Veres András megemlékezése a költészet napjára, 2020. április 11.

Idén a költészet napi koszorúzás a virtuális térbe került. Veres András emlékbeszédét olvashatják:

Költészet Napja, 2020

Ünnepelni jöttem, nem temetni.

De nem megy könnyen, állandósult életveszély közepette.

Úton-útfélen annyiszor hallhattuk, hogy mennyire elöl jár az emberiség tudományban és technikában, s hogy a 21. század bizakodva nézhet szembe az új kihívásokkal. Gyanútlanságunkra és elbizakodottságunkra megérkezett az alig hihető és mélyen megalázó válasz: a koronavírus szétterjedése a világon, ami bénítóbban hat életünk megszokott működési rendjére, mint a régi-új helyi vagy akár földrészeket összekötő háborúk. Voltak és vannak járványok, amelyek nem egyszer országos pusztulásokat okoztak/okoznak, mert nincs ellenük hathatós védelem, de lassú volt az elterjedésük és valamennyire lokalizálni lehetett határaikat. Ám napjainkra gyökeresen megváltozott a helyzet. A szóbeli és fizikai közlekedés egyre gyorsuló irama sikeresen zsugorította össze a Földet, a fertőzés sebessége pedig immár lépést tart a civilizáció tempójával. Ki gondolta volna, hogy a 21. század második évtizedének végén az önkéntes karantén lesz a túlélés legbiztosabb záloga és egy kilincsre vagy egy szakállra úgy kell tekinteni, mint a veszedelem lehetséges melegágyára.

Tehát nem az ünneplések idejét éljük. A költészet napjának köszöntésére − és a szépirodalom rangjának elismerésére − mégis alkalmasnak tűnnek az ilyen súlyos idők is. Nemcsak azért, mert a művészet most is segítségünkre siet a szorongásaink oldásában, kiszolgáltatottságunk elviselésében, hanem azért is, mert mint eddig, ezután is figyelmeztet és előkészít a ránk váró fenyegetésekre. Gyakran gondolok arra, hogy talán félreismertük a tudományos-fantasztikus látomásokat és ellen-utópikus példázatokat, mert valójában sült-realista szöveg valamennyi. Hovatovább megtörténik velünk mindaz a rossz, ami papíron megjelent. Előbb olvashattunk az ikertornyok lerombolásáról, mint ahogy azt a terroristák elkövették. Könnyen lehet, hogy ezután jóval nagyobb figyelem fogja kísérni az írói fantázia különféle vészjelzéseit. Elképzelhető, hogy a mostani katasztrófa után a klíma-válságot és a többi kozmikus fenyegetést végre komolyan veszik majd a népek és a kormányok.

Már akkor is, amikor még járványmentes idők járták, valamelyest baljós jelentést tulajdonítottam annak, hogy éppen József Attilához lett kötve a költészet naptári ünneplése. Az ő sorsa és halála teljességgel nélkülözi a Petőfiéhez mérhető heroizmust. „Talán eltünök hirtelen, / akár az erdőben a vadnyom.” − lehetséges-e ennél félelmetesebb látomás a halálunkról: beleolvadni a totális elfeledettség delejes, időtlen áramába? „Úgy leszakadtam minden más világról, / ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.” − igen, az ellehetetlenülés végső stációja ez, túl a fájdalmon és az elpanaszolásán, tudomásul venni az elkerülhetetlent. S mégis, mert kimondatott és éppen így mondatott ki, átéljük ugyan, de nem vagyunk hajlandók elfogadni. A költészet szükségképpen ellentmond a halálnak. József Attila épp az elhullása másnapján emelkedett ki a feledésből, vált a kollektív emlékezet ma is eleven, ünnepelt alakjává. Mint ahogy abba sem lehetett beletörődni, hogy a „Talpra magyar” nemzetébresztő hősét közös, névtelen sírba temették el − az utókor legszívesebben kihantolná onnan, és áthelyezné egy méltóbb síremlékbe.

Mostanában gyakran gondolok arra, hogy valójában milyen keveset tudunk József Attiláról. Holott kevés költőről sikerült annyi dokumentumot, adatot, emléket összegyűjteni, mint róla. A pályatársak, barátok és szerelmek beszámolói, vallomásai is ritka módon pontosak és hitelesek. Az is nagy szerencse, hogy nem volt naiv költő, már korán felébredt elméleti-filozófiai érdeklődése, művészetét nem akármilyen gondolati pillérekre építette. Értekező életműve önmagában is jelentős, ráadásul segít költészete mélyebb megértésében is. Az is a szerencse számlájára írható, hogy az ellopott és elrejtett szövegei is előkerültek félévszázados lappangásuk után, s immár rekonstruálni lehet gondolkodói arculatát, életútját. A kritikai kiadáson dolgozó többi József Attila-kutatóval együtt nem győztem álmélkodni a költő meghökkentően szerteágazó érdeklődésén és tájékozottságán, korábban ismeretlen eredeti meglátásain, okfejtésein.

Most mégis be kell látnom, hogy csak az elején vagyunk teljesítménye felmérésének. Példának kínálkozik a kitűnő történész, Szabó Miklós illegális, „szabad egyetemi” előadásainak posztumusz kiadása, amely nemrég került kezembe. Szabó egyik kedvenc hobbija volt a magyar és a szovjet kommunista mozgalom legendáktól mentes történetét bemutatni. Előadásában szót ejtett arról, hogy az 1929-es gazdasági világválságtól megrettent tömegeket Közép-Európában nem a baloldalnak sikerült megnyernie, hanem a nacionalista szélsőjobbnak. Ezt belátva támadt egyik-másik kommunista csoportban az a meredek ötlet, hogy titokban beépüljön a nacionalista szervezetekbe. Szabó szerint a József Attilát tagjai közé fogadó magyarországi kommunista sejt szellemi vezetője, Madzsar József  bízta meg a költőt azzal, hogy fedőszervként szervezzen egy Nemzeti Kommunista Pártot, és nyerje meg ennek a jobboldali Rácz Kálmánt és híveit. E beállítás teljesen ellentmond eddigi ismereteinknek; úgy tudtuk/tudjuk, hogy Rácz próbálta rávenni József Attilát egy ilyen pártalapításra.

Szabó Miklós előadásszövegéhez − érthető módon − nem készültek útba igazító jegyzetek, és már őt sem lehet megkérdezni forrásairól. Bizonytalan területről van szó, az illegálisan tevékenykedő mozgalmakról szóló információkat eleve megszűri a magukra kényszerített konspirációs fegyelem. Elképzelhető, hogy Szabó betekintést nyert olyan dokumentumokba is, amelyekről nem tudunk. S persze korántsem mindegy, hogy a szóban forgó akciót ki kezdeményezte és milyen céllal. A költő életének különösen mozgalmas és orientációs válsággal terhes időszakában történt mindez, 1933-ban, Hitler hatalomra jutása után, a kommunista mozgalomtól való eltávolodása/eltávolítása idején. Mivel a marxi elmélet a gyakorlat filozófiájaként lépett fel, függővé tette magát (hitelét) a nagy történelmi próbatételektől. Az 1930-as évek elején a marxista munkásmozgalom válságba került, sokan otthagyták, a megmaradók viszont az ortodox álláspont melletti kiállásból reméltek erőt meríteni. József Attila harmadik utat választott: megpróbálta tisztázni az elmélet fogyatékosságait, és megtalálni a sikerrel kecsegtető válaszokat. Egyik fő törekvése volt, hogy rátaláljon a kollektív tudatzavarok okaira, ehhez hívta segítségül a freudi teóriát.

Bár ismerjük József Attila gondolkodói pályájának legfőbb etapjait, a magát mindvégig a marxizmuson belül pozícionáló, ugyanakkor attól egyre inkább eltávolodó-elhatárolódó dinamikáját, sok kérdőjel maradt. Egy ilyen gyorsan változó szellemi fejlődés esetén az árnyalatok is jelentősek lehetnek. Bár a gondolkodói életmű értelmezésében az egyik legfőbb kerékkötőnek az erőszakolt aktualizálást tartom, aligha lehet megkerülni a valóban fennálló, igazolható párhuzamokat. Úgy vélem, hogy napjainkban is hasonló orientációs válságot élünk meg, mint amilyen az 1930-as években volt. Ám ez nem köthető néhány ambiciózus és népszerű eszmerendszer egymást érvényteleníteni próbáló terjeszkedéséhez. Azóta a népboldogító ideológiáknak sikerült tökéletesen  lejáratniuk magukat. Az így keletkezett vákuum viszont kínálja magát az új vagy újként álcázott hitegetéseknek. Már most érzékelni lehet, hogy a járvány nyomán megrendült világban nemcsak a gazdaságban kellene rendet rakni, hanem a fejekben is.

 

 

Veres András

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .