József Attila nyelvesztétikája
Horváth Iván emlékének
Jelen tanulmány a most készülő József Attila-monográfiám egyik fejezetének készült. Terjedelmi okokból ki kellett emelnem a kötetből, de tartalma miatt nélkülözhetetlenül szükségesnek tartom közzétételét a kutatás számára. 1929-ben és 1930-ban vagyunk, amikor József Attila több polemikus természetű értekezést tett közzé: az Ady-víziót, a Magyar Mű és Labanc Szemlét, a Babits-pamfletet. Ezek gondolati alapjául az az egyidejűleg kidolgozott művészetbölcseleti koncepció szolgált, amely végül az Irodalom és szocializmus című írásban nyerte el végleges formáját. A nyilvánosság elé bocsátott értekező szövegek hátterében húzódik az a művészetbölcseleti fogalmazvány, amelynek a művészet metafizikáját taglaló első fejezetei után következő, költészetbölcseleti formatant tartalmazó része talán a kéziratos hagyatékban maradt fogalmazvány legkésőbb írt eszmefuttatása. A fogalmazványnak adott, az egyik kéziratban fennmaradt cím: Ihlet és nemzet leginkább erre a második részre, a költészetbölcseleti formatanra illik. Úgy tűnik, 1930 elején ezt a fogalmazványt újrakezdte, immár barthás szellemben, tősgyökeres magyarosság hatására törekvő modorban, de ez a variáns is töredékben maradt. A megjelent és a fogalmazvány formában ránk maradt, töredékes értekezések részint újra meg újra megismétlik a költő ekkorra kialakított alaptételeit, részint pedig ugyanannak a gondolatnak valamilyen új változatát, korábban még ki nem fejtett vonatkozását domborítják ki. A döntően új fejlemény az elkészült újabb részletekben: a nyelv (vele a költészet és a nemzet) előtérbe kerülése.
Ez a demokratikus nyelvi-költészeti beállítottság József Attilában „narodnyik korszakában” fogalmazódott meg, de mindhalálig jellemző maradt gondolkodására, akkor is, amikor nem a „nemzeti törekvés”, hanem a munkásmozgalmi „társadalmi elv”, majd a népfrontos „közösségi eszme” vezette őt, mint ahogy a Magyar Mű és Labanc Szemle soraiban szinte előrelátóan formulázta:
Valamilyen nietzschei fölfogás a műköltészetet kedvesebbnek vélheti […] Azonban mindenki, akit szemléletében akár a társadalmi elv és közösségi eszme, avagy felebaráti szeretet vezet, az a népballadák elnyomott dünnyögőinek nyújtja a virágot.
A nyelvészeti idealizmus kínálta megoldás tehát, amely szerint az egyének újítanak, a tömegek pedig elutasítanak vagy megerősítenek, rokonítható József Attila felfogásával, azzal a kiegészítéssel, hogy a költő szerint az újító, alkotó egyének a tömegek soraiból kerülnek ki, nem műveltségük, magasabb társadalmi pozíciójuk, hanem manájuk, felidéző képességük révén válnak alkalmassá a teremtő tevékenységre.
A tanulmány teljes szövege az Irodalomtörténeti Közlemények (ITK) 2024. 4. 422-448. oldalán olvasható.
LINK