József Attila emléktáblája előtt
Elhangzott József Attila szülőházában, a József Attila Társaság koszorúzásán, 2025. április 11-én.
József Attila születésének 120. évfordulója alkalmával nem kell már a költő nagyságáról beszélünk, hisz az bizonyított, helyt áll magáért, megingathatatlan és él. Ezért hadd beszéljek arról a megindultságról, ami itt most bennem van, mert – ezt be kell vallanom, szégyellem is – először járok itt a Gát utcában. Itt, azon a helyen, ahová a szél 1905. április 11-én este az újszülöttet letette, ahogy Április 11. című versében mondja. „Vitt falvan, földeken keresztül, / meghempergetett jó sárosra, / cibálva és kacagva vitt egy / pesti, csatakos külvárosba. […] Reménységnek és tulipánnak / kicsikis deszka-alkotmányba / 1905-ben ígyen / iktattak be az alkotmányba. // A kártyás munkásnak fiúként, / s a szép ifjú mosóasszonynak / ligetnek, sárnak, vágynak, célnak, / fejkendőbe kötözött gondnak.”
Három házban is lakott József Attila és családja a Gát utcában. Itt, a 3-as számú házban, majd a Gát utca 8-ban és a 24-es szám alatt. Ez utóbbi házról írja József Jolán: „A piszkos nagy ház minden lakása szobakonyhás volt, valamennyi zsúfolva emberekkel. Mi az első emeleten laktunk a folyosó végén, a hátulsó lépcső mellett. Esténként itt a piszkos, bűzös lépcsőházban gyülekeztek össze a gyerekek. Ilyenkor tértek haza munkájukból a férfiak, és mi csak útban voltunk a konyhában. Egymáshoz préselődve kuporogtunk a lépcsőkön s a falra akasztott pislákoló, kormos petróleumlámpa alatt ijedeztünk torz árnyékainktól. Mi csöndben ültünk, rongyosan lapultunk egymás mellett, mint a rablók a pincében. Azután – mintha összebeszéltek volna – a mamák kiabálni kezdték gyerekeik nevét. A gyerekek futottak haza. Mi hárman ottmaradtunk a lépcsőházban. Attila az ölemben ült, Etus szorosan mellettem. Éhesek voltunk, de bennünket nem hívott senki. Amióta a papa eltűnt, a mama örökösen sírt, folyton elsietett valahova, sírt és sietett, mintha kint a kapun túl, a Gát utcán túl nyomára akadhatna a papának. […] „A nagyobb gyerekek arról meséltek, hogy a padláson akasztott ember lóg, a pincében rablók és ördögök bujkálnak. Rémülten kapaszkodtunk egymásba, ha a lépcső alján álló szemeteskosarak mögül egy-egy patkány a pince felé iramodott. A falak töredezett vakolatán svábbogarak mászkáltak, és mi rettegve hallgattuk a borzalmakat. Az udvar felől, mit egy távoli nyájas világból edénycsörömpölés hallatszott, zsír sistergett a lábasokban, s fent, a harmadik emeleten valaki harmonikázott. Talán a papa is akasztott ember lett a padláson, vagy a rablók között bujkál a pincében.”
Csoda, hogy ebből a közegből – és tovább sorolhatnánk a súlyosan traumatizált élet ismert eseményeit – ekkora költészet nőtt ki. Világirodalmi rangú. Tudjuk, a tehetséget a sors véletlenszerűen osztja, az örökléstan képzett emberei kutatják, hogyan lehet magyarázatot találni arra, ki emelkedik ki tehetségével a többiek közül, s miért, milyen feltételek mentén, vagy azok ellenére. A szociális determinizmus legyőzhető, József Attila zsenialitása a példa erre. Tulajdonképpen nagyon szerencsés volt, mert el tudta mondani, amit megélt, amin elgondolkodott, amit érzett. A nagyon fájt. Beteg volt, sérült, érzékeny a végletekig és – mint bebizonyosodott – menthetetlen. Beszélt mások helyett, noha költészete nem képviseleti líra. 1933-ban megírta, milyen A város peremén élni, milyen az anyag gyermekeinek élete. Elégiába foglalta, hogy ha innen vagy „soha el nem hagy / a komor vágyakozás, / hogy olyan légy, mint a többi nyomorult, / kikbe e nagy kor beleszorult / s arcukon eltorzul minden vonás”. Írhatta volna ma is, hogy „A munkásnak nem több a bére, / mint amit maga kicsikart, / levesre telik és kenyérre / s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.” Volt szava a törékeny sorsra, a kivül-belől menekülő életre.
Ezen a napon itt azokra gondolok és emlékeztetek, akik ma ugyanilyen nagy terhet cipelnek. Azokra, akiknek nincs esélye a kiemelkedésre, akik az emberi társadalmat az anyagi és szellemi kultúra magasabb fokára emelő európai fejlődés ellenére szegénységben élnek, s ez ma a magyar társadalom 30%-a. Megismétlem, aláhúzom, 30%-a. S akik ezen a nagy arányon belül további csoportot alkotnak, akik az alapvető javakat és közszolgáltatásokat nélkülözve élnek, akiknek kevés esélyük van arra, hogy ebből a helyzetből önerőből kilépjenek. Akik nem jutnak ételhez, akiknek melegvíz sem jut, nemhogy fürdőszoba. Akik kimaradnak az iskolából, akik intézeti gyerekek lesznek, akik – ez a szakkifejezés – zacisok. Zálogba adott gyerekek. Azokra gondolok, akiknek életéből rendészeti kérdést csinál az állam, ahelyett, hogy segítene. Akiknek nincs Makai Ödönjük, akik azt sem érhetik el, hogy úgy segítsenek rajtuk, egy vidéki gimnáziumba küldik, hogy megszabaduljanak tőlük, de akiket ott felfedez, szárnya alá vesz néhány tanár. Akiknek nincs hangjuk, nem tudják kifejezni az érzéseiket, s akik szükségszerűen nem jutnak el József Attila verseihez.
S akik között talán egy új költő is elveszik.
Eredeti megjelenés: MŰÚT, 2025. április 14.