Negyedóra a zsenialitás társaságában
(József Attila-emlékbeszéd)
Van-e olyan, hogy valaki túl jó költő?
Túl jó a többiekhez képest, a korához képest?
Szokták mondani, hogy minden országnak olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Ezzel persze nem értek egyet, mert a németek hol Hitlert érdemelték, hol Willy Brandtot? Ennyit javultak volna? Nem, a ritka kivételtől eltekintve minden országnak olyan kormánya van, amire egyáltalán nem szolgált rá. De hagyjuk ezt, az a kérdés, hogy minden népnek olyan költői vannak-e, mint amilyeneket megérdemelt?
Egyáltalán, egy népnek vannak-e költői, vagy egy nyelvnek? És aztán a nyelv költői teszik majd a nyelv beszélőit néppé, azáltal, hogy összekötik a lélek szálaival is őket? Persze még más művészek is besegítenek ebbe, de mi maradjunk most a költőknél!
Megérdemelte-e két háború közötti Magyarország, vagy a mindenkori Magyarország József Attilát? A magyar nyelv biztosan megérdemelte. És az akkori ország, mely nem tudta életben tartani? Persze sosem egy ország tart életben egy költőt, vagy majdnem soha, mert bizonyos lelkesültség vagy támogatások révén néha nagyon is.
De József Attilát nem vette körül olyasfajta lelkesültség, mint Petőfit vagy Adyt, és támogatásból is csak magántámogatásokban részesült. De mégiscsak körül vehette egy olyan szellemi légkör, ahol akkora titánokkal küzdhetett, elsősorban a saját képzelete horizontján, mint Babits Mihály, olyan barátai lehettek, mint Illyés Gyula vagy Fejtő Ferenc, olyan szellemi támogatói, mint Juhász Gyula vagy Kosztolányi Dezső.
A 20-as 30-as évek Magyarországán legalábbis létrejöhetett egy olyan szellemi kavargás, ami kedvezett az irodalomnak; a világtörténelem produkálta az igazságos társdadalomba vetett remény elméletét, mely gondolatilag inspirálta a költőt, a világkultúra produkálta a megérthető és megjavítható lélekbe vetett remény elméletét, mely gondolatilag inspirálta a költőt; olyan szellemi mindennapokat adott mindez, amely lehetővé tette, hogy messze a kora fölé is emelkedhessen valaki művészként, költőként, és ebben Babits, régebbről Arany egyenrangú párjává válhasson, vagy a zenében Bartóknak, Kodálynak.
De még Babits sem, és József Attila főként nem tudott olyan pozícióba kerülni, mint a 19. század második felében Arany. Ezek szerint József Attila mégis túl jó volt az akkori országnak? József Attila többszörösen érezhette, hogy nincs a helyén. Sokféleképpen nincs, így irodalomtörténeti kategóriák tekintetében sem:
Nem volt nyugatos, bár hatott rá Kosztolányi, természetesen Juhász Gyula, negatív lenyomat formájában Babits Mihály;
Nem volt népies, bár pillanatok alatt bedolgozta és felülírta azt, amit Erdélyi József tett hozzá a magyar irodalomhoz, és még azt is, amit Illyés.
Nem volt kommunista, mert a mozgalom hamar kivetette és mozgalmi költészetre csak egy-két vers erejéig szánta, vagy kényszerítette rá magát. Ugyanakkor az egyáltalán nem versbe kívánkozó elméleti terminológiát bátran és újszerűen használta.
Nem volt freudista, bár ez a lélektani irányzat legalább olyan komolyan megrázta és legalább olyan komoly negatív hatást gyakorolt az életére, mint a kommunista mozgalom.
Nem volt polgári humanista sem, bár ez az irányzat, melyet Thomas Mann személyében láthatunk megtestesülni, szintén hatott rá. Eszközeit és hozadékát (motívumait) beépítette műveibe.
József Attila merített a különböző szférákban található irányzatokból, de egyiknek se felelt meg teljesen, és egyik sem felelt meg neki teljesen. De épp ezt jelenti, ha valaki a korstílus fölé lebben megmagyarázhatatlan, de magától értetődő nagysága révén.
A nagyság sosem magyarázható, nem is kell magyarázni, elég, ha átadjuk magunkat neki – olvasóként, befogadóként. József Attila nagysága majd a hatvanas évektől fogja dominálni és emelni igazán a magyar szellemi életet.
Az, hogy a legvidámabb barakk lehettünk, ami nem kis dolog, mert a barakkokban ritka vendég a vidámság, nem biztos, hogy megtörténik, ha József Attila révén nem válik nyilvánvalóvá egy emberarcú szocializmus lehetősége. A csehszlovák kultúrtörténetből kölcsönöztem ezt a fogalmat, ott egy filozófus, Karel Kosík dolgozta ki, és Alexander Dubček, a politikus tette át a gyakorlatba. A József Attila-i szellemiséget elsősorban az olvasók vitték tovább, akikkel együtt ment a kultúrpolitika, alighanem legalább annyira alkalmazkodott, mint amennyire diktált ebben az esetben. Bonyolult hatástörténeti folyamatról van szó, nem az a fontos, melyik volt előbb, a kotlósként viselkedő politika tyúkja vagy a szabadságot, szellemi felnőttséget megtestesítő olvasói magatartás tojása.
József Attila és versei nélkül ez a bizonyos nézőpontokból már-már élvezhetőnek tűnő szabadságfok nem valósulhatott volna meg, ahogy Petői nélkül sem lehetett volna olyan erős a szabadságharcos Magyarország, mint amilyennek bizonyult. A költők néha megváltoztatják a történelmet, csak a megváltozott történelem elemzésénél a történészek hajlamosak elfeledkeznek róluk. Az írók persze nem, Petőfinek e hatását Móricz Zsigmond pontosan és merészen mutatja meg a Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét című, utolsó regényében.
Petőfi a saját korát változtatta meg, József Attila néhány évtizedet az utókorából. Nagyon nagy dolog. Ady megintcsak a saját korát változtatta meg, Pilinszky a másvilágot, Weöres Sándor az öröklétet. Petri György a hetvenes évekből a kilencvenes éveket.
Magyarország olyan, hogy mindezeket a költőket kiérdemelte, mert a saját javára tudta fordítani zsenialitásukat, illetve a zsenialitásukat hordozó és megtestesítő életművüket. József Attila műve, akárcsak a többieké, könnyen hozzáférhető, és ma is revelatív hatással és hatásfokkal olvasható. A Hazám, az Ős patkány terjeszt kórt talán még mindig a jelen felől érthető legjobban, kár volna irodalomtörténeti adalékot látni bennük. Az emberi arc keresése ott van a Bukj föl az árból-ban, a szellemi teljesség megélésének igénye az Eszméletben, a szerelem mindenre kiterjedő ereje az Ódában vagy a Flóra-versekben. Senki nem tarthat vissza attól, hogy mi legyünk azok, akikre a költő gondol:
Mert mi teremtünk szép, okos lányt
és bátor, értelmes fiút,
ki őriz belőlünk egy foszlányt,
mint nap fényéből a Tejút, –
és ha csak pislog már a Nap,
sarjaink bízóan csacsogva
jó gépen tovább szállanak
a művelhető csillagokba.
(Március)
Ebben benne van az emberiség földről való elmenekülésének gondolata is, de az is, hogy lehetséges lesz a mosolyogva való élet. Hogy a kapitalizmus újra-durvuló világában ez miként megvalósítható, az a házifeladat. Most erre keressünk inspirációt a költőnél. Itt az ideje újraéleszteni a versei (és általában a versek) olvasásának mindennapi szokását. Meglehetősen hasznos, ha mindenki naponta legalább egy negyedórácskát eltölt a zsenialitás társaságában.
Elhangzott a József Attila Emlékhelyen, 2024. december 3-án