Mindenhová és sehová (Veres András irodalomtörténész, a József Attila Társaság társelnöke)

2005 József Attila emlékéve. Az irodalomtörténészt és az írót kérdeztük. Az év eseményeirõl keretes írásunkat olvashatják.

2005 József Attila emlékéve. Az irodalomtörténészt és az írót kérdeztük. Az év eseményeiről keretes írásunkat olvashatják.

Magyar Narancs: Az a tény, hogy József Attila élete során sokféle politikai és filozófiai eszmerendszerben hitt, mennyiben függ össze azzal, hogy életében a legtöbb kortársa elment mellette?

Veres András: Pontosítanék. Kétségtelen, hogy sokféle irányzat hatott rá, az anarchizmustól a kommunista párton át Ignotus Pál polgári radikális álláspontjáig, de mindvégig baloldali volt. Akkoriban olyan idők jártak, hogy a legjobbak – a kiutat keresve – folyamatos tájékozódási kényszerben éltek. Az, hogy elmentek mellette, elsősorban a kortársi vakság számlájára írható. Legnagyobb költői teljesítményeit, így a Nagyon fáj című kötetet – amelyet különös gonddal állított össze, még a tipográfiáját is ő tervezte – meglehetős visszhangtalanság fogadta. Más kérdés, hogy számos barátját, tisztelőjét sikerült megbántania, sőt elriasztania hirtelen és váratlan fordulataival. József Attila félig-meddig autodidakta volt, tanulmányait rendre félbehagyta, nem bírt megmaradni az iskolapadban. Maga döntött úgy, hogy alanyi költő lesz. Nagyon eredeti, intelligens ember volt, de rendszeres filozófiai tanulmányokat nem végzett, talán éppen ezért hajlott rá, hogy az elméleteket túl komolyan vegye. Egyik elvbarátja és kollégája, Féja Géza “szélkakas költőnek” nevezte.

MN: Ez a képlékeny alkat a kortárs költészet iránti fogékonyságában is megmutatkozott.

VA: Hihetetlen imitációs képessége volt. Bár hamar rátalált saját hangjára, közben a fél magyar irodalmat megírta. Kezdetben Juhász Gyula-verseket írt, azután volt Kassák-korszaka is, a szegényember-versek Erdélyi József hatását tükrözik, a “Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni” tipikus Kosztolányi-sor. Babitsot egyebek mellett azzal is megbántotta hírhedt pamfletjében, hogy átírta a verseit.

MN: A pártállam idején könynyebbé vagy nehezebbé tette a József Attila-kutatást az, hogy a költő hivatalosan nemzeti nagyságnak számított?

VA: A pártállamnak több korszaka volt, és ez József Attila utóéletében is szerepet játszott. 1945 után előbb a szocdemek és a kommunisták harcoltak érte, később a pártállam az eredetileg csupán a munkásmozgalmi kötődését kifejező Petőfi-Ady-József Attila triászt hivatalos állásponttá merevítette és a magyar irodalomtörténet-írás alapdogmájává tette. Természetesen ez merőben önkényes konstrukció volt. József Attila nem volt olyan vezéralkat, mint Petőfi vagy akár Ady. Az ő kultusza csak halála másnapján kezdődött, igaz, a maga nemében példátlan méretekben. A legkülönfélébb irányzatok kapaszkodtak bele az életmű valamelyik nekik tetsző részletébe. Halála után éppen az vált elismerése zálogává, ami megakadályozta ezt az életében: hogy mindenhová és sehová sem tartozott.

A rákosista korszakban a középső, Döntsd a tőkét, ne siránkozz fémjelezte korszakot – a kötet 1931-ben jelent meg – kiáltották ki az életmű csúcsának. Nem véletlen, hogy a jelszó “Lobogónk Petőfi” volt, mert József Attila életműve egészében egyáltalán nem fért bele az akkor propagált értékrendbe. Csak a 60-as években válhatott “hivatalos” állásponttá a “Lobogónk József Attila” jelszó. A kultúra akkori korlátlan ura, Aczél György történetesen rajongott József Attiláért, minden versét fejből tudta, jobban ismerte, mint számos irodalmár mind a mai napig.

MN: A hatvanas években virágzó József Attila-kultusz nemcsak az akkori költészetet jellemezte, hanem a filológia alakulását is befolyásolta?

VA: Igen, de természetesen akkor sem lehetett bármit leírni József Attiláról, még róla sem. Ezért történhetett meg, hogy a leginkább “tabudöntögetőnek” számító tanulmány egy vajdasági irodalomtörténész, Bori Imre tollából jelent meg 1962-ben. Ez a tanulmány József Attilát olyan filozofikus költőként ábrázolta, akinek állítólagos “zavarossága” valójában azt jelenti, hogy nem a doktriner marxizmushoz kapcsolódott, hanem az ifjú Marx humanizmusához és elidegenedéskritikájához. Ebben az időben már a szocialista tájköltészet, a Téli éjszaka és az Elégia számított az életmű csúcsának. 1958-ban Szabolcsi Miklós gondozásában megjelent József Attila kritikai kiadásának harmadik kötete, és ez olyan, addig kiadatlan szövegeket is tartalmazott, amelyek jelentős értekezőnek mutatják őt. E kötetben számos fontos dokumentum is hozzáférhetővé vált, így például a moszkvai írók József Attilát fasisztaként elítélő nyilatkozata. Szabolcsi Miklósnak a magyar irodalomtörténet-írás egyik legjelentősebb monográfiáját köszönhetjük: négy vaskos kötetben jelent meg, és e bonyolult, összetett életmű szinte valamennyi tartományát bejárja. A hatvanas évek második felében igen nagy hatása volt még Hankiss Elemér József Attila komplex képei című 1966-os tanulmányának és Németh G. Béla műelemzéseinek, amelyek a költő kései korszakát minősítették az életmű csúcsának, és egzisztencialista fogalmakkal írták le az utolsó versek létélményét.

MN: A ma érvényesülő költészetelméleti irányzatok közti ellentétek eléggé látványossá váltak a költő kapcsán. Mi a gyökere Kulcsár Szabó Ernő kirohanásának a Szabolcsi Miklós által is képviselt filológiai iskola ellen? Gondolok itt elsősorban a Szétterült ütem hálója című tanulmányra, amelyre Tverdota György hasonlóan éles hangvételű dolgozattal válaszolt.

VA: A Kulcsár Szabó-féle, eredetét tekintve a 19-20. század fordulójáig visszanyúló immanens nézőpont, amely a szöveget jobbára kontextus nélkül tartja esztétikai szempontból hatékonyan vizsgálhatónak, napjainkra túlhaladott állásponttá vált, legalábbis a nemzetközi mezőnyben. A 90-es években kialakult körülötte egy tanítványi csoport, amely sok szálon érdekelt e nézőpontot képviselni. Röviden összefoglalva: valójában bölcseleti érdekeltségű megközelítés az övé, és minden más lehetséges szempontot illetéktelenként utasít el. Ennek jegyében ítélte el szinte az egész magyar irodalomtörténet-írást. Kulcsár Szabó szerint a referencialitás minden formáját ki kell küszöbölni. Radikalizmusa sokkal inkább a modernizmus szellemét idézi fel, mint a posztmodern kor toleráns dialóguskészségét. József Attila időszerűségét akként próbálja alátámasztani, hogy posztmodernné nyilvánítja. Az Eszmélet című költeményt úgy olvassa, mint az Én pozícióját destabilizáló, a mű organikus szemléletét elvető szöveget. Magam inkább Szabolcsi Miklós álláspontját osztom, aki egyértelműen kinyilvánította: József Attila költészete nem posztmodern, hanem jellegzetesen modernista szemléletű, és utóéletének záloga nem az effajta átminősítés.

MN: A mai olvasó számára nem tűnhet zavarónak, hogy a pszichoanalízis tanulmányozása során szerzett élmények lenyomatai József Attila költészetében egyfajta sematikus tudást tükröznek?

VA: Ami József Attilát foglalkoztatta Freudból, az egyrészt a terápia, másrészt a mélylélektan bölcseleti következményei. Az, hogy kinek mit jelent egy versben a freudi hatás, nem igazán érdekes. Más kérdés, hogy mennyire van ennek az olvasatnak társadalmi érvénye. Én úgy látom, hogy József Attila nem a terápiát követően vált nagy költővé, hiszen ilyen hatás nem érte a Tiszta szívvel megírása idején. Tagadhatatlan persze, hogy a kezelés radikálisan átformálta gondolkodását és saját múltjához, gyerekkorához való viszonyát, új dimenziót adott kései költészetének. Nagy verseit nem lehet csak a pszichológiai motívumok felől kielégítően értelmezni.

MN: Mit várhatunk a József Attila-évtől?

VA: Remélhető, hogy lendületet kap a József Attila-filológia. Ami a hivatalos rendezvénysorozatot illeti, a jelenlegi kormánynak nemcsak mint kormánynak kötelessége, hogy foglalkozzon vele, hiszen a magyar baloldalnak nem sok József Attilához fogható költője volt. Amúgy a hivatalos ünneplés nem szokott használni az ünnepeltnek, bár nem hiszem, hogy József Attilának bármi árthatna. Az ő költészete sokszólamú, amely többféle lelket is képes megszólítani. Ez nem minőséggel összefüggő érdem, de hozzájárul ahhoz, hogy senki se sajátíthassa ki tartósan.

MN: Mennyiben beszélhetünk ma József Attila-kultuszról?

VA: A korábbi József Attila-kultusz hevessége enyhülni látszik. A hatvanas-hetvenes években ő volt a nagy kezdőbetűs Költő, mint korábban Petőfi. Úgy vélem, hogy már az 50-es években sem volt folytatható az ő poétikai öröksége, csakhogy akkor a magyar líra nemigen találhatott ennél dinamikusabb, sokszínűbb vállalható hagyományt. Ne feledkezzünk meg arról, hogy sokáig el voltunk zárva a világ nagy részétől, így az új és eredeti hatások jó része nem érte el a magyar irodalmat. Az 1980-as, 1990-es években merőben más lett a helyzet. Hogy csak egy nagy költőt említsek, Rakovszky Zsuzsa sokkal inkább kapcsolható angol és német tradíciókhoz, mint magyarokhoz. Úgy látom, a 80-as évek óta József Attila már nincs közvetlenül jelen a magyar irodalomban, hatása közvetettebb, rejtettebb, kivételes teljesítménye persze ma is kihívás. Ami pedig a tömeghatást illeti, az nyilván csökkent, de ez az irodalom presztízsveszteségének a következménye. Nem gondolom, hogy népszerűsíteni kellene József Attilát. A hozzá való viszonyunkat kellene újra és újra definiálni, már csak önmagunk érdekében is.

Eörsi Sarolta

Magyar Narancs, 2005. 01. 27. 

 

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..