N. Horváth Béla ünnepi beszéde 2021. december 3-án

Örömmel adjuk közre N. Horváth Bélának, a JAT egyik társelnökének ünnepi beszédét, mely a József Attila szülőházának udvarán tartott megemlékezésen hangzott el.

A költő és korunk

Emlékezés József Attilára

Tisztelt Emlékezők, Kedves Barátaim!

József Attilára emlékezünk itt és most, halálának 84. évfordulóján. Azon a végzetes napon, édesanyja, a mama névnapjának előestéjén, a 32 éves költő öngyilkossággal vetett véget rövid és sok szempontból tragikus életének. Nem az általa gyűlölt antidemokratikus és embertelen társadalmi rend ellen tiltakozott szörnyű halálával, hanem saját sorsa ellen. Mániákus depressziója, gyógyíthatatlan betegsége, személyes sorsának kilátástalansága ellen.

József Attila itt született ebben a házban, a „pesti csatakos külvárosban” (Április 11.), a Ferencváros egyik bérházában. Eszmélete is innen táplálkozott egyfelől, a „város peremén” létező közösség életéből, a századelő proletárlétének mindennapjaiból. Sokszor és sokféleképp, a lírai beszéd általa művelt sokszínűségében tűnik fel a külváros társadalmi, egzisztenciális és szexuális nyomora, a szabad személyiséget nyomasztó világa. Ahogy a „nagy kor”, a modern kapitalizmus deformálja a személyiséget, s ahogy e modern kor emberének arcán „eltorzul minden vonás” (Elégia) A József Attila-versek, prózai írások – ideértve a pszichoanalízis átiratában formálódott szövegeket is – szinte szociálpszichológiai leírását, értelmezését adják annak a társadalmi miliőnek, annak a reménytelenségnek, ahogy az életükben, létezésükben megnyomorított „lelkek egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt / oly üresen várnak” (Elégia). Ez a társadalmi lét-tapasztalat, s a nyomorúságos gyermekkor, a szegénység soha nem feledhető élménye szinte predesztinálta a költői sorsot és e sors köré formálódó poézist, hogy olyan értelmiségi csoportosulásokhoz és politikai mozgalmakhoz csatlakozzon és legyen azoknak ideig-óráig aktív részese és poétikai leképeződése, amelyek a társadalmi rend igazságtalanságait akarták megszüntetni. József Attilát nem társtalansága és elfojtott élményei vezették a progresszív mozgalmakhoz, nem azért igyekezett azokban feloldódni, hogy magányában közösségre találjon, hanem mert minden igazságtalanságot, minden „aljas, nyomorító hatalmat”, az alattomos lét személyiségtorzulásait akarta megszüntetni. A költészet erejével.

„Születtem – elvegyültem – és kiváltam” – írja egyik kései versében, pontosan leképezve a személyes létbeli és a poétikatörténeti fordulatait, ahogy lelkes tagjává vált értelmiségi és politikai csoportosulásoknak, majd csalódva azok doktriner, a szabad személyiség gondolkodásmódját korlátozó szellemiségében, politikai gyakorlatában, kivált  és magányos maradt. József Attila gondolati, politikai érlelődését a „jómódú lány”, a nagy szerelem, Vágó Márta családjában és annak baráti körében megismert tanok, filozófiák és vitapartnerek segítették. Az akkori új társadalomfilozófiák, a szociológia, szociálpszichológia, pszichoanalízis, Jaspers és Freud tanai és művei jelentették az új tájékozódási irányt, hogy aztán rövid idő múlva ezektől gyökeresen eltérő filozófiákra hivatkozzon. A pszeudo népi mozgalom, a Bartha Miklós Társaság parasztorientációja és az illegális kommunista párt között csak az volt a közös vonás, hogy antikapitalizmusuk a Horthy nevével fémjelzett társadalmi rend ellen irányult. A költő azonban írt paraszti témájú, folklorisztikus verseket és megverselte a marxizmus egyes tételeit is, hogy csak a híres kötetcímre hivatkozzunk: „Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz!”.  Költészetét tehát alárendelte a mozgalmak politikai és poétikai elvárásainak is, de csak rövid ideig. Kiválása nemcsak nehéz természetének, intranzigens személyiségének és gondolkodásmódjának következménye, hanem annak is, hogy teljesen mást gondolt a költészet szerepéről és annak társadalomformáló hatásáról, mint a mozgalmárok. Már 1928-ban – tehát mozgalmi korszakai előtt – egyértelműen megfogalmazza a művészet, az irodalom társadalmi szerepét: „A formai szempontoktól eltekintve, minden szocialista pretenzióval fellépő költővel kapcsolatban – éppen a szocializmus érdekében – elsősorban azt kell megvizsgálni, hogy mennyiben élte át a szocializmust mint költészetet,…” (Brichta Cézár versei) Ez a mondat jó előre jelzi József Attilának azt az ideáját, hogy az igazi művészetnek, az eszméket lelki tartalommá átlényegítő irodalomnak fontos szerep jut a társadalom (át)formálásában. S amikor kommunista korszakában a moszkvai, emigráns kommunista írók lefasisztázzák, ezért írja önérzetesen, a legfontosabb véleménykülönbségre hivatkozva: „… nos, proletárvers címen a gyakorlatban magyarul szennyirodalmi tehetségtelenséget láttam és az eleve visszarettentett.” (Levél Fábry Zoltánnak) Ezt a gondolatot fejti ki  Halász Gábornak, a Medvetánc kötetet bíráló cikkére válaszolva, jól felismerhetően az Elégia lírai sorait, reprezentációit magyarázva: „ Én a proletárságot is formának látom, úgy versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. […] Ezért – sajnos – a baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet,  ők tartalomnak látják […] azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra.” Ezért, az ilyen sorok, az ilyen gondolatok miatt „marták ki”. Hozzá nem mérhető tehetségű és rangú költők a verseit támadták, poétikai szuverenitását. József Attila már kiábrándulva a társadalmi létet (de)formáló politikából és a kommunista mozgalmi gyakorlatból, Marxot idézve és parafrazálva fogalmazza meg magyar költészetben tradícióként is megőrződött elvet és gyakorlatot, amely  a művészetnek társadalompolitikai szerepet tulajdonít, az „arany öntudat” formálásában: „Nem elegendő, hogy megvalósulásra törjön a gondolat, magának a valóságnak is gondolatra kell törnie…” (A szocializmus bölcselete)

Az a tény, hogy József Attila a modern nagy város, a század eleji Budapest egyik szegény negyedében, munkáskerületében született, s a költő – mint a XX. századi modern irodalom annyi nagy egyénisége – ideig-óráig arra az ideológiára támaszkodott, amely az általa megtapasztalt és intellektuálisan is megélt testi-lelki nyomor megszüntetését ígérte, elegendő indok volt költészetének kisajátítására egy korábbi korszakban. S ma, amikor a szó felelősségét képviselő  költészetet – így az övét is – nem a kisajátítás, hanem a háttérbe szorítás fenyegeti az átpolitizált kánonok jegyében, életművének, költészetének és teoretikus gondolkodásának egyetemességére és poétikai korszakokon átívelő konzekvens, a művészet és közösség  értékrendjének összekapcsolására  kell figyelmeztetnünk. Az egyéniség létének, kiteljesedésének azon szubsztanciáira is, amelyet az emblematikus verstől, a Tiszta szívvel-től kezdve pályáján sokféleképp megfogalmazott, s amelyet egy kései töredékben enigmatikusan így tömörít: „Ahol a szabadság a rend / mindig érzem a végtelent.” S nemcsak a Levegőt! kapcsolja össze az egyéni és közösségi szabadságjogok hiányát: a „törékeny falvak” sorsát, melyek „az eleven jog fájáról lehulltak”, s a „népét”, mely demokratikus jogait nem tudja, nem meri kiteljesíteni: „fontol sanda választ”. A nemzeti önismeretet szolgáló korabeli kérdésfelvetést, a Mi a magyar? önképét József Attila a Hazám szociális tablójával egészítette ki, kortörténeti dokumentumként és örökérvényű műalkotásként. A földbirtokos által szétveretett falu és tanya, a „kivándorolt másfélmillió emberünk”, a „nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart” olyan szociális tabló, amelyből szükségszerűen következik a társadalmi bajok általános megoldásának vágya: „föl kéne szabadulni már”.  A szétszakadt nemzeti létből, s a „fortélyos félelem” uralta világból hangzik fel a híres verszárlatban a nemzeti függetlenség, s az egyén és közösség szabadságának vágya: „adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot a magyarnak, // hogy mi ne legyünk német gyarmat…”

Ma, itt és most, 84 évvel József Attila halála után, szerencsére nem fenyeget bennünket, hogy idegen hatalom gyarmata leszünk. Emberségünk és magyarságunk egymásba fonódó kiteljesítésére azonban csak a Dunánál záró sorainak óhaját idézhetjük: „rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk és nem is kevés.”

Elhangzott 2021. december 3-án a költő szülőházának udvarán.