Jókedvünk tele
Tacitus – a talányoktól ragyogó római történetíró, a harag és részrehajlás ellenfele – Agricola című műve elején úgy indítja az ókori mesét, hogy mai olvasója megborzong a hangütéstől, éleslátástól, ítélettől: íme, egy ember ugyanazokkal a szavakkal kérdez, mint mi, ugyanolyan viszolygással lélegzi be a romlott levegőt, mint mi, ugyanolyan megilletődéssel könyveli el a tisztes eszmék és a hosszú időn át feddhetetlen emberek eltűnését, mint mi.
Még pár perccel ezelőtt is: senki nem hitte volna, hogy tettei tétlenségbe torkollnak, számtalan meggyőződése rémálommá torzul, és kicsiny élete utolsó harmadában olyan velő-változás, vértelenség kezdi megkörnyékezni eszét, sőt eszén túli hitét, amely a némaságot jelöli ki egyedüli otthonának. Tacitus, a szófukar próféta látomása egészen korunkig ér, s bár Domitianus tizenöt esztendős önkényuralmának tűntén kezd új életet, minden zsarnokság természetrajzát vázolja fel, időtől és nemzettől függetlenül.
Mindannyian felelősek vagyunk – én magam is – a jelenkor torzulásaiban, és anélkül, hogy ezt bevallanánk, képtelenek vagyunk hozzájárulni az egyetemes és közös gyógyuláshoz. Hogy úgy mondjam: új érzelmeket kell kitalálnunk, hogy mindenki számára felismerhetőbbé tegyük az igazságot. Nem szabad túl hosszan hinni abban, hogy az ellentett érdek megalkuvást vagy árulást jelent; nem szabad hinni, hogy ki-ki az anyagi érdek miatt szenvedett el változást; növelni kell magunkban a képességet és hajlandóságot, hogy elhiggyük: az igazságot nem feltétlenül semmisíti meg, ha hangoztatójának életéből hiányzik a személyes hitelesség aranyalapja.
A teljes írás a 2024. december 7-én megjelent Népszava Szép Szó mellékletében olvasható.