Móser Zoltán négy könyvének bemutatójára
Olvasatok I-III.
Ez a könyvsorozat – 10–15 oldalas esszék összefűzése – is „elmetermék”, de nem „összesség”, vagyis nem az egészről szól. Mivel a középiskolásokat célozza meg, elsősorban azokról az írókról és költőkről, akik neve szerepel a tankönyvekben. De nem tankönyv, hanem azok kiegészítője. Célja, hogy kedvet ébresszen az olvasáshoz. Panaszként, tanácsként is mondták a magyar tanárok, hogy „nehéz szöveget” egy oldalnál többet nem olvasnak a diákok, mert ők, akik az internet foglyai, máshoz szoktak.
A diákok mellett ezt a sorozatot a volt diákok, a szülők, és a magyar tanárok éppúgy tudják használni, mint a külföldi egyetemeken magyart tanuló hallgatók, vagy bárki más, akit érdekel a múltunk, kultúránk egy szelete, a magyar irodalom.
Jut az ember két világhoz…
Tisztelt Olvasó, nem kell különösen sokat keresnie, de ha mégis úgy lenne, akkor ezt megelőzve elmondom, hogy a cím egy „elferdített” József Attila sorból származik. Az eredeti így szól: Jut az ember két virághoz… Tehát csak a virágot cseréltem ki, de József Attilára gondolva tettem, hisz ő nem is egy versében a világra a virágot rímelteti, vagy épp fordítva. Ilyen rímpár található a Kertész leszek című versében is:
„Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton –
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.”
Móser Zoltán
Önéletrajz
1946-ban születtem Tolna megyében, Szekszárdon, de igazi szülőhelyem a Tolna megyei Tevel, ahol a bukovinai székelyek, a Mátyusföldről kitelepített magyarok és svábok között nőttem fel. Elmondhatom: jó történelmi lecke volt. Tanítóim alcsíki (kászoni) székelyek igen szigorúak voltak a szomszédban lakó, a föloszlatás után civilbe öltözött apácákkal együtt.
Apám, Móser Antal (1911–1981), anyám, Stadler Katalin (1912 –1987), amikor én 1946. március 11-én megszülettem Tevelen laktak, és a postán dolgoztak egész nyugdíjas korukig. Innen felköltöztek Törökbálintra, hogy a közelünkben legyenek. Itt is haltak meg. (Két ikeröcsém is volt, akik szintén már nincsenek köztünk.)
Szemben velünk lakott a falusi fényképész, Mikusainé, egy volt pékségben rendezte be a műtermét. Eggyel feljebb volt a plébánia, ahol az áldott emlékezetű Hopp Ferenc atya szolgált: ő igazi fotós volt egy Kijev fényképezőgéppel. A lakószobájában rendezte be a labort. Itt én akkor „fertőződtem meg”, amikor egyszer megengedte, hogy megnézzem az előhívást és a nagyítás. 10 éves koromban kaptam az első Pajtás gépet, amelyet máig őrzök. De az igazi a Werra III-as gép volt, amelyet érettségire kaptam. Egy volt kollégista társam jóvoltából, egy csere akció révén, egy konzervdobozból készült nagyítóra is szert tettem (a lencséje a kivehető Werra III-as alapoptikája volt), és otthon a pincében berendezett sötét helyiségben tudtam nagyítani.
Én Tevelről a bonyhádi gimnázium reál osztályába kerültem, és kollégista is voltam. (Innentől, 1960-tól kezdve kollégiumban laktam és dolgoztam közel 40 évig.) Mi voltunk az elsők, akik Babitsról és Kosztolányiról tanultunk, és 1964-ben nem oroszból, hanem angolból érettségiztünk. Mivel én humán érdeklődésű voltam, a matematikával és a fizikával komoly gondjaim volt, de a kémiát nagyon szerettem. Kezdetben az ábrázoló geometria is nehezen ment, aztán „megtanultam látni”, és megkedveltem.
Mint a legjobb magyaros, a budapesti bölcsészkarra jelentkeztem, és előfelvettként be is kerültem a magyar-történelem szakra. Az 1964-65-ös tanévben képesítés nélkül tanítottam a teveli iskola alsó tagozatán. Életem legnehezebb éve volt.
1965 szeptemberében kezdtem az egyetemet, és a jóhírű Eötvös Kollégiumba is felvettek, amit máig áldok. Itt volt fotólabor is, aminek én lettem a vezetője. Az Egyetemi Színpadon, mivel titokban én nem fotós, hanem filmes akartam lenni, az ottani amatőrfilm klubba jártam, ahol 4-5 perces kis etűdöket készítettünk 4 éven keresztül nagy szorgalommal és komolysággal. (Ekkor volt a magyar film – és a közép-európai film – a csúcson, ezt fontos elmondani.) Az egyetem elvégzése után, főleg Kósa Ferenc biztatására kétszer is jelentkeztem a Filmművészeti Főiskolára, de a második fordulóban elbuktam. (Ma ezt szerencsémnek mondom.) Fotózni pedig a Műszaki Egyetem klubjába jártam, mondhatni alapvető optikai és kémia ismereteket tanulni.
Fotókiállítást alig láttam, de amit igen, arra ma is emlékszem: Varsóban egyet, Budapesten Kertész Andor és Rácz István kiállítását: az ott látott képek valósággal belém ivódtak.
1968-ban, akkor másodéves voltam, jártam először külföldön, ami Lengyelországot és Erdélyt jelentette. Az első fotókiállításomat is ekkor rendeztük a kollégiumban, mondanom sem kell, hogy Erdélyről szólt, és elég gyenge volt. (De ekkor Erdélyről még nem volt szabad szólni, ezért is nézek ma erre az időre és anyagra úgy, mint valami fontosra.)
Végzés után nem találtam a helyemet, ennek köszönhetően, bár akkor ilyet nem illett csinálni, 1970-71 között elég sok helyen dolgoztam. A legemlékezetesebb a Néprajzi Múzeum volt, ahol dél-amerikai indiánok etnográfusával, Boglár Lajossal sokat beszélgettünk a raktárban, mert akkor nem volt a múzeumnak kiállító tere. Az itt kapott fizetésem csak az albérlet kifizetésére volt elegendő. Még magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy akkor hogyan is éltem, miből utaztam rengeteget, hisz még Közép-Ázsiába is eljutottam.
A nagy váltás 1971 nyarán történt, amikor találkoztam Péterfy Lászlóval: ő épp ekkor készült elhagyni a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola kollégiumát, és kerestek egy középiskolai tanárt. Néhány hét alatt oda kerültem, és közel három évtizedig ott is dolgoztam: az igazgatók jöttek-mentek, én sokáig maradtam. Pedig nem látszott könnyűnek: egy (nem dolgozó, csak pénzt felvevő) igazgató mellett én egyedül voltam 30-35 vásott, vagy épp helyét nem lelő vidéki diákkal. (Minden szombaton és minden második vasárnap ügyelnem kellett.) Szerencsére az első naptól kezdve tudtam, hogy mi a dolgom, hogy kell bánni a fiúkkal, és alig volt problémás eset az ott töltött negyedszázad alatt.
Közben „kitaláltam” magamat is, és így sokat járhattam szabadon, ami akkor nagy szó volt! Először motorral, majd egy legendás Trabanttal végig jártam a Kárpát-medence magyar lakta vidékeit, ami szintén nem számított dicsőségnek! (Még ma is megremeg a gyomrom, amikor a határhoz közeledünk.) Csak azzal a Trabanttal közel egymillió kilométert autóztam hóban, fagyban, kánikulában, néha félve, de boldogan. Először csak a románkori templomokat, romokat fényképeztem, majd jöttek a portrék (paraszt portrék és íróportrék), később a gótikus freskókat is fényképeztem nagyméretű, 6×6-os színes, AGFA diára. Jelenleg mintegy 50 ezer fekete-fehér felvételt, és közel 10 ezer színes képet, illetve negatívot őriznek a fiókjaim. (NB. Egyszer betörtek hozzánk, mindent ki- és felforgattak és a földre dobtak. Amikor hazatérve megláttam, először a sötétkamrába siettem, a negatívokat őrző fiókokat néztem meg, azután a fényképezőgépeim táskáját, és megnyugodtam, hogy ezek sértetlenek maradtak, a többi nem is érdekelt, hisz ez lakásunk legféltettebb kincse.)
Nem végeztem néprajz szakot, de annak okán, hogy számos néprajzi tárgyú képet készítettem és egy tucat könyvet írtam, a néprajzosok maguk közé sorolnak, de ugyanígy az írók is. Bár szerepelek a Magyar Irodalmi Lexikonban, nem tartom magam írónak. A Fotóművészek Szövetségébe, bár kétszer is jelentkeztem, egészen mostanáig nem vettek fel. (Most is azért, mert akadémista lettem)
A kollégium bezárása és elhagyása után másfél évig munkanélküli voltam, segély nélkül éltünk öten a nejem tanítói fizetéséből, amely lélekölő időszak volt. Egy véletlen folytán fél évig az egyik napilaphoz kerültem olvasószerkesztőnek, amit nehezen bírtam. Innen, mert véletlenül valaki felmondott, 24 óra alatt a PPKE Bölcsészkarára, a Kommunikáció Intézetbe kerültem: fotóelméletet és gyakorlatot, valamint fotóesztétikát tanítottam tizenkét évig. Közben meghívtak a kolozsvári Sapientia Egyetemre, a film-és média szakra vendégtanárnak, ahová három évig jártam havi rendszerességgel. 2006 óta nyugdíjas vagyok.
Feleségem, Gergelits Márta, akit az Ungersca Együttes néptáncosaként ismertem meg, Szombathelyen végezte el a főiskolát: először népművelő-könyvtár szakon, majd szerzett tanítói diplomát is. 1973. március 7-én házasodtunk össze. (Az esküvői tanunk a költő Juhászt Ferenc és a néptánckutató Pesovár Ernő volt.)
Az esküvő másnapján kiköltöztünk Zsámbékra, ahol nejem révén, aki a Művelődési Ház vezetője lett, szolgálati lakást kaptunk. Itt született 1974-ben Anna leányunk, aki Szegeden végezte el a magyar-német-angol szakot, 1975-ben Borbála, aki Sopronba járt Óvónőképző Főiskolára. Innen Mányra költöztünk, szintén szolgálati lakásba. Itt született 1979-ben Balázs fiunk, aki építész lett.
*
Eddig két díjat kaptam: az elsők között kaptam Príma, és néhány éve Balogh Rudolf-díjat. A bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium 2014-ben megtisztelt azzal, hogy Gyalog István emlékérmet adományozott, mint volt diákjának.
Nem számoltam még össze, de úgy tartom magamban, hogy közel 200 kiállításom volt, és 70 önálló könyvem és albumom jelent meg. Csak megbecsülni tudom, mert listát nem készítettem, több mint félszáz könyvnek, albumnak voltam a fotósa. Hogy volt ennyi munkára erőm, magam sem tudom. Hogy hogy volt időm, arra könnyű a válasz: csináltam magamnak. Másrészt tudtam, hogy egy nap nem 8 óra munkából áll.
*
El kell mondanom, hogy nem voltam tagja egyetlen szervezetnek, csoportnak, csoportosulásnak sem, de soha nem voltam magányos. Ahogy egyik levelében Párizsból írta Kormos István: jó Bakonyban nőttem fel!
Egyetemi éveimet és az azt követő két évet kivéve, mindig vidéken, falun éltem. És ez jó volt. Az elmúlt 50 évben közel 70 ezer felvételt készítettem, és az itt felsorolt saját könyvem mellett számos más, több tucat könyvnek, albumnak voltam a fotósa.
„Mi marad utánunk?” – félálomban sokszor hallom azt a messziről jövő kérdést, és válasz helyett az Időre és az Idő rostájára gondolok, mint a legfőbb igaztevőre. Mert jól tudom, az egyik albumom címét idézve, az Időbe vagyunk zárva. Ezért bár szabadok vagyunk, de rabok is egyszerre.
*
A győri Magyar Kultúra Kiadó vezetőjének és a Magyar Művészeti Akadémiának köszönhetően a 70. születésnapomra született meg az „Érkező idő” című összefoglalónak szánt kötet, amely arról szól, hogy mit is csináltam, milyen kiállításaim voltak és milyen könyveket jelentettem meg.
Életem, mint sok más kortársamnak, sokszor nehéz volt, de izgalmas és szép. Ha a reménytelenségben van szépség, akkor ezt mi tudjuk, mert átéltük. József Attila igazát ide másolva, a szépség koldusai voltunk, és talán végig azok is maradunk.