De miért éppen Furtwängler?
Horváth Ivánra emlékezve
Számomra ez a történet fél évszázada kezdődött. Nyolcadikos voltam, amikor Horváth Iván a Bródy Sándor utca 26. V. emelet 3. számú lakásba költözött, azaz a szomszédunkba, és mindjárt az első napokban szerét ejtette, hogy udvariassági látogatást keretében bemutatkozzon anyámnak. Magát „ártalmatlan könyvmolynak” (sic!) nevezte, de megemlítette azt is, hogy csütörtök esténként feljárnak hozzá hasonszőrű barátai, és talán kicsit hangosabbak lesznek a kelleténél. De, tette hozzá, rajta lesznek, hogy tíz után már senkit se zavarjanak. A házunk 1912-ben épült: eredetileg négy szintesnek, az ötödik emeletet csak 1960-ban alakították ki a tetőtérből, és a válaszfalak bizony igencsak vékonykák voltak. Egy átlag beszélgetés csak susmorgásnak tűnt, de pl. Zemplényi Ferenc kontrabasszusa már világosan felismerhető volt a falon keresztül. A csütörtöki társaság pedig olykor húsz főt is számlált. Hajnalig maradtak, és hát… néha nevettek is. Anyám rossz alvó volt, ilyenkor átdörömbölt a falon, remélve, hogy az átmeneti csöndben el tud majd szenderedni.
Végső soron e közös fal hangszigetelési hiányossága indította meg a kommunikációt kettőnk között. Ugyanis mindketten zenerajongók voltunk. Én a Máté Passió – mint utóbb megtudtam – Hermann Scherchen által vezényelt változatát hallgattam Horváth Iván jóvoltából, ő pedig többnyire a Black Sabbathot – nekem köszönhetően. Merthogy – nomen est omen – rocker voltam. És mint afféle borúlátó kamasz a sötét filozófiák iránt kezdtem érdeklődni. Ám a hetvenes években hazánkban nemigen lehetett effajta olvasmányokhoz jutni, így összeszedvén a bátorságomat megszólítottam Ivánt, nincs-e meg neki véletlenül Schopenhauer valamelyik könyve, vagy legalább Nietzschétől a Zarathustra. Az utóbbi megvolt. És egy hétre kölcsönadta. Így kezdődött a barátságunk.
Született tanárként áthívott, kifaggatott, levizsgáztatott, és megvert sakkban. De úgy látszik, nem buktam meg nála, mert a továbbiakban megengedte, hogy használjam a könyvtárát. Sőt, mire 16 éves lettem a hírhedt csütörtökökre is meghívást nyertem. Büszkeségtől dagadó kebellel gondoltam bele, hogy részese lehetek annak a társaságnak, amelynek anyám átdörömböl. Az terjedt a házban, hogy Horváthéknál csütörtökönként orgia van. Valójában csak filoszok verődtek össze nyelvi játékokat játszani, sakkozni és politizálni.
Ivánhoz azonban nem csak csütörtök esténként jártam át, hanem szinte minden nap. Fogalmam sincs, hogy miért tűrte, nekem azonban ez az aranykort jelentette. Mert Ivánnal mindenről lehetett beszélgetni: irodalomról, filmről, zenéről, képzőművészetről. (Na jó, fociról nem). Horváth Iván a példaképem lett. Követni akartam irodalmi, ideológiai, művészeti ízlését. Olyan könyveket igyekeztem venni, mint ő. Olyan hanglemezeket beszerezni, mint ő. Miatta vagy inkább neki köszönhetően kezdtem el franciául tanulni, írtam első szakdolgozatomat Tandori Dezsőről, foglalkoztam strukturalizmussal, olvastam szamizdatot és Hi-fi Magazint, cseréltem le a basszusgitárt blockflötére, és lettem Wilhelm Furtwängler rajongója.
A vele való zenehallgatás új világot nyitott meg előttem. Kredenc méretű hi-fi berendezéseiről monóban játszott le ódon hangzású Melogyija lemezeket, és közben arról magyarázott, hogy egy-egy előadó mennyire más és más színezetet adhat ugyanannak a zenedarabnak. Nekem addig Beethoven csak Beethoven volt, Mozart meg Mozart, és kész. Beethoven 7. szimfóniáját használta demonstrálásra: Toscaninit kopogósnak és száraznak nevezte, Furtwänglert szélsőségesen szenvedélyesnek, sőt őrjöngőnek. „Nem kell feltétlenül választani – tette hozzá – mindkét felfogás legitim…” De persze azonnal választottam: első hallásra szerelembe estem Furtwängler muzsikájával. Iván vigyorgott, hiszen ezt akarta. Majd a IX. szimfónia volt soron, és ezúttal már Furtwängler versenyzett Furtwänglerrel. Az 1942-es, „háborús” előadás volt az, amely Iván szerint minden más felvételt maga mögé utasít. Gépiratos dolgozatát is megmutatta (ennek alaposan kibővített változata lett az, ami jóval később a 2000-ben is megjelent).(1) A nagyívű elemzés igen szuggesztíven, tudományos precizitással érvelt a saját, szubjektív értékítélete mellett. Ettől kezdve leginkább Furtwängler kötött össze bennünket, jóval azt követően is, hogy már egyikőnk sem lakott a Bródy Sándor utcában.
HORVÁTH Iván
1948-2024
Kezdetben viszont nem adódott más lehetőség számomra a német mester mélyebb megismerésére, mint Horváth Iván lakása. Akkoriban Magyarországon nem lehetett könnyen Furtwängler-felvételekhez jutni. Az NDK Centrum, a Cseh Kultúra vagy a Zenei Antikvárium (ma Kodály Zoltán Zeneműbolt) kiszámíthatatlan kínálatában néha ugyan remek bakelitek bukkantak fel, de Furtwänglert levadászni leginkább csak Nyugaton vagy a Szovjetunióban volt esélyes. Ivántól tudtam meg, hogy a Vörös Hadsereg hadizsákmányként magával vitte Berlinből a német rádiók zenei archívumát, így Furtwängler frenetikus, 1942 és 1944 között készült felvételeit is. „Van Moszkvában egy szent ember – mesélte –, egy bizonyos Grjunberg elvtárs, aki kiadja ezeket.” „A Melogyija a világ legnagyobb kalózcége” – szögezte le. Valóban így volt. A szovjetek nemcsak hadizsákmányt publikáltak, de bármilyen külföldi lemeztársaságtól másolt felvételt is. Tették ezt birodalmi öntudattal, egyben a lehető legnagyobb rendszertelenséggel, és a lehető legalacsonyabb áron. Egy hanglemez 1 rubelbe került: ez a magyar korongok árának az egynegyede, a nálunk kapható, nyugati nyomású lemezek egyhuszada volt. A Szovjet Kultúra boltjában azonban ezekhez nem lehetett hozzájutni. Ki kellett menni értük Moszkvába. Ám a Szovjetunióba utazni csak szervezett módon lehetett. Érettségi után apám befizetett az IBUSZ-nál egy társasútra, hogy lássam az Ermitázst és a Puskin Múzeumot, mivel akkoriban művészettörténész szerettem volna lenni, és ez egyben jó alkalmat teremtett Melogyija lemezek beszerzésére. Ivánnak is hoztam Furtwängler vezényelte Beethovent: a 4. szimfóniát, ami történetesen hiányzott a gyűjteményéből.
Zenei ízlése egyébként – legalábbis akkoriban – meglehetősen szűk sávban mozgott. Mondhatni Furtwängler ismert repertoárjánál is szűkebb volt. A preklasszikusok közül Johann Sebastian Bachon kívül nemigen hallgatott mást, de még a romantikusokat is csak módjával: Brahmsot, Schubertet, később Schumannt és Csajkovszkijt. Az opera nem érdekelte: Mozart és Beethoven persze igen, de az olaszok egyáltalán nem. És ami még különösebb, Furtwängler olyan kedvencei, mint Bruckner vagy Wagner sem lelkesítették. Valami isteni véletlen szerencse folytán 1980-ban sikerült megvennem a Trisztán és Izolda teljes felvételét Furtwänglerrel, amely megrögzött wagneriánussá tett. Mikor erről áradoztam neki, lakonikusan ennyit mondott: „Wagnerben van valami viszolyogtató. Láttam egyszer egy lemezborítót, amin Siegfried áll tunikában, és a lemenő nap fénye bearanyozza a lábán a szőrt. Na, én ezt a wagneri lábszőrt ki nem állhatom.”(2)
Ez az erősen behatárolt érdeklődés, azt hiszem, azzal függött össze nála, hogy elsősorban az interpretációk milyensége foglalkoztatta. Ám az előadók tekintetében is, hogy úgy mondjam, konzervatívnak bizonyult. A kortárs karmesterek előadásai iránt sem érzett vonzalmat. „A maiakat nem nagyon tudom megkülönböztetni egymástól” – mondogatta. Karajant pojácának tartotta, Böhmöt unalmasnak. Furtwängleren kívül Toscaninit, Mengelberget és Scherchent szerette.
A korhű előadások divatját aztán végképp nevetséges ötletnek ítélte. Persze etekintben is Furtwängler volt az iránytű számára. A karmester eleve elvetette az úgynevezett „kottahű” előadásmódot – odaszúrva ezzel a rivális Toscanininek –, Furtwängler szerint ugyanis a kotta csak egyfajta váza a zenének, olyan kiindulópont, amit az előadó tölt meg szellemiséggel. A historikus előadás még inkább anakronisztikus volt számára: a korhű hangszereket hamisnak és halknak tartotta, ráadásul, mint írta: „a régi zenekari létszámhoz mindenekelőtt meg kellene próbálnunk a régi helyiségeket is helyreállítani, a régi helyiségekkel együtt azonban lehetőleg mindjárt az akkori közönség «mentalitását» is. […] Újra meg újra hangsúlyozzuk mennyire más a mi fülünk, mint a régieké volt, mennyire mások az idegeink, a felfogóképességünk, mint Bach és Händel kortársaié” – fejtegette Furtwängler (és Horváth Iván).(3)
Volt azonban egy zavarba ejtő momentum ebben a rajongásban. Gyakran szembesültünk vele. Amikor pl. egy Franciaországból érkező barátom ajándékképpen kezembe nyomot egy cd-t, így adta át: „hoztam neked egy lemezt a kedvenc náciddal!” Közismert, hogy Furtwängler – az USÁ-ba emigráló Toscaninivel ellentétben – mindvégig Németországban maradt és vezényelt. Egy híres filmtöredéken épp a IX. szimfónia záró kórusát, majd látható, amint a tapsvihar alatt félszeg mosollyal fogadja Göbbels gratulációját. A háború után a győztesek szilenciumra ítélték, két évig nem is lépett pódiumra. A Furtwängler-ügy részleteit az évek folyamán igen sokszor megvitattuk Ivánnal, nincs mód most a dilemma részleteire kitérni. De Iván megingathatatlan volt azon véleményében, hogy „Furtwängler nemhogy nem volt náci, hanem egyedül ő nem volt náci. Már ami a III. Birodalomból el nem menekült zenészeket illeti.” Göbbelshez írt nyílt levelében már 1934-ben nyíltan szembeszállt a fasiszta eszmékkel, letette minden hivatalát, majd csak annyi kompromisszumot fogadott el, hogy nem emigrál, ha hagyják vezényelni. A Furtwänglert széles körben nácizó, sommás ítéletek mára szerencsére igen sokat finomodtak, érdemes megkérdezni a Mesterséges intelligenciát, mit gondol erről. Röviden annyit mondhatok: Iván 40 éve vallott álláspontjával kvadrál.
Egy este – 1995 februárjában – csengett a telefon és egy bizonyos Dán Károly jelentkezett be: „Horváth Iván megbízásából telefonálok – mondta az idegen hang –, kezembe nyomott egy listát azzal, hogy szervezzem meg a Furtwängler Társaságot.” Nem sokkal később, azaz március 8-án kilencen jöttünk össze az Egyetemi Színpad kávézójában, és további két, írásban jelentkezővel együtt meg is alapítottuk a Magyarországi Wilhelm Furtwängler Társaságot. A törvényes bejegyzés persze még némi időt vett igénybe, amit kíméletlen alapszabályvita, tisztviselőválasztás, és egyéb adminisztratív procedúrák előztek meg.
Igencsak elitista klubot hoztunk létre – mondván egyetlen őrült jelenléte is elviselhetetlen lenne (magunkat nem soroltuk az őrültek közé) –, így az alaptagokat vétójoggal ruháztuk fel. Sorolom a neveket: Dán Károly, Horváth Iván, Laczkó Mihály, Mesterházi Gábor, Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Zemplényi Ferenc és csekélységem: mi voltunk a szorgos tagok. Földényi F. Lászó, Gulyás Gyula, Mályusz Károly inkább csak afféle kültagnak számítottak, aktívan nem folytak bele a tevékénységbe. Lett még egy tajvani tagunk is interneten, s ezzel lezártuk a bővítést. A vezetőségben való részvételt azonban senki nem akarta vállalni. Ivánt illette volna meg az elnöki pozíció, de elhárította. Megfogalmazása szerint az elnök feladata egyébként is az „hogy levélpapírként fungáljon és a Társaságot, hangfelvételekkel táplálja, amelyből a tagság majd cd-ket süthet magának.” Végül Mesterházi Gábor lett az elnök, mivel ő CD-kel kereskedett, így elvárható volt, hogy felvételekkel táplálja a társaságot, a titkári teendőket pedig a rátermettségét már igazoló Dán Károlyra bíztuk, aki kiváló nemzetközi levelezőnek is bizonyult.
Ezzel beindult minden idők legmegalománabb diszkografikus vállalkozása. Iván elképzelése az volt, hogy módszeresen végighallgatjuk Furtwängler összes fennmaradt felvételét. Időről-időre felkészülünk egy-egy komponistából, műcsoportból, majd közösen megvitatjuk a hanglemezeket. Az írnok szerepét ő vállalta. A célt pedig egy minden előadásra kiterjedő, interszubjektív, ajánló diszkográfia létrehozásában jelölte meg.
Az évek során közel húsz ilyen estére került sor többnyire Zemplényi Ferenc lakásán, de a nagy mű végül sosem készült el. A terjedelmes jegyzetanyag ma is csipkerózsika álmát alussza Iván hagyatékában. Ellenben formás kötetben kiadtuk Furtwängler írásainak gyűjteményét magyarul, amihez minden korábbinál bővebb és pontosabb diszkográfia társult. Munkánkat altruista módon saját MWFT weboldalunkon is közzé tettük. A kis Társaság kiterjedt tevékenységéből még kettőt hadd említsek: felkértük Nagy Péter és Kelemen Barnát, hogy 2002. január 29-én egy Furtwängler-emlékkoncert keretében a Zeneakadémián előadja a karmester által komponált d-moll zongora–hegedű szonátát, ez lett a mű magyarországi ősbemutatója. Furtwängler halálának 50. évfordulóján, 2004. november 14-én pedig az Art’Otelben tartottunk lemezkoncertet a mester felvételeiből. Erre az alkalomra Gőz László kölcsönadta monstruózus high-end berendezését, amely mellett Iván krendecei is eltörpültek, és hatalmas fehér tölcséreivel olyan volt, mintha Verne Gyula tervezte volna meg a jövő számára a gramofont. A Társaság tagjai kedvenc felvételeikkel és azokat bemutató beszédekkel készültek, és mi voltunk a legjobban meglepődve, hogy a régi, recsegős hanganyag milyen megrendítő erővel szólal meg ezen a futurisztikus masinán.
Zemplényi Ferenc, akkori elnökünk sajnos már nem érhette meg, az emlékest előtt néhány hónappal meghalt. Laczkó Mihály pedig még sokkal korábban, évekkel azelőtt ment el. De nincs már velünk Szegedy-Maszák Mihály sem, aki az 50. évforduló lélekemelő emlékbeszédét mondta. És Iván… és Iván sincs többé, vele végérvényesen lezárult a társaságunk korszaka.
Mikor jó barátunk, Philippe Leduc, a francia Furtwängler Társaság elnöke elhunyt 2014-ben, Iván Brahms: Német Requiemjének megrázó felvételével emlékezett rá. A Német Requiem Furtwängler-féle interpretációja nekem most már mindig Horváth Ivánt fogja eszembe juttatni.
Elhangzott a Horváth Iván emlékülésen, 2025. június 3-án, a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
JEGYZETEK
(1) Horváth Iván: Ludwig van Beethoven, IX., d-moll szimfónia, op. 125. In: 2000. 1995. 2. 51-61.
(2) Rákerestem az interneten, valószínűleg a Decca Solti György vezényelte, 1963-ban kiadott Siegfriedjéről volt szó.
(3) Megjegyzések a régi zene előadásához. 1932. Ford.: Aradi László. In: Furtwängler: Zene és szó. Zenei és esztétikai írások. Diszkográfia. Budapest, Q.E.D.,[2002]. 53.