetesen nem kerülheti el a szembenézést Németh G. Béla megközelítésével. Helyesen állapítja meg, hogy Németh hivatkozása Heideggerre csak annyiban indokolt, hogy a versben „áttételesen [ő is] a megszólalás hiábavalóságként manifesztálódó megalapozatlanságára világít rá”.(38)
Kulcsár-Szabó Zoltán számára már magától értetődik, hogy a megszólító a tevékeny szereplő, de úgy véli, hogy a megszólított sem marad mindvégig „néma”, néha visszaszól. Például amikor a „ne vádolj” és a „ne légy komisz magadhoz” elhangzik a szövegben, hiszen a megszólító valóban vádolja őt és „komisz” is vele.(39) Vagy amikor azt mondja: „Megcsaltak, úgy szerettek” – „ez […] olyan hely – állapítja meg Kulcsár-Szabó −, ahol a te is megszólal (vagy másként fogalmazva, az én a te helyett önmagára irányulva is megszólal)”.(40) Itt a megfogalmazás nem egészen világos, mert egyáltalán nem mindegy, hogy a megszólított szól-e vissza, vagy a megszólító használja fel eszközként őt maga helyett. Az igazi problémát persze az jelenti, hogy a részleges szerepcsere feltételezése kizárólag logikai okfejtésen alapul, nem támasztja alá meggyőző nyelvi bizonyíték.
Ugyanakkor éppen ez a bizonyítatlan feltevés teszi lehetővé, hogy Kulcsár-Szabó Zoltán mégis eltalál az én megkettőzésétől a két grammatikai szereplő (legalább időlegesen fennálló) azonosságának elismeréséhez. A vers olyan paradoxonjairól, mint a „Hamis tanúvá lettél / saját igaz pörödnél”, bár fölöttébb körülményes eszmefuttatásra készteti Kulcsár-Szabót (a túlhajtott precizitás némiképp kaotikus megfogalmazásba fordul át), helytálló megállapításhoz jut el:

„a tanúságtétel struktúrája – írja − nem nélkülözhet egy […] nagyon jelentős áthelyeződést sem. Annak képtelen feltételét, hogy a tanúságtevőt, akit éppen az avat tanúvá, hogy neki, az ő tanúvá válásának nincs, nem lehet tanúja, bizonyos értelemben mégis tanúsítani kell, el kell ismerni tanúként, valakinek ellen kell jegyeznie, ha másutt nem is, legalább a tanúságtétel verbális bekövetkezését. Amikor a vers énje tehát eltanácsolja a megszólítottat az eskütételtől, és tanúságtételének paradox hamissá fordulására emlékezteti, akkor egyben az attól való vonakodását is kifejezésre juttatja, hogy tanúként melléálljon.”(41)

Hasonlóképp körültekintő, terjedelmes bizonyítást igénylő feladatnak látja a vers zárlatában − az öngyilkosság „animális” alternatívájaként − felmerülő hitet, amit (Németh G. Bélával egyetértve) elvet:

„A Tudod, hogy nincs bocsánat megszólítottjának hite, és így annak lehetősége, hogy az önmagáról teendő tanúságtételt kivonja az önmegszólító vallatás és vádbeszéd halálos szorongatásából, ellehetetlenül, hiszen feltételessé válik abban a pillanatban, ahogyan a bizalom interperszonális relációjához köti és beírja magát a felelősség struktúrájába. A hit így nem lesz más, mint […] amelynek törékeny státuszára a vers zárlatában elrejtett, a vonatkozó névmás rövidített alakja révén mégis láthatóvá tett szkeptikus retorikai kérdés, ki bízna benned?, is emlékeztet. Az önmegszólítás pusztító gépezete itt sem semlegesítődik. Tényleg nincs bocsánat.”(42)

A szöveg végéről szinte hiányzik a quod erat demostrandum formulája. Itt már nyelvi megalapozást kap az értelmezés. Az eredmény kifejezetten meggyőző. Szerintem sincs bocsánat. És tényleg.

VERES András

A Százhúsz éves lettem én – Utak, tévutak és mellékutak a József Attila-kutatásban
című konferencián 2025. április 11-én elmondott előadás jegyzetekkel kiegészített szövege.

JEGYZETEK

(1) Rorty ezt mindenekelőtt a romantikus felfogáshoz kötötte: „A romantikusok állítása, miszerint a legfontosabb emberi képesség inkább a képzelet, semmint az ész, annak tudatosítása volt, hogy a kulturális változás fő eszköze inkább a másként való beszéd képessége, mint a jó érvelés.” Richart Rorty, Esetlegesség, irónia és szolidaritás, Pécs: Jelenkor Kiadó, 1994. 22.
(2) Természetesen csak akkor igaz e megállapítás, ha az irodalomértelmezést tudományként fogjuk fel.
(3) Széchenyi Ágnes előadásának szövegét lásd a József Attila Társaság honlapján (2025).
(4) József Attila,Összes tanulmánya és cikke: 1930‒1937. [kritikai kiadás], szerkesztette Tverdota György és Veres András, a szövegeket sajtó alá rendezte Sárközi Éva, a jegyzeteket és a kísérő tanulmányokat írta Agárdi Péter, Bókay Antal, Buda Attila, N. Horváth Béla, Sárközi Éva, Sipos Balázs, Szigeti Csaba, Török Sándor Mátyás, Tverdota György, Veres András, Budapest: József Attila Társaság ‒ L’Harmattan Kiadó, 2018. (A továbbiakban JAÖTC, 2018.)
(5) Példáimat a Tévedések és felismerések. Szemelgetés kritikai kiadások tapasztalataiból című tanulmányomból vettem át, vö. Veres András, És megint elölről… Ady, Kosztolányi, József Attila, Budapest: Balassi Kiadó, 2022. 128.
(6) Vö. JAÖTC 2018, 955−956
(7) Uo. 780−784.
(8) Igaz, az is előfordult (például A müvészet kérdése és a proletárság című töredék esetében), hogy a keletkezés időpontjának meghatározásában nem tudtunk közös nevezőre jutni.
(9) Vö. JAÖTC 2018, 46.
(10) Vö. a vele folytatott vitánkat: Lengyel András, Az értekező József Attiláról, Jelenkor, 2018. 11. sz. 1242−1258.; Veres András, „Lehetőleg máma még?”: Észrevételek Lengyel András írásához, Jelenkor, 2019. 3. sz. 322−327.; Lengyel András, Válasz Veres András cikkére, Jelenkor, 2019. 4. sz. 489−491.; Tverdota György – Sárközi Éva, Az értekező Lengyel Andrásról: Válasz Lengyel Andrásnak, Jelenkor, 2019. 5. sz. 611−615.
(11) Tverdota György, Gondoljátok meg, proletárok I. Az ifjú József Attila, Budapest: Osiris Kiadó, 2021.
(12) Lásd Lengyel András, Tverdota György új József Attila-könyvéről, Tiszatáj, 2022. 1. szu. 94−104.
(13) A Múltidézés vagy múltteremtés? Töprengés a megbízhatóságról című előadásom szövege olvasható a József Attila Társaság honlapján (2023).
(14) Az Irodalomtörténeti Közlemények 2020/5. száma (a továbbiakban: ItK) teljes egészében József Attiláról szólt. A hivatkozott két írás: Horváth Iván, A Hegel − Marx − Freud alapötlete (az 580−598. lapon), Veres András, Ötlettől a rekonstrukcióig. Horváth Iván legújabb dolgozatához (599−621.).
(15) Horváth Iván a Medvetánc (1936), én az Uj szocializmust! Hort Dezső könyve (1935) című József Attila-írást jelöltem meg legfontosabb előzményként. A kritikai kiadásban mindkettő jegyzeteit én írtam.
(16) Emlékeztetőül a vers perdöntő szakasza: „A világ vagyok – minden, ami volt, van: / a sok nemzetség, mely egymásra tör. / A honfoglalók győznek velem holtan / s a meghódoltak kínja meggyötör. / Árpád és Zalán, Werbőczy és Dózsa − / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e multnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!”
(17) Lásd ItK, 607−609.
(18) 1945-ben a kommunista kultúrpolitikusok közül Horváth Márton ismerte fel elsőként József Attila jelentőségét.
(19) JAÖTC, 1098. Ez az összefüggés alapozza meg József Attilánál, hogy a konszonancia csak a disszonancia felől tudatosítható.
(20) Uo.
(21) Mindezt beláttam a 2020-as írásomban, vö. ItK, 614−615.
(22) JAÖTC, 1228−1229.
(23) Kulcsár Szabó Ernő „Szétterült ütem hálója” (Hang és szöveg poétikája: a későmodern korszakküszöb József Attila költészetében) = Uő, Irodalom és hermeneutika, Budapest: Akadémiai Kiadó, 2000. 170.
(24) A kerekasztal anyagait tartalmazza a következő kötet: „Mint gondolatjel, vízszintes a tested”. Tanulmányok József Attiláról, szerk. Prágai Tamás, Budapest: A Kortárs folyóirat és a Mindentudás Egyeteme kiadása, 2005. (A továbbiakban: Kerekasztal.)
(25) I. h. 25.
(26) József Attila, Összes művei IV. Novellák, önvallomások, műfordítások, sajtó alá rendezte Fehér Erzsébet, Szabolcsi Miklós, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1967. 39.
(27) Lásd Kerekasztal, 64.
(28) Uo. 66−67.
(29) Uo. 52.
(30) Uo. 43−50, 53−57.
(31) Ezt is vitatta Tverdota a hivatkozott szövegrészben.
(32) Szegedy-Maszák Mihály, A kánon mibenléte : remekmű és fejlődéstörténet (2001) = Uő, Megértés, fordítás, kánon, Pozsony: Kalligram Kiadó, 2008. 128–129.
(33) Szegedy-Maszák Mihály, Előszó = A magyar irodalom történetei I. : A kezdetektől 1800-ig, szerk. Jankovits László, Orlovszky Géza, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 13.
(34) Kulcsár-Szabó Zoltán, Megszólítás, önmegszólítás = A lírai hang túloldalai. József Attila-olvasatok, szerk. Halász Hajnalka és Lőrincz Csongor, Budapest: Prae Kiadó, 2023. 313−336. (A továbbiakban: Önmegszólítás.)
(35) A „József Attila, hidd el…” kezdetű versről van szó.
(36) Kulcsár Szabó Ernő, i. m. 175.
(37) Vö. Kerekasztal, 78−80.
(38) Önmegszólítás, 321.
(39) Uo. 322−323
(40) Uo. 327.
(41) Uo. 325−326
(42) Uo. 336.