Erős Ferenc: „És eljött Valachi… “

„És eljött Valachi… “
Petőfi Irodalmi Múzeum, 2019. január 7.

Az elmúlt 13 hónap a veszteségek időszaka volt számomra és sok jelenlévő meg távollévő barátunk számára. 2017 decemberében meghalt egyik legjobb barátom, dr. Stark András pécsi pszichiáter, aki nemzedékeket tanított arra, hogyan lehet és hogyan kell irodalmi és filmművészeti alkotásokat pszichoanalitikusan értelmezni. 2018 áprilisában elhunyt egy másik közeli barátom, Szőke Katalin irodalomtudós, a szegedi egyetemen az orosz irodalom professzora. Augusztusban elvesztettem feleségemet, Surányi Verát. Most Valachi Annára emlékezünk, aki novemberben távozott közülünk. Ezeket a veszteségek szinte felfoghatatlanok; nem csak az élet, hanem a halál is összekötötte őket, időben és térben egyaránt. Annával utoljára itt, a Petőfi Múzeumban találkoztam 2018 májusában, a Stark Andrásról szóló megemlékezésen, amelynek egyik előadójaként is szerepelt. Ezen a májusi esten még Vera is jelen volt, talán utoljára ilyen nyilvános eseményen. Most már egyikük sem lehet itt… Annát gyengének és törékenynek láttam, szomorúnak, hiszen gyászolta férjét, Dávidot, akitől 2017 elején búcsúztunk. Nem tudtam, hogy Annát nem csak a gyász sújtja, hanem súlyos testi betegségben is szenved.

Annát a nyolcvanas évek elején ismertem meg, amikor a Könyvvilág című lap egyik szerkesztőjeként dolgozott. Ebben az időben recenziókat írtam akkor újonnan megjelent pszichológiai könyvekről, így például Freud Álomfejtéséről vagy a Magyar Hírmondó sorozatban megjelent „Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében” című Ferenczi-válogatásról. Már csak azért is szerettem a recenzióírást és különösen magát a Könyvvilágot, mert amikor csak bementem a Vörösmarty téri kultúrpalotában székelő szerkesztőségbe, találkozhattam, ha éppen szerencsém volt, Valachi Annával is. Az akkori találkozások emléke ma is él bennem: Anna gyönyörű nő volt, fekete hajjal, kicsit sápadt arccal, és elbűvölő kék szemekkel. Megtörten is ilyen volt akkor, amikor tavaly májusban utoljára láttam. A korai találkozások után később több más helyen is összetalálkoztam vele, különféle konferenciákon, a Miért fáj ma is? című kötet előkészítése kapcsán, majd az 1988-ban megalakult Ferenczi Sándor Egyesület rendezvényein.
Anna lelkesen bekapcsolódott a Ferenczi Sándor Egyesület 1990-ben alapított folyóiratának, a Thalassának a tevékenységébe is. 2001-ben lett a lap szerkesztőségének tagja, és 2001 és 2003 között több számon át ő jegyezte felelős szerkesztőként a folyóiratot. Erről a tisztségről azonban lemondott, holott ideális szerkesztő volt, tudós irodalmár és egyszersmind profi újságíró, ám talán éppen ezért elviselhetetlen feszültséget okozott a számára, ha a szerzők nem teljesítették ígéreteiket, késlekedtek, vagy ha hiányos, pontatlan kéziratokat adtak le. De továbbra is a szerkesztőség, illetve a szerkesztőbizottság tagja maradt, és ezt a pozícióját mindvégig megtartotta a lap utódjánál, a 2011-ben az Imágó Egyesület folyóirataként létrejött Imágó Budapestnél is. Anna szerzőként is fontos szerepet töltött be a Thalassánál, amely nem utolsósorban éppen az ő kettős kötődésének, a pszichoanalízis és az irodalom találkozásának terében jött létre. Egyik emlékezetes lapszámunk volt a 2005-ös, a József Attila centenárium alkalmából megjelent szám, amely a költő munkásságának párhuzamairól és hatásáról szólt. Ennek egyik kiemelkedő cikke volt Annának „Az ‘anyás’ költő és az ‘ébresztő’ tudomány. Ferenczi Sándor virtuális jelenléte József Attila életművében” című dolgozata. Több más, később tanulmányköteteiben megjelent fontos írása is először a Thalassában látott napvilágot, így a “Három testvér – háromféle kísérlet az elveszett gyermekkor visszahódítására. József Attila, Etelka és Jolán árvaságkompenzáló életstratégiái” 2001-ben, a „’Láttam, hogy a mult meghasadt’. Terápiás modellből mágikus önteremtési rítus” 2002-ben, és a “József Attila ‘freudi népdalai’” 2003-ban. A Thalassa Alapítvány kiadásában jelent meg 2008-ban a “’Typus budapestiensis’- Tanulmányok a pszichoanalízis budapesti iskolájának történetéről és hatásáról” című kötetünk, amelyben Anna terjedelmes, forrásértékű tanulmányt publikált “A pszichoanalízis és a magyar irodalom” címmel.
Nincs időm arra, hogy Anna munkásságának jelentőségét méltassam itt az irodalomtörténet, a pszichoanalízis és nem utolsósorban a publicisztika, a múlt dokumentálása, a dramatizált és a vizuális ismeretterjesztés szempontjából. Csupán megemlítem, hogy sokoldalú tevékenységének hatása igen termékenynek bizonyult, erről tanúskodik a „Nem való ez, nem is álom…”címmel 2017-ben tiszteletére megjelent válogatás a 15 esztendős Művészet és pszichoanalízis sorozat előadásaiból.
Én is azok közé tartozom, akik számára Anna munkássága, szellemi öröksége megkerülhetetlen lesz. Annához ugyanis nem csak kollegiális barátság, hanem lelki és szellemi rokonság is fűzött. “Rejtőzködő kitárulkozás” címmel írt rólam egy köszöntőt hetvenedik születésnapomon, 2016-ban. Ez a “rejtőzködő kitárulkozás” azonban talán még jobban jellemezte őt, mint engem. Éppen ezért is lett Annának az egyik legfontosabb műfaja az életrajz-írás, más szóval pszichobiográfia, amely lehetővé teszi, hogy másokról szólva, más életek mögé rejtőzve magunkról, a saját életünkről beszéljünk. „Önarckép-kísérlet, életrajzi hőseim tükrében” című írásából idézek: “Az önmegvalósítás sikere azon múlik, kiről tudja bebizonyítani a szerző, hogy a világ színpadán folyó játékokban főszerepet játszottak. Én gyakran érzem úgy, hogy csak azért születtem meg, hogy emléket állítsak másoknak, akik önhibájukból – vagy attól függetlenül – felejtésre ítéltettek, noha megérdemlik, hogy számon tartsuk és intim közelségből ismerjük őket. József Attilát nyilván nélkülem sem fenyegetné ez a sors, de talán a rejtekező természetű Színjátékos [Őze Lajos], és még inkább Jolán, azt hiszem, az én kíváncsiságomnak köszönheti jelentőségéhez méltó utóéletét. ‘Hőseim’ talán csak egyvalamiben hasonlítanak egymásra – telhetetlen szeretetvágyukban. Adyval szólva mindannyian elmondhatták volna magukról: ‘Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié, / Lennék valakié.’ És eljött Valachi… “
Valachi, Valaki, vagyis a “personne”, ami franciául mindkettőt jelenti: “senki” és “valaki”. A rejtőzködő kitárulkozás: semmi és minden.
2006-ban, hatvanadik születésnapomon kaptam tőle egy dedikált példányt az „’Amit szívedbe rejtesz.’ József Attila égi és földi szerelmei” című könyvéből. Befejezésül a könyv mottójaként szereplő „A szív s a szem” című 1921-es József Attila vers utolsó strófáját idézem:
„A szem, ha nincs vis-a-vis-ja,
Rejtett kincsét előhíjja,
S mosogatja gyötört lényét,
De ez már mit sem segít,
Vissza nem kapja a fényét,
Ha elsírta könnyeit.”

https://www.facebook.com/ferenc.eros.12/posts/10216263644997122