Valachi Anna írása a JAT évnyitó közgyűlésére, 2018. január 8.
Valachi Anna
Névnapi üdvözlet
Úgy tudom, rajtunk kívül nincs még egy olyan, József Attila nevét viselő társaság vagy intézmény, amely a költő születésének és halálának megünneplésén túl a névnapját is következetesen számon tartja – mi több: megalakulása óta a január 7-iki Attila névnap alkalmából rendezi meg az új esztendő első összejöveteleit. Most is azért gyűltünk össze, hogy társaságunk idei programját a névadónkra való emlékezés jegyében kezdhessük meg.
Talán érdemes kicsit elidőznünk ennél – a maga idejében ritkának számító – keresztnévnél, amely mind a költő életében, mind halála után olyan egyedülálló jelentőségre tett szert, hogy ő az egyetlen magyar költő, akit mindmáig Attilaként emlegetünk. (Egyetlen „sorstársának” Weöres Sándor tekinthető, akiről öreg korában sem kopott le a „Sanyika” becenév.)
De ahogyan születésünk és halálunk pontos időpontját rendszerint nem mi határozzuk meg, azt a szót is, „mely nevünkön szólít”, többnyire a szüleinktől kapjuk. Nagy felelősség a névadás, mert fontos identitás-kijelölő funkciót tölt be mindenki életében. Akadnak, akik lázadnak a verbális családi örökség ellen, s alig várják, hogy megváltoztathassák a rájuk ruházott keresztnevet; sok művész pedig tudatosan választ álnevet, mely jobban kifejezi önnön lényegét, mint az anyakönyvbe jegyzett, eredeti változat, amellyel nem kíván azonosulni.
József Attila azonban büszke volt a nevére, amelyet – tudomása szerint – kétszeresen is édesapjától, József Árontól kapott. A férfi ugyanis, a családi legenda szerint, 1905 tavaszán álmot látott, melyben arra biztatta egy ősz öregember, hogy nevezze születendő fiát Attilának, mert híres ember lesz belőle. Időbeliségét tekintve azonban mintha sántítana a történet, hiszen a két évvel korábban született Etel is az Attila név női változatát kapta a keresztségben. Lehetséges, hogy a mindenáron fiú utódra vágyódó apát már korábban foglalkoztatta a névadás gondolata, s az Etel név ihletésében „álmodta meg”, hogy az „Isten ostora”-ként elhíresült, világhódító hun vezér nevét adja majd újszülött fiának.
De honnan jöhetett az ötlet, hiszen a ferencvárosi munkáskörnyezetben az Attila név éppoly szokatlan volt, mint faluhelyen, példa rá az öcsödi nevelőapa reakciója, aki kétségbe vonta a név létezését, és az ötéves korában állami gondozásba vett kisfiút következetesen Pistának szólította.
Az utónévkönyvek szerint mind az Etel, mind becézett formája, az Etelka, a Dugonics András író alkotta Etele férfinévből származik, mely az Atilla ősi, a 13. században keletkezett változata, női párja pedig az Etelka. Nem érdektelen körülmény, hogy az 1899-ben született Jolán is Dugonics névalkotása, hiszen Jólánka címen is írt egy regényt, a nagy közönségsikert aratott Etelka című szerelmi kalandregénye mellett.
Az a kérdés, hogy a romantikus témájú könyveket és füzetes regényeket bújó mama olvasta-e Dugonics műveit, vagy csak az elhíresült, irodalmi női nevek vonzották-e – ma már eldönthetetlen. Mégis elképzelhető, hogy őt tekinthetjük az igazi – bár titkos – családi névadónak, aki 1875. december 4-én, Borbála napján született, s ugyanúgy egy szent nevét viselte – a vértanú Szent Borbáláét – mint a férje, akinek családneve Jézus nevelőapját, Szent Józsefet szimbolizálta.
Akármelyikük volt is a névadó szülő, a költő kisgyermek kora óta azonosult a nevével, olyannyira, hogy amikor már szavai is voltak érzelmei kifejezésére, a Curriculum vitae-ben megvallotta: az öcsödi átnevezést úgy élte meg, mintha a létezését vonták volna semmibe. Amikor pedig megismerte az Attila királyról szóló legendákat, különös erőforrásnak tekintette a keresztnevét. Olyannyira, hogy képtelen volt álnéven írni. „Én annyira ismert személy vagyok itt, hogy minden illegális név egy-kettő lehámlik rólam” – írta 1931 szeptemberében Fábry Zoltánnak. Ugyanakkor szívesen stilizálta névtelenül mások szövegeit – például első analitikusa, dr. Rapaport Samu két könyvét. De ha olyan mondandója volt, amelyet nem akart a maga nevében közreadni, akkor nem röstellt más nevén publikálni. Illyés Gyula Oroszország című, 1934 novemberében könyv alakban megjelent útijegyzeteiről például sógorával, Bányai Lászlóval íratott elmarasztaló kritikát, mely a Korunk 1935. márciusi számában jelent meg.
Köztudott, mennyire érdeklődött József Attila a nyelv iránt. Bizonyára a nevek etimológiáját is alaposan tanulmányozta. Tudhatta, hogy az Attila gót eredetű név, és „szeretett apánk” a jelentése. Talán a bibliai eredetű Áron név is érdekelte, annál is inkább, mert Mózes testvérének nevéhez többek között az „ihletett” és a „tisztánlátó” jelző tartozott. A költő mind az Attila, mind az Áron nevet telitalálatnak érezhette, hiszen az álmában megihletett apa az általa választott névvel szinte kijelölte fiát a közszeretetnek örvendő, teremtő képességgel megáldott férfi szerepre.
Sajnos, az össznépi elismerést és méltánylást csak tragikus halálával vívta ki. Kortársai nem tartották számon sem a születés-, sem a névnapját – ajándékot sem igen kapott, inkább adott, névnapi köszöntőkkel vagy önmagát „megajándékozó”, énjét tudatosító költeményekkel. 1937. december 5-étől, temetése napjától viszont megadatott számára a posztumusz halhatatlanság – és ennek mi, értő olvasói és hívei is letéteményesei vagyunk.
Távlati sorsa alakulásáról Weöres Sándor jövendölésében bízhatunk, miszerint „Pár ezredév s a művész híre elhúny / s nevét, művét ki őrzi? A halál. / Él mégis: minden új kor rajta áll, / mert ő a láthatatlan fundamentum.”
Ez a remény adjon erőt a József Attila Társaság tagjainak a névadó szellemi hagyatékának további kutatásához és széles körű tudatosításához. „Ez a mi munkánk, és nem is kevés” a kulturális értékek iránt mind érzéketlenebb világunkban.